A föld alól jöttek

Alastair Rayne néven kezdtem bele ebbe a posztapokaliptikus történetbe. Az első fejezet készült csak el, és szintén szeretném megmutatni nektek:

A föld alól jöttek

Bob zihálva dobta le a zsákot lába elé, sajgó vállaival végzett néhány körkörös mozgást. Piszkosul nehéz volt a rakománya, illetve bűzös is, ráadásul átázott a vászon kopott anyaga. A zsák oldalán kiterjedt sötétvörös folt bemocskolta ruháját. Undorodva törölte bele a falba véres tenyerét, majd kézfejével végigtörölt verejtékező homlokán is. Elviselhetetlenül meleg és fülledt volt idelent a levegő, ruhája, melyet egy hónapja nem vetett le, izzadtan tapadt a testére. Úgy számította, még legalább egy kilométert kell cipekednie céljáig az alagútban. Ezúttal ő húzta ki a legrövidebb gyufaszálat, így rá esett a kellemetlen feladat, hogy megtegye.

Csak is azért volt rá képes, mert elméje még mindig nem tudta fölfogni egészen, ami történt velük, de így voltak ezzel a többiek is. Talán a túlélésre játszva váltak immunissá a körülöttük zajló eseményekre, különben mindannyiuk rövid időn belül eszét vesztette volna, úgy ahogyan Chad. Nem számított már semmi, csak az, hogy túléljék, mire ideér a segítség. Ha egyáltalán ideér…

A túlélés első hetében

Valahonnan, mélyen a föld alól jöttek. Senki sem tudta egész pontosan, mik voltak azok. Túlságosan gyorsan történt minden. Az öt haver azon az estén a Rollston Hotel öt csillagos lakosztályában koccintott éppen a másnap házasodó Rick egészségére, amikor jött az az irdatlan erős rengés. Betörtek az ablakok, megrepedtek a falak, a hotel folyosójáról tompán szűrve meghallották a tűzjelzőt, amivel egyetemben váratlan hidegzuhanyt kaptak a nyakukba. Miközben a földre zuhanva, tehetetlenül rázkódtak a törmelékekben fetrengve, pillanatok alatt átnedvesedő ruháikban, a morajláson túl hallották, ahogy sivít az egész város. Az utcáról távoli csattanások zaja, sikoltozás jelezte a hirtelen történt közúti baleseteket és a kitörő forgalmi káoszt, az üzletek riasztói pedig túlharsogták egymást.

Mindössze pár percig tartott a földrengés, mely után már csak a mindenhonnan süvöltő szirénákat és az emberek rémült üvöltéseit lehetett hallani.

Rick volt az, aki leghamarabb összeszedte magát, és feltápászkodott. Odasántikált az ajtóhoz, rácsapott a kilincsre, majd miután kilépett a folyosóra, ott is maradt sóbálvánnyá dermedve. A sűrűn gomolygó füst és porfelhőn keresztül az a valószerűtlen látvány tárult a szemük elé, hogy a kataklizma következtében egyszerűen beledőlt a szomszédos építkezésen álló daru a Rollston Hotel – főként üveges - nyugati oldalába, teljesen szétroncsolva az épület azon részét, ahol a lépcső és a lift helyezkedett el.

A hotel negyedik emeleti lakosztályának fogságába estek, nem tehettek egyebet, mint hogy várják a sorsukat. Pár óra múlva azonban már az utolsó szirénák is elhaltak az utcákon, és beköszöntött a csend, melyben csak az omladozó falak távoli moraját, olykor recsegését-ropogását lehetett hallani. Különös módon hamar abbamaradtak a segélykiáltások, és elhaltak a közelben az emberinek tűnő, nyöszörgő hangok is. Közvetlen szomszédjukat, egy öltöny nadrágos, félig kigombolt ingű ősz fickót holtan találták, de amikor a fejük fölött mélyen megdöndült a fal, melyet ismételt vakolatomlás követett, a fiúk letettek róla, hogy felfedező útra induljanak élet után kutatva. Nem maradt más hátra, mint a fohászkodás, és a hálaadás azért, hogy végül nem ütött ki ténylegesen tűz a hotelben. Csupán a szél hozott be füstszagot a beszakadt falon át, melyet porral keverve végig fújt a folyosón.

Amikor kezdett leszállni az éj, úgy tűnt teljes sötétségben kell átvirrasztaniuk ezt az őrült éjjelt, ám este nyolc óra tájékán gyenge vibrálással felkapcsolódott a villany a lakosztályban, amely valahogy a hotel tartalék áramellátásából táplálkozott. Annyira nem örültek neki, hiszen félő volt, hogy csőtörés történt. Nem csak az érzékeny tűzjelzők által megeredt zuhanytól tocsogott a lábuk az átázott padlószőnyegen, de a mennyezeten is egyre nagyobb foltban terjedt a nedves felület. Ekkor már attól is retteghettek, hogy agyoncsapja őket az áram, bár némi örömül is szolgált nekik a fordulat. A külvilágról nem tudtak semmit, csak azt, hogy az egész utca romokban hever, de valószínűleg a tágabb környezetben is ugyanez a látvány fogadta volna őket.

Ezért Jack Hobbes bekapcsolta a televíziót, amelyből pillanatokon belül szembesülhettek a ténnyel, hogy a füst és porfelhőbe burkolózott, teljességgel megsemmisült Pennsylvania államot és környékét egyelőre még a helikopterek sem képesek megközelíteni. A sápadt és kissé dadogó bemondónő elmondta, hogy a katasztrófa sújtotta körzetet mintha valamiféle láthatatlan erőtér védené, mellyel szemben jelen pillanatban tehetetlenek, de a szakemberek és a katonaság mindent elkövet, hogy úrrá legyenek a helyzeten…

-          Láthatatlan erőtér? – ismételte Rick csöndesen.

-          És mi itt vagyunk! – vihogott fel Bob hisztérikusan. – Itt vagyunk a kellős közepében! Sosem visznek ki minket!

-          Hogyne vinnének már ki! – fakadt ki a színes bőrű Aaron.

-          Kussoljatok már! – förmedt rájuk Jack.

-          A felvételeken jól látszik – magyarázta a bemondónő -, hogy hatalmas, átlagban két méter átmérőjű üregek keletkeztek a föld felszínén, amelyek végiglyuggatják egész Pennsylvania állam területét. A geológusok csak találgatnak, mivel hasonló jelenségre eddig még nem volt példa a Föld történetében…

-          Mi a fasz történt itt?! – tört ki most Jack-ből is.

-          Meg fogunk halni. Ugye meg fogunk halni? – kérdezte Chad, aki ökölbe szorított kezekkel toporgott leghátul úgy, mint aki bármelyik percben nekilódulna a rohanásnak.

-          Senki nem fog meghalni – jelentette ki határozottan Aaron.

Rajtuk kívül legalábbis. Mert nagyon úgy tűnt, mintha az egész környéken ők maradtak volna az egyedüli túlélők. Sehonnan nem hallatszódott emberi hang, még csak fojtott zokogás sem.

Másfél óra múlva a társaság még mindig a híreket bámulta, amiből egész estés, többórányi anyagot rögtönzött a média, szinte minden csatornán. Az Amerikai Egyesült Államok elnöke fél órás lélekerősítő beszédet tartott e vészterhes időkben nem csak a honfitársaknak, hanem egyenesen az egész emberiségnek, aztán különböző okos emberek szólaltak meg a kataklizma kapcsán, és tettek hosszas fejtegetéseket, ám mind csak unalmas, érthetetlen szakszavakkal teletűzdelt üres monológ volt, olykor a távolból készített romhalmaz városok fotóival illusztrálva azt. Hosszú ideje nem szólalt meg egyikük sem, csak ücsörögtek a törmelékek között és meredtek előre, többnyire már csak üveges tekintettel, ki-ki a saját gondolataiba mélyedve. Az egyik szemüveges, köpcös tudós emberrel készült interjút aztán hirtelen újabb váratlan fejleménnyel szakították félbe. A bemondónő izgatott éles hangjára ocsúdtak föl a fiúk, és összpontosították figyelmüket ismét a képernyőre.

-          Elnézést kérünk Dr. Crosstól, hogy félbe kellett szakítanunk a beszélgetést, de ebben a pillanatban érkeztek a legfrissebb légi videofelvételek, amelyeken tisztán érzékelhető a mozgás több kráter szájánál is.

A kép ráközelített az egyik sötét üregre, majd hő kamerás felvételre váltott, amin valóban látszott, hogy több meghatározhatatlan alakú élőlény mocorog az üreg szélénél.

A társaság közelebb húzódott a képernyőhöz, ám az ekkor egy halk pukkanással elsötétült előttük, és a villany szikrázva égett ki a fejük a fölött. Néma sötétség borult rájuk.

-          Picsába! – szitkozódott Rick. – Ennyi volt!

-          Mi a franc volt az, szerintetek? – suttogta Chad.

Aztán éjszaka meghallották azt a surrogást, ami a betört ablakokon át szűrődött be az utcáról. Mintha egy csendesen menetelő tömeg sok száz aszfalton csosszanó lépésének zaja lett volna. Ugyan odakint sem égtek a lámpák, de a szemük kellően hozzászokott már a sötétséghez, így mind odasiettek az ablakhoz, és kilestek a szilánkos nyíláson. Akkor látták meg azokat a sötétnél is sötétebb, emberszerű alakokat, amik hangtalanul kóvályogtak az utcán. Első pillantásra azt lehetett hinni, hogy néhány túlélő került elő a romok alól, de valami mégis visszatartotta őket, hogy első felindulásukban lekiáltsanak nekik. Valami nem stimmelt velük. Amikor jobban megnézték őket, már látták, hogy úgy néznek ki, mintha nem is igazán emberek lennének. Túlságosan torz volt ahhoz a testük, és furcsán, szaggatottan mozogtak.

„- …Tisztán érzékelhető a mozgás több kráter szájánál…” – visszhangzott a fülükben a bemondónő fojtott hangja.

Bármik is azok, a föld alól jöttek. Odarángatóztak egy-egy halotthoz, megragadták, és húzni kezdték őket magukkal.

Chadből borzadó üvöltés szakadt ki, de Aaron elkapta a srácot, és magához rántva befogta a száját nagy lapát kezével.

-          Cssss… - mondta, és mindannyian ösztönösen visszahúzódtak az ablaktól a szoba mélyébe.

Minden éjjel előjöttek, de csakis sötétedés után. Az úttestre omlott épületek törmelékeit és a karambolos autókat kerülgetve újra és újra végigvánszorogtak az utcán azok a furcsa, torz testek. Amikor már nem maradt utánuk egyetlen halott sem, elkezdtek behatolni az utcaszinten húzódó üzletsorok helységeibe, félredobálva az útjukat elzáró akadályokat, és rángatni a keresztül-kasul lefulladt, avagy felborult járművek ajtajait.

Chad volt az, akinek közülük a leggyengébbnek bizonyult az idegrendszere, és aki a leghamarabb adta föl, gyerekmódjára sírva a sarokba kuporodva. Amikor első alkalommal látták, hogy a lények érdeklődést kezdenek mutatni az épületek belseje iránt, Aaron önként vállalkozott, és személyesen ment el megvizsgálni, mennyire biztos az, hogy semmiféle módon nem találnak majd felfelé vezető utat. A daru becsapódása, és a rengés következtében a hotel negyedik emeletének azon része szinte teljesen beszakadt, óriási rögös, nyílt sebként tátongott az éjszakába, valamint a liftaknában is éppen elzárta a megrekedt lift a negyedikre vezető utat. Ha a darun kísérelték volna meg a felmászást, akkor is csak nagyjából a harmadik emeletre juthattak volna fel, mivel a hatalmas acélmonstrumot csak ennél lejjebb fogták fel a falak.

Miután Chad lehiggadt, mély magába fordulás következett nála, és ha megszólalt, csak annyit motyogott fejét ingatva, semmibe révedő tekintettel, hogy „ez biztosan, mind meg sem történik”, vagy éppen azt, hogy „meg fogunk halni”.

A srác enni sem akart, de ami a legrosszabb, még az ivásra sem tudták rábírni. Csak kuporgott ott a sarokban, és bámult maga elé. Nem sok volt, amit Aaron és Rick a másik négy lakosztály mini bárjában talált, sokkal inkább alkoholos italokat tudtak elmenekíteni maguknak, sört, bort, pezsgőt, likőröket. Továbbá huszonnégy zacskó chipsük volt, huszonkilenc sós mogyoró, és néhány doboz kaviár.

Még mindig nem voltak biztosak benne, hogy valóban ők az egyedüli túlélők-e az épületben, csak azt, hogy a negyediken minden bizonnyal, hiszen minden lakosztályban hullát találtak. Valamelyikkel a kirobbanó ablaküveg szilánkjai végeztek, egy másikat, egy testes meztelen palit a zuhanyzóban érte a vég, valószínűleg elcsúszhatott a rengéskor, és szétverhette a fejét. Láttak azonban olyanokat is, akik mintha csak aludtak volna, ám nem reagáltak sem a lökdösésre sem a pofozgatásra. Az ilyeneken sérülés nyoma sehol sem látszódott. Mivel a szívük határozottan nem vert, Aaron és Rick elvitte bőröndjeiket és táskáikat, melyekből újabb élelmiszer szerzemények kerültek elő: romlott szendvics, rágógumi, és félig megivott gyümölcslé. Azaz édeskevés volt mindaz, amivel öt felnőtt férfi a túléléshez rendelkezett.

Miután az emeleten már az összes lakosztályt felkutatták élelem után, a halottaktól is megszabadultak. Ez volt az első alkalom, amikor közös megegyezés szerint sorsot húztak a kellemetlen és meglehetősen undorító feladatra. Más választásuk nem volt. Mind egyet értettek abban, hogy a halottak pár nap alatt bűzt árasztanak majd, de ha ledobják őket az utcára, a lények legalább elviszik őket. Ez annyiban volt hasznos, hogy a közvetlen környezetükből eltakarítsák a halottakat.

Jack fogott négy darab gyufaszálat, melyekből hármat eltört. Chad-et bele sem számították a sorshúzásba, a srác változatlanul nem tett mást, csak magzatpózban kuporgott a sarokban, így rajta kívül mindenki húzott egyet Jack kezéből. A választás a két legrövidebbet húzóra esett, így Rick és Bob indult el, hogy kiráncigálja a testeket nyugalmi állapotukból, és kilökje őket a nyílt utcára. Aznap este valóban elvitték a hullákat a lények.

Következő este, amikor Rick az ablakhoz ment, hogy ellenőrizze a terepet, azt látta, hogy a torz testű lények nem mászkálnak, kutakodnak és rámolnak a romok között, hanem egy helyben ácsorognak.

-          Srácok… - suttogta. – Ezt nézzétek!

-          Mit csinálnak ezek? – kérdezte Bob. – Állnak mozdulatlanul?

-          Mintha várnának valamit… - töprengett Jack.

-          Tudjátok, mit tettünk? – gondolkodott hangosan Rick, majd meg is válaszolta feltett kérdését. – Megetettük őket.

-          Mi? – nézett rá riadtan Bob. – Te miről beszélsz?!

-          Szerinted mi mást csinálnak azzal a rengeteg hullával? – tárta szét a kezét Rick.

-          De honnan… - hebegte Bob.

-          Megetettük őket! – ismételte nyomatékosan Rick. – Vagyis ezzel magunkra vontuk a figyelmüket, bazdmeg!

-          Miért, inkább végignézted és szagoltad volna, ahogy elbomlanak az orrod előtt?! – mordult rá Aaron.

-          Halkabban pofázzatok már! – szólt rájuk Jack.

-          Fel fognak jönni értünk… - suttogta Bob.

-          Nem tudnak – jelentette ki Aaron. – Mint ahogy mi sem megyünk le innen.

-          Hé… - szólalt meg mögöttük Chad elvékonyodott, aggódó hangja: - Mi az, srácok? Mit néztek ott?

-          Semmit, Chad – dörmögte Aaron.

-          Nem tudják, hol vagyunk – mondta Bob, inkább saját magát nyugtatva ezzel, de ettől még mindig ugyanolyan bizonytalannak érezte magát, és a helyzetüket, illetve elképesztőnek és lehetetlennek. Tökéletesen megértette Chad-et. Maga is úgy érezte, hogy lassan egy hajszál választja el a kiborulástól. – Ugye, nem tudják, hol vagyunk?

-          Nem, de ezek szerint annyira nem lehetnek hülyék, hogy azt gondolják, hogy a hullák maguktól teremtek ott, mikor már az összeset elvitték. – válaszolta Jack.

-          Szerintetek keresni fognak minket? – tette föl a kissé idétlenül hangzó és gyerekes kérdést Bob – elvégre honnan tudhatta volna azt bármelyikük -, de olyan mély félelem járta át a lelkét, hogy tehetetlen helyzetükben fölhozta benne némileg rég magába temetett gyermeki énjét, aki éjszakánként attól félt, hogy előjön a szekrényből a szörny. Ez a szörny most itt volt többedmagával. Egy kicsit olyan érzése volt, mintha megelevenedtek volna gyerekkorának sötét fantáziái. Hiszen ilyesmi valójában nem lehet igaz. nagyon keskeny volt az a küszöb, ami elválasztotta őt a valóstól a valótlantól. Már azt is hihetetlennek érezte, hogy komolyan felteszi ezeket a kérdéseket: - Szerintetek megesznek minket? – De már nem szégyellte, hogy ezeket kérdezi a haverjaitól, mint egy kisgyerek az anyjától lefekvés előtt, mikor azt firtatja, van-e szörnyeteg a szekrényében. Bob valahol, Chad-hez hasonlóan szintén kezdte a maga módján elveszíteni a realitást. Számítógépes játékszoftver fejlesztőként az egész életét végigkísérték a szörnyek, az emberevő zombik és egyéb más gonosz, démoni lények, így felnőtt énje számára egy kicsit groteszk és nevetséges is volt, hogy minden, amit eddig a számítógép monitorán látott, az most élőben is megtörténik vele. Az a képtelen ötlet motozott az agyában, hogy mindez talán csak a saját fantáziájában zajlik.

-          Nem hagyjuk magunkat – válaszolta Aaron, mivel mást ő sem mondhatott. Egyikük sem vallotta volna be hangosan, mennyire hálásak a nagydarab néger magabiztosnak és higgadtnak tűnő kiállásáért, de már csak azért is, hogy itt van velük. Biztonságot sugárzott a többiek felé, mellette mind azt érezték, hogy valahogy mégis csak lesz kiút ebből az állapotból, egyedül Chad-re nem tudott hatással lenni, aki ugyan a legfiatalabb volt közöttük huszonegy évével, mégis érthetetlen volt az a fajta viselkedés, amit tanúsított.

Aztán ott volt Jack Hobbes, aki a legkevésbé volt földhözragadt közülük, mivel író volt, és mindent el tudott képzelni, hogy egyszer előbb, vagy utóbb megtörténhet az életében. Sohasem zárt ki semmit, mindig nyílt volt és őszintén érdeklődő, aki mindenről mindent tudni akart. Arról is, ami a szemnek láthatatlan és arról is, ami túlmutat az emberi tudományon. Jack nem árulta volna el barátainak, de legbelül mohó és perverz kíváncsisággal követte az eseményeket, és figyelte a minden este megjelenő lényeket, mindamellett, hogy természetesen szerette volna, hogy mindannyian túléljék az egészet. Azt akarta, hogy ami velük történik, a későbbiekben egy döbbenetes kaland emléke legyen, amiről majd sztorizhatnak az unokáiknak is. Jack nem érezte, hogy itt fog meghalni. Minden mást igen, de azt az egyet nem tudta elképzelni, sem fölfogni. A lényeg csak is az volt, hogy még életben volt, és egy-két karcolással és horzsolással úszta meg a katasztrófát. Szemei előtt ott lebegett a kiút, és egy olyan jövőkép, amelyben ekkor szerzett élményeiből egy utánozhatatlanul jó bestseller szerzője lett. Jack optimista volt, és talán egy kicsit önző is. Ezért a többiek szemében kicsit érzéketlennek és szenvtelennek tűnt.

Főleg Rick szemét szúrta sokszor ezzel a viselkedésével, aki csak annyiban különbözött tőle, hogy krízis helyzetekben hamar elhagyta magát, és olyankor hajlamos volt magán kívül tényleg mindenki mást kizárni. Ilyenkor leginkább csak saját maga számított. Kikapcsolt, és kizárólag magával foglalkozott. Nehezen akart tudomást venni a világról, a helyzetéről, könnyen hanyaggá vált, aki a legkilátástalanabb körülmények között takarodót fújt, és nagy ívben leszart mindent. Ezért is kellett a többieknek odafigyelni rá, hogy ne egymaga vedelje be az összes féltve őrzött sörüket, csak mert olyan hangulat kapja el, hogy lerogy a fotelba, és ha már minden szar, legalább berúg. Akkor már egy fokkal szebbnek és könnyebbnek láthatja a világot. Szerencsétlen menyasszonya, akivel a hotelba érkezésük másnapján kelt volna egybe, ezt az oldalát még nem ismerhette. Haverjai már igen, így az elmúlt napok alatt Rick kezdett a szemükben egyre ellenszenvesebbé válni, egymásra utalt közösségükben a kellemetlenkedő alak szerepét magára ölteni.

Egy óra múlva, amikor ismét kilestek az ablakon, a sötét alakok még mindig ott álldogáltak az úton.

-          Ezt nem hiszem el! – tört ki Bob. – Miért nem húznak már el?!

-          Nem mondod, komolyan, hogy még mindig ott állnak? – sietett oda Jack.

-          Gyertek, hagyjátok a francba, majd csak megunják és elmennek – indítványozta Rick.

-          Miről beszéltek, fiúk? – horkant fel fél álomban Chad a sarokból, de szinte azonnal le is bukott a feje, és aludt tovább.

Nem tudták pontosan, mikor vonultak el a lények, az álom végül mindnyájukat elnyomta.

Reggel pedig kezdődött minden elölről. Aaron Chad mellé térdelt és azon ügyködött, hogy megitassa, mivel a kölyök egyre inkább mentesítette magát mindenfajta cselekvéstől. Wc-re is felváltva cipelték ki, miután egyszer összepisilte magát. Iszonyatosan nehezen telt el egy-egy napjuk abban a céltalanságban, és várakozásban, hogy végre történjen valami. Még a telefonjaik sem működtek. Bármi volt is, ami Pennsylvania államot és környékét körülvette, térerő nem volt alatta, és még az internet sem működött. Három-négy nap alatt pedig már a mobilok aksijában sem maradt szufla. Nem maradt más, csak egymás kínlódó társasága, meg egy magatehetetlen, túlérzékeny srác, aki a traumától fokozatosan elzárta magát a külvilág történéseitől.

A lények másnap este, és azt követően is ugyanúgy szobroztak az úttesten, határozottan a következő adag hullára várva. Bob nagyon aggódott, hogy a lények megelégelik, hogy nem kapnak semmit, és elkezdenek kísérleteket tenni a hotel szintjeinek megmászására. Azzal borzolta a többiek idegeit, hogy a lények valójában nagyon is jól tudják, hogy ők ott vannak, és hogy pontosan hol. Csak idő kérdése, és megjelennek a folyosón.

-          Minket akarnak! – vetette feléjük Bob másnap, a rettegéstől kissé agresszívan. – Ha nem kapják meg a húsadagjukat, mi következünk! Ha nincs döghús, akkor élőhúst akarnak majd helyette! Hát nem értitek?!

-          Honnan a francból veszed ezt? – vitatkozott vele Rick, egy sörrel a kezében, ami miatt szúrós, nem tetsző pillantásokat kapott a háta mögött. Ez ma már a negyedik söre volt aznap, pedig pár napja világosan megbeszélték, hogy a napi adag kettő. Az újabb vitatkozás azonban csak elvett volna az energiájukból. – Úgy beszélsz, mintha ezeket is te találtad volna ki. Ez nem egy kibaszott számítógépes játék, bazdmeg, hanem a valóság!

-          Attól még kezdhetnénk magunkkal valamit! – vágott vissza Bob, és ujjával feljebb igazította szemüvegét, amely a heves magyarázásban lecsúszott izzadt orrnyergéről. Ezen a napon már kifejezetten hőség volt. Minden nappal emelkedett a hőmérséklet, ezért fokozottabban kellett odafigyelniük, hogy elég folyadékot juttassanak a szervezetükbe, de sokkal jobban szerették volna, ha Rick inkább vizet iszik, mint sört. Mindegyiküknek feltűnt, hogy Rick enyhén ittas már, ami a beszédstílusán is érződött.

-          Mi a faszra gondolsz? – böffent ki belőle. – Szerinted mit kezdhetnénk itt magunkkal?

-          Tovább kellene állnunk, mert ha itt maradunk, tutira meghalunk! – erősködött Bob. – Nem csinálunk mást, csak ülünk itt a seggünkön! Meddig?! Azt hiszitek, jön értünk valaki?! Hát senki sem fog értünk jönni! – ordította. Chad csak bámult maga elé pislogva a fal tövében, Bob pedig halkabbra véve folytatta: - Idefigyeljetek, ezeknek több esze van, mint gondoljuk. Most komolyan megvárjuk, hogy megtalálják a módját és feljussanak ide?

-          Mire gondolsz, Bob? Mit kéne tennünk? – dörmögött közbe Aaron mély hangja. – Innen csak egy felé visz az út. Odakintre, a tárt karjaikba. Túl kockázatos.

Kis csend telepedett a szobára. Bob ismét lökött egyet a szemüvegén, majd helyét nem lelve, járkálni kezdett. Rick meghúzta a sörét, Jack összeszűkült szemmel figyelte őt a vajszínű bőrfotel karfáján ülve. Nem bírta szó nélkül megállni és ráförmedt Rickre:

-          Hányadik sört iszod? – holott pontosan tudta, hányadikat, de egyszerűen csak kirobbant belőle, és a saját szájából akarta hallani a bosszantó választ. Rick még csak épphogy elemelte szájától az üveget, Jack már talpon volt, mint aki azonnal támadna, mihelyst a száját válaszra nyitja, bármit is akarjon mondani.

-          Szomjas vagyok – mondta egyszerűen Rick.

-          Nem azt kérdeztem! – lépett felé közelebb.

Aaron látta, hogy ha nem lép közbe, Jack most könnyen pofán vághatja Rick-et. Nem hiányzott sem verekedés, sem vita, hogy tetézze a bajukat. Közéjük állt a hatalmas néger, hogy igazságot tegyen, és így szólt:

-          Elég. Rick – fordult hozzá nyugodt, ám de annál inkább tekintélyt parancsolóan: -, aki nem hajlandó betartani a szabályokat, annak nincs itt helye. Ha egyedül akarod tovább folytatni, csak tessék.

-          Nézd, Aaron – kezdte Rick békítően, a sörösüveggel hadonászva. - Előbb vagy utóbb, úgyis kifogyunk a kajából. Akkor pedig tényleg menni kell. Bobnak igaza van abban, hogy nem tudunk itt maradni. Még egy hétig lesz elég talán a kaviár meg a mogyoró, de aztán menni kell.

-          Ha addigra nem lesz késő – tette hozzá Bob.

-          Napközben sosem láttuk még őket a föld felszínén – gondolkodott hangosan Jack. – Talán kivitelezhető lenne tovább haladni.

-          Igen, kivitelezhető lenne – bólintott Aaron. – De ne felejtsétek el azt se, hogy itt egyelőre biztonságban vagyunk. Máshol hogy húznánk meg magunkat éjszakára?

-          Csak be tudunk zárkózni valahová – találgatta Jack.

-          Egész éjjel ott lihegnének szorosan az ajtóban, biztosan meg próbálnának betörni, rángatnák a kilincset… - képzelte el Bob borzongva. – Mint egy rohadt zombi filmben… ha pedig bejutnának…

-          Túl kockázatos – szögezte le még egyszer Aaron.

-          Tehát akkor maradjunk itt, és haljunk éhen – húzta a száját Rick. – Ott van lent a rengeteg kaja, emberek!

-          Talán valakinek le kéne mennie kajáért fényes nappal – ötletelt Jack, és epésen hozzá tette. – Mondjuk annak, aki hajlamos leszarni, marad-e valami a többieknek.

Rick és Jack éles pillantást váltott egymással.

-          Igen! – állt ki a véleménye mellett hepciásan Jack. – Talán valami nem tetszik? Fel kellene vállalni, öregem, hogy milyen vagy!

-          Majd sorsot húzunk megint – jelentette ki Rick.

-          Így lesz – bólintott Aaron. – Én azt mondom, maradjunk itt, amíg értünk nem jönnek, mert nem tudhatjuk, mennyire lenne biztonságos, ha elhagynánk ezt a helyet. Addig pedig valamelyikünk mindig lemegy, hogy élelmet hozzon, amíg még nem kezd alkonyodni.  Minden alkalommal más. Mi a véleményed, Bob?

Bob a tarkóját vakargatva álldogált a szoba közepén. Szíve szerint rávágta volna, hogy ő ebben nem venne részt. Elképzelni sem tudta, hogy egyedül merészkedjen ki az utcára. Nem volt az a kalandor típus, egész eddigi életét számítógép előtt töltötte, még akkor is halálosan kifáradt, ha a buszhoz kellett futnia, nem még, hogy az életéért sprinteljen. Arról sem volt száz százalékosan meggyőződve, hogy napközben tényleg teljes lenne a biztonság odakint.

-          Nem tudom… - hebegte Bob. – Tény, hogy valamit tennünk kell, de… Mi lenne, ha kettesével mennénk. Nézzétek, srácok, bevallom, hogy már a gondolatától is összeszarom magam, hogy én oda kitegyem a lábam, főleg egyedül. Félek. Mennék is, de… ha jobban belegondolok, mégsem… A kurva életbe, nagyon félek…

-          Igaz – gondolkodott el Aaron. – Kettesével fogunk kimenni.

-          Szuper klassz – mondta Jack cinikusan. – Na, és azt amúgy hogyan? Kötelet csomózunk lepedőből, vagy leugrálunk a negyedikről? A darun landolva is össze-vissza törjük magunkat, csak hogy a harmadikról leakrobatázzuk magunkat.

-          Viszont a harmadik emeletig könnyebben leereszkedhetünk a lepedőkötélen – gondolta tovább Aaron. – Onnan pedig marad az akrobatika.

-          Basszus, csak hülyéskedtem – sóhajtott Jack. – Te jó ég, mi lesz ebből…

-          Még csak tizenegy óra – nézett a karórájára Aaron. – Gyerek még az idő. Hozzunk ide minden lepedőt és ágyneműt, és készítsük el azt a kötelet! Ma már nem mogyorót eszünk vacsorára!