3.
Gery és Dave
még aludt, amikor munkába indultam reggel. Ahogy mindig, most is jó érzéssel
töltött el így látni őket. Olyankor, mikor ilyen öntudatlanul feküdtek az
ágyban, míg én éberen, csendben figyelhettem az álmukat, egy kicsit mindig
valahogy föléjük rendeltnek éreztem magam. Ilyenkor mintha hatalmam lett volna
fölöttük. Ők voltak a kiszolgáltatottak, én pedig az úr, azaz úrnő, a háznál.
Gyakran elgondolkodtam rajta, milyen különös szerepcsere történik ilyenkor,
anélkül, hogy tudnának róla, és hogy jóformán bármit megtehetnék velük, ha
akarnám. Szerettem ezeket a reggeleket. Igaz, hogy mindketten hortyogtak, de
ebben az állapotukban voltak olyanok, amilyennek ébren is látni akartam őket:
Dave kezes volt és jámbor, vagyis annak látszott, Gery pedig ott volt a szemem
előtt, békésen, az én ágyam szomszédságában, lotyó nélkül. Amikor a reggeli
ébredésnél az a kellemetlen meglepetés ért, hogy egyel többen voltak az
ágyában, mint kellett volna, az rendszerint az egész napomat elcseszte. Nem is
tudom, hogy miért. Talán az bosszantott, hogy a lakást valahol a sajátoménak, a
saját váramnak, az intim szférámnak tekintettem. A saját részemnek. És itt nem
volt helye másik nőnemű lénynek. Gerynek áldania kellett volna a lágy szívemet,
amiért elnéztem neki, hogy sűrűn fogad vendégeket, közvetlenül az én ágyam
mellett.
Ez a nap tehát
kellemesen és jól indult, mi több, izgalmasnak. A Lax-szal festettem ki a
körmeim, és az sem érdekelt, hogy Walter majd megjegyzést tesz rá. Igaz, sosem
értettem, hogy egy kávézóban miért tiltott dolog az erős smink, illetve az
élénk színű körömlakk. Gyanítottam, hogy ez csak Walter heppje, egy régimódi,
vaskalapos idióta görcsölése, aki attól félt, hogy az Old Time Presso ettől fog
veszíteni a nívójából. Nem szerettem, hogy úgy kellett flangálnunk az asztalok
között, mint a nyakig begombolkozott cselédlányok, akik zárdában nevelkedtek.
Szörnyű volt az a fekete-fehér fodros munkaruha, és hogy a hajunkat szoros
kontyban kellett hordanunk.
A mai nap
különleges. Egyre csak ez járt a fejemben. Mintha a tegnap estével elindult
volna valami. Valami, amit ott éreztem rezegni a levegőben. Majdhogynem ünnepi
hangulatom volt, amelyhez nem ám csak a sötétvörös körmök dukáltak, hanem a
hozzávaló smink is. Ahogy a számat rúzsoztam, eszembe jutott tegnap estéről az a
furcsa nő. A tükörből mintha ő bámult volna rám, ahogy cuppantottam egyet
sötétvörös ajkaimmal.
A mai nap nagy
nap. Ahogyan Riammah Navarr királynő számára is, hiszen estélyt rendez Lord
Azarel tiszteletére. És az lehetetlen, hogy ne sikerüljön fergetegesre! A
szempilláimat festve izgatott öröm száguldott végig bennem a gondolatra, hogy
ma megírom ezt a részt. Teljesen úgy éreztem ezzel, nem csupán a regényem
folytatása áll előttem, hanem én magam is részese leszek e jeles eseménynek. Hiszen tényleg ott leszek! Riammah Navarr
bőrébe bújok.
Elégedetten
mosolyogtam a tükörképemre, és beleejtettem a sminkes neszesszeremet a táskámba.
Nancy és Alissa
szeme persze majd’ kigúvadt, amikor megláttak. Még sosem láttak így. De a pult
mögötti barista srácok, Jake és Pat is nyújtogatták ám a nyakukat, amikor
megjelentem.
-
Megőrültél?! – hápogta Nancy, és fojtott hangon
hozzátette: - Walter kinyír!
De Walter nem
nyírt ki, csak nagyon csúnyán nézett rám a bozontos szürke szemöldöke alól.
Máskor mindent szóvá tett, még azt is, ha a kötényünkön észrevett egy ráncot.
Furcsa, de úgy éreztem, a Lax körömlakknak köszönhetem, hogy csodával határos
módon megúsztam a megrovást. Mintha önbizalmat adott volna, láthatatlan, rám
keményedő páncél képében. Egyszerűen lepergett rólam minden. Még Walter
szemrehányó pillantásain is csak mosolyogni tudtam.
-
Mi van veled, Brianne? – kérdezte tőlem Alissa,
amikor egymás mellé kerültünk a pult végénél, ahova a koszos csészéket és
tányérokat tettük.
-
Mi lenne? – pislogtam rá.
-
Ma olyan… - húzta össze a szemöldökét. – Furcsa
vagy! – És lepillantott alvadt vérszínű körmeimre.
Megvontam a
vállam, és már éppen válaszolni akartam, amikor ismét csilingelt a bejárati
ajtó. Újabb vendég érkezett. Alissa oda sem fordult, csak sóhajtott egyet:
-
Ajh… - és rendezgetni kezdte a használt
poharakat. – Brianne, légyszi, menj most oda te. Én már nem bírom. – mondta
fájdalmas arccal.
Nekem sem volt
sok kedvem hozzá, de felöltöttem közömbös arckifejezésem, és elindultam a lány
felé, aki éppen a kabátját hámozta le magáról. Amikor felpillantott rám,
megtorpantam félúton. Láttam, hogy őt is ugyanúgy mellbe ütötte a velem való
találkozás. Szemei nagyobbra nyíltak, majd egy árnyalatnyit elkomorult az
ábrázata. Gyorsan lesütötte a szemét, és torkát köszörülve foglalt helyet az
asztalnál.
-
Hello… - vetette oda nekem, maga alá igazítva a
széket.
Más esetben
gyáván hátraarcot csináltam volna, és visszaszaladtam volna Alissához, hogy
vinnyogva megrángassam a karját: „Alissa, Alissa… Nem vállalod be mégis? Az a
lány… Az a lány az, aki…” Ám ezúttal különös, fensőbbséges nyugalom árasztott
el vele szemben.
-
Jó reggelt, Chyntia! – És elnézegettem, hogyan
feszeng a jelenlétemben. Elvörösödött az arca, pillanatokig meg sem szólalt,
csak meredt maga elé az asztalra, majd feltette a könyökét, és a kezének
támasztotta a homlokát. Gyűlölt engem. Chyntia Walton annak a lánynak volt a
nővére, akinek meggyilkolása miatt lecsukták Maxet. Engem azóta is bujtogatónak
és szarkeverőnek gondolt, aki befolyást gyakorolt Maxre és végül rávette, hogy
megtegye. Csakhogy ez nem volt igaz, még akkor sem, ha nem csíptem a húgát, és
olykor-olykor féltékenykedtem miatta. Igen, így volt, de sosem kívántam a
halálát, ráadásul olyan brutális módszerrel… Amióta Chyntia rátalált a húga
holttestére, nyilvánvalóan nem volt egészen ép. Folyamatosan rémeket látott, és
bűnbakokat keresett, és persze, ki mást gyűlölhetett Max mellett jobban, mint
engem? A történet ennél azonban sokkal árnyaltabb volt.
Én hiába
mondtam… Hiába mondtam el százszor és ezerszer, hogy mit láttam… Hogy láttam
azokat az embereket azelőtt az este előtt többször is megfordulni a környéken.
Azzal senki sem foglalkozott. Senkit sem érdekelt. Miért nem?! Én láttam,
hogyan figyeltek minket az utca túloldalán, és azt is, hogy leginkább Rebecca Walton
érdekelte őket a hosszú hirtelenszőke hajával. Kiszemelték maguknak. Igen, ez
biztos. Teljesen lényegtelen, hogy megtalálták Rebecca telefonjában az sms-t,
miszerint Max este hétre felugrik hozzá. Csak azt a kurva kamerát akarta
visszavinni neki. Azért volt nálunk, mert Max imádott videókat készíteni minden
olyan eseményről, ahol összejött a társaság, és habár néha kicsit remegett a
felvétel néhány pohárka után, azért remekül értett hozzá, hogyan örökítsen meg
egy-egy ilyen összejövetelt.
Azon az estén
kissé elvadult a buli. Éppen az a tulok Dave volt az, aki az önfeledt tánc
közben kiverte a kamerát Max kezéből, aki magát okolta a figyelmetlenségért,
mondván, hogy túl közel ment a hadonászó, részeg Dave-hez. Így hát röstelkedve megígérte
Rebeccának, hogy megjavíttatja. Ezért volt Maxnél az a kibaszott kamera, és
ezért ment fel hozzá hétkor! Ezért, és nem azért, hogy…
-
Most mi van?! – hallottam meg Chyntia éles
hangját, amitől rögtön föleszméltem, hogy elbambulva ácsorgok előtte.
-
Bocs – kaptam elő a jegyzettömbömet. – Mit
hozhatok?
-
Még nem tudom – válaszolta flegmán. – Te
hallottad amit, mondtam?
-
Nem – néztem föl. A viszontlátásától rám törő
emlékezés kissé feszültté és zavarttá tett. Most már nem éreztem azt a nemtörődöm
lazaságot, ami eddig meg volt bennem.
-
Azt mondtam, hogy küldj ide egy másik
felszolgálót. Tőled nem fogadok el semmit.
-
Oh, értem – bólintottam.
Égő arccal
fordultam el, és siettem oda Alissához. A pultnál állt, és Jake-kel
beszélgetett, aki éppen tejhabot készített.
Azt hiszem,
mindketten látták rajtam, hogy valami nincs rendben, mielőtt bármit mondhattam
volna, mert amikor odaléptem a pulthoz, elhallgattak és rám meresztették a
szemüket.
-
Jól vagy, Brianne? – kérdezte Alissa.
-
Nem. Légy szíves menj oda ahhoz a csajhoz, azt
akarja, hogy te szolgáld ki.
-
Miért, mi történt? – nézett utánam döbbenten, de
nem álltam meg. Szó nélkül szétlendítettem a pult mögé vezető faajtót, és hátraloholtam
az öltözőbe.
Mire magamra
csaptam az ajtót már rázta a vállaimat a sírás. Lerogytam a padra, és csak
bőgtem. Teljesen visszaeresztettem. Nem akartam tündökölni és feltűnősködni,
nem akartam másnak látszani, és megjátszani magam. Elhagyott minden erőm.
Iszonyatos fáradtság tört rám. Otthon akartam lenni, elbújni minden és mindenki
elől. Otthon, Max-szel.
A könnyeim
homályos függönyén keresztül ránéztem alvadt vérszínűre festett körmeimre.
Mérhetetlen undor kerített hatalmába tőlük. Mi ez? Ez nem is én vagyok!
-
Jaj, istenem… - zokogtam.
Amikor már
sikerült kicsit megnyugodnom, és rendbe szednem az arcomat az elkenődött
sminktől, hazakéredzkedtem Waltertől, mondván, hogy nem vagyok jól, ő pedig
elengedett.
Reggel még azt
hittem erős vagyok és enyém a világ, de rá kellett, hogy ébredjek, valójában
egy roncs vagyok belül. Csak belibbent Chyntia Walton, én meg úgy
felzaklatódtam, hogy az öltözőből is csak nagy nehezen bírtam előmerészkedni,
akkor is leginkább Walter kopogására és unszolására.
Alig vártam,
hogy eltűnjek onnan, és otthon legyek.
Első dolgom
volt aztán, hogy lemostam a körmeimről ezt az alvadt vérszínt, valamint az
arcomat a smink maradékától, aztán kinyitottam az ablakokat, mert iszonyat
büdös volt a lakásban, Dave meg csak tehénkedett ott a fotelban és nézte a TV-ét.
Nem volt túl jó kedvem, ezért amikor átsétáltam előtte, hogy beágyazzak, és azt
kezdte el firtatni nem leplezett csalódottsággal, hogy miért vagyok itthon
ilyen korán, visszavágtam azzal, hogy legalább annyit megtehetett volna, hogy
kiszellőztet.
Dave nagyot
nézett, mert nem szokta meg tőlem, hogy bármiért is megjegyzést teszek. Én
azonban túl fáradt voltam ahhoz, hogy feszengjek és előadjam a csendeset és
fejet hajtót. Legalább itthon ne kelljen!
-
Mi van veled, Brianne? – kérdezte kissé
sértődötten, ami hirtelen kiverte nálam a biztosítékot. Ha egyszer hangot adok
a véleményemnek már rögtön furcsa vagyok?!
-
Semmi! – vágtam rá, rázva egyet a lepedőn,
eligazgatva az ágyon. – Semmi nincs velem! Mi lenne? – fordultam hátra. Dave
pofákat vágott, beletúrt az ölében lévő zacskóba és szotyizni kezdett. Nagyon
idegesített a fogai között csattogó hang. Gyorsan összedobtam az ágyakat, hogy
minél hamarabb távozhassak a közeléből. Kitaláltam, hogy lemegyek a parkba és
írni fogok, hogy kikapcsolódjak. Szinte sóvárogtam ezután a tevékenység után.
Egész lelkemmel vágytam a megnyugvásra, a kellemes, simogató elmerülésre abban
a távoli világban.
Előrángattam az ágyam alól a
hátizsákomat, belehajigáltam egy melegebb pulcsit, a spirálfüzetemet, a
tollaimat, és már rohantam volna, amikor Dave utánam szólt:
-
Hé! És ki fog elmosogatni?!
Úgy torpantam meg, mint akibe
villám sújtott. Legelső reakcióm szerint legszívesebben ráüvöltöttem volna,
hogy majd te, bazdmeg, de a béke kedvéért inkább meggyőztem magam, hogy gyorsan
megcsinálom, aztán estig nem látnak majd. Így hát fogcsikorgatva ledobtam a
vállamról a táskát, és nekiláttam a melónak. Azt viszont egyszerűen képtelen
voltam megállni, hogy ne tegyem szóvá:
-
Azért az fura, Dave, hogy minden egyes iváshoz
is külön poharat vesztek elő. Olyan, mintha nem hárman, hanem tizenhatan
laknánk itt. Rengeteg minden van itt már megint, pedig tegnap mosogattam!
Néhány pillanat múlva reccsent a
fotel és megjelent az ajtóban Dave.
-
Mondd, neked mi bajod van?! – szegezte nekem a
kérdést mérhetetlen fölháborodással. – Miért kell mindenért beszólni?!
-
Mindenért?! – ismételtem döbbenten.
-
Állandóan piszkálódsz és megjegyzéseket teszel!
Ebből elegem van, bazdmeg! Jobb is, ha elmész itthonról! Minél előbb végzel,
annál hamarabb elhúzhatsz! – azzal magára csukta a szoba ajtaját, engem pedig
ismét a sírógörcs kerülgetett. Hogy lehet Dave ekkora szemét és igazságtalan?!
A park egy félreeső részén
találtam üres padot, amire felkucorodtam. Kissé hűvös volt, de a pulcsim
kellően melegített, és jó érzés volt kicsit elrejtőzni a kapucnia alatt. A
térdemnek támasztottam a füzetet és végigsimítottam a fedelén. Felidéztem, hogy
reggel még milyen jókedvűen és izgatottan vártam a pillanatot, amikor majd
folytathatom a történetet az estéllyel. Most azonban különös módon egy kis
szorongás is vegyült ebbe az érzésbe. Saját, kitalált regényszereplőm, Lord
Azarel okozta ezt. Valahogy aggasztani kezdett a regényben lévő jelenléte. Arra
gondoltam, hogy ez az estély valóban lehetne fergeteges és tökéletes, ha nem
ültetette volna el Riammah Navarrban a bizonytalanság magvát. Riammah Navarr
feszült volt, épp úgy, mint én. Félt a próbától, ami elé Lord Azarel állította.
Mi lesz, ha az estélyen szembesül vele, hogy királyférjei kedvtelve múlatják az
időt más asszonyok társaságában? Eddig sosem figyelte, mert nem létezőnek
tartotta ezt a problémát. Ám most, hogy felvetették benne ezt az eshetőséget,
egész napja kétségek közt gyötrődve telt, és mégsem várta úgy az esti
ünneplést, ahogy máskor…
„ – Hát itt vagy, drága barátném! – hallottam meg Lord Azarelt a hátam
mögött. Elfordultam az ovális tükrömtől, amelyben eddig töprengve nézegettem
magam.
A hajam tökéletes volt, Eulika művészien tűzte föl az aranyszínű
csatokkal, melyek színben is harmonizáltak aranyló, uszályos estélyi ruhámmal.
-
Gyönyörű
vagy, Riammah Navarr, mint mindig! – lépdelt felém sugárzó mosollyal, és
ellenállhatatlanul világító, zöld szemeivel. – Jöjj, kérlek – nyújtotta felém a
kezét. – Hadd, kísérjelek le a díszterembe!
-
A
királyaimmal megyek le – húztam el a kezem. Tudtam, udvariatlan vagyok, és
szégyelltem is magam ridegségemért, de a nap folyamán valamelyest csökkent a
lord iránt érzett rokonszenvem. Habár javamat akarta, és csupán azt szerette
volna, hogy mindenkor tisztán lássak, szorongásomért és lehangoltságomért őt
okoltam, hiszen olyasmiket mondott nekem, melyeket hallani is rosszul estek.
-
A
királyaid már odalent vannak.
-
Valóban? –
néztem rá csalódottan. Azt már csak magamban gondoltam hozzá, milyen különös
ez. Királyaim sosem hagytak magamra, főleg ilyesfajta rendezvényeken. Mindig
egyszerre mutatkoztunk meg, együtt vonultunk a vendégek színe elé. Miféle
kivétel volt ez?
Így hát elfogadtam Lord Azarel kezét, és az ő oldalán vonultam le a
Kristálycsarnokba.
Királyaim már elfoglalták helyüket a csarnok kristályoszlopai mögött a
fekete ékkövekből faragott trónokon, csak az én hófehér márványszékem állt
üresen. Mindhárman a köréjük gyűlt néhány vendéggel beszélgettek, csupán háromágú
koronáik magaslottak ki a tömegből.
Igyekeztem kedvesen és nyájasan fogadni ismerőseim köszöntését, és
mindenkihez intézni egy-két barátságos szót, ám szemem sarkából egyre csak
királyaimat figyeltem.
-
Ne feledd,
amit beszéltünk! – súgta oda nekem Lord Azarel, majd elvegyült a tarka öltözetű
vendégseregben.
Végül nem mentem közelebb a trónusokhoz. Megálltam az egyik
kristályoszlop mellett, és egyre fokozódó feszültséggel a lelkemben néztem,
amint Elrion tartományurának leányai kacér tündérekként zsongják körül
férjuraimat, és hogy azok arcán micsoda bárgyú mosoly ül, miközben hallgatják ostoba
cserfelésüket.
-
Riammah,
kedvesem! – érintette meg a karom a nagynéném. – Mit álldogálsz itt, egymagad?
Gyere oda, hozzánk, és kóstold meg azt a bort!
De én nem mozdultam. Képtelen voltam levenni róluk a szemem.
-
Mi baj
van? – lépett közelebb hozzám nagynéném, és érdeklődve tekintgetett a trónusok
irányába.
-
Igaza…
volt… - rebegtem elhalóan.
-
Tessék?
-
Lord
Azarel tudta…
-
Mit
tudott, kedves?
-
Nézd meg
őket! – mondtam remegő hangon. A szemembe toluló forró könnyektől elhomályosult
a látásom, és ahogy kibuggyant az első könnycsepp, gyorsan végigtöröltem az
arcom a kézfejemmel. – Nézd meg, mit művelnek! A szemem láttára!
-
Még mindig
nem értem, kedvesem…
-
Tényleg
nem látod, néném, hogy férjuraim hogyan bájolognak azokkal a szajhákkal?!
-
De
Riammah, kérlek, miket mondasz Ruan leányairól?! Semmi egyebet nem látok,
minthogy királyi férjeid lefutják szokásos udvariassági köreiket a régesrég nem
látott vendégeinkkel.
-
Nem –
ráztam a fejem. – Ez már túlment azokon a bizonyos körökön, néném!
-
Badarságokat
beszélsz! – erősködött, és megfogva a könyököm, finoman húzni kezdett.
Megadva magam a jó szándékának, sajgó szívvel elfordultam a fájdalmas
látványtól, és ekkor összeakadt a pillantásom Lord Azarel éppen rám villanó
zöld tekintetével. Megemelte vérvörös borral csordultig töltött poharát, és
biccentve ivott az egészségemre.
Szörnyű este volt. Egész végig másra sem voltam képes figyelni, csak
arra, hogy miféle nőszemélyek keveredtek az én királyaim mellé, s kiket vittek
táncba, miközben jómagam a csarnok másik végében ültem. Mindnek eszembe véstem
az arcát. Megjegyeztem őket. Könnyeim hamar elapadtak ugyan, de a haragom egyre
csak gyűlt. Minden táncfelkérést elutasítottam, nem táncoltam senki mással,
csak Lord Azarellel. Királyaim pedig elkerültek, s úgy viselkedtek, mintha
jelen sem lettem volna az estélyen.”
Pontosan tudtam mit érzett
Riammah. Ugyanez zajlott bennem is. A mai nap találkozása Chyntiával újra
feltépte a sebeket a lelkemben, és hiába hittem, hogy az írás enyhít majd a
fájdalmamon, egyre inkább belém martak az emlékek.
Dave hála az égnek nem volt
otthon, ezért nyugodtan nosztalgiázhattam a múltamat siratva, amikor még
Max-szel minden szép és jó volt. Előhúztam az ágyam alól a bőröndöt, amibe
azokat a holmikat raktam el, amik a Max-szel közös életünkre emlékeztettek.
Végig simítottam és kézbe vettem az emléktárgyakat. A Chicago Bulls-os kapucnis
pulcsija alatt ott volt egy rakás videó kazetta is, amelyek az ő felvételeit
őrizték.
Nem tudom, mi ütött belém, de
kivettem azt a kazettát, ami azon a házibulin készült, amely után egy héttel
rátaláltak Rebecca megcsonkított testére. Nem csak Max kamerázott akkor este.
Emlékszem, hogy egyszer ott találtam a gépet az asztalon, és egy hirtelen
ötlettől vezérelve én kaptam föl, hogy megviccelve Maxet, róla is készítsek egy
kandi kamerás felvételt. Ő maga soha nem szerepelt rajtuk, hiszen mindig ő volt
az operatőr.
Max észrevette, hogy ott állok a
fa mögött.
-
Hé! – nevetett fel, és leugrott a függőágyról.
Az arcát takarva indult meg felém. – Ez nem ér! Én nem szerepelhetek a videón!
Én vagyok a kameraman!
Itt ugrott a kép, innentől már
Max kamerázott, én pedig kikapcsoltam a videót. Belegondoltam, hogy amekkora
gyűlöletet és dühöt éreztem aznap este Rebecca iránt, akár én is lehettem volna
a gyilkosa. Meg tudtam volna tenni. Akkor meg. Gondolkodás nélkül. De nem úgy,
ahogyan végül megtette valaki.
Megborzongtam, ahogy az elmém
magam elé vetítette a képet. Állítólag összevissza vagdalták, aztán kiszúrták a
szemeit.
Nem. Olyat sohasem lennék képes
tenni!
Éreztem, hogy kezd rám törni a
légszomj, ami már hónapok óta nem jelentkezett nálam. Kiszaladtam a
fürdőszobába és ittam egy nagy pohár hideg vizet, majd megálltam a tükör előtt,
és a mosdókagylóra támaszkodva nézni kezdtem magam benne. Igyekeztem
koncentráltan, lassan beszívni és kifújni a levegőt, és közben a saját szemembe
néztem.
-
Semmi baj. Semmi baj, Brianne… - mondtam
magamnak.
Aztán megakadt a szemem a polcra
tett Lax körömlakkon. Tulajdonképpen elborzasztott ez az alvadt vérszín. Nem is
értettem, mi üthetett belém reggel. Fogtam, és vízzel felhígítva kiöntöttem az
üvegcse tartalmát a mosdóba. Megbabonázva figyeltem, ahogy beleürült a
sötétvörös folyadék a fehér márványkagylóba. Úgy nézett ki, mintha igazi vér
árasztotta volna el a lefolyót.
A tükrön innen és túl (A további fejezetek ezen a blogon lesznek csak olvashatóak!)
A tükrön innen és túl (A további fejezetek ezen a blogon lesznek csak olvashatóak!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése