2016. február 10., szerda

A föld alól jöttek - 2. fejezet

Az első út

Mielőtt ismét sorsot húztak volna gyufaszálból, Bobnak elég volt letekintenie a beszakadt padlózat szélén tátongó törmelékes mélységbe, hevesen visszakozni kezdett a feladatban való részvételtől. El se tudta volna képzelni magát, hogy nyaktörő tornamutatványok segítségével lemásszon az utcára. Ő volt a legpuhosabb, és rég elszokott már a mozgástól, ráadásul sosem volt az az ügyes mozgású. A szemüvegét is könnyen elveszíthette volna, anélkül pedig szinte végképp életképtelen lenne. Még Jack is atlétikusabban festett mellette, pedig, mint író, ő is legtöbb idejét az íróasztala mögött töltötte. Bob bevallotta, elméletben sokkal könnyebbnek hangzott, amikor azt mondta, hagyják el végre a hotelt, nem volt egészen tisztában azzal, miket beszélt. A meredező üvegtaréjok és a beomlott falak látványa majd’ húsz méter magason elvették minden vállalkozó kedvét, inkább a seggén ülve várta volna ki, hogy megjelenjen végre a fejük fölött egy mentőhelikopter. A többiek nem vitáztak vele, belátták, hogy a kötélen való biztos kapaszkodáshoz, és a darun való tornához tényleg kötöttebb izmokra lenne szükség, na meg nem ártana az sem, ha az illető rohanni is képes lenne. Ezért ezúttal a végtelenül megkönnyebbült Bob volt az, aki a gyufaszálakat tarthatta a társai felé. Szám szerint hármat, ami nagyon nem tetszett Ricknek. Megint ő fejezte ki hangosan elsőként negatív véleményét:

-          Fogynak ezek a kurva gyufaszálak…
-          Mit csináljak, ember?! – védekezett Bob. – Nézz már rám! És nézz rá Chad-re…
-          Jah… Már abban kifinganál, hogy egy lepedőkötélen lógnál két emelet között. – morogta Rick.
-          Kapd be, oké?! Legközelebb majd Chad-et küldjük le helyetted, biztos jobban hasznát vesszük… - gúnyolódott Bob.
-          Különben is be vagy baszva! – vetette közbe Jack is. – Komolyan mondom, már ne is haragudjatok… A túlélési esélyeinket nem igazán növeli az, hogy az egyikünk katatón állapotban dülöngél a falnál, a másik… most nem azért mondom, de nem képes futni öt métert se, a harmadik pedig jó, hogy nem négykézláb mászik a földön, bazdmeg… Szóval, csak azt akarom mondani, ez tulajdonképpen röhejes! Mi értelme van?– legyintett Bob gyufaszálakat szorongató keze felé. – Látod, Rick, ez itt a lényeg! Leszarnám amúgy, mennyit piálsz, de most kurvára nem tudjuk hasznodat venni. Szerintetek? Most komolyan húzzunk sorsot? Emberek! Egyszerűen Aaronra és rám van írva, hogy nekünk kell mennünk!

Rick ezúttal nem morgott. Látszott, hogy az alkohol enyhe ködén át, végre belátta, és elgondolkodott azon, amit hallott.

Mind a négyen némán bámultak egy pillanatig. Valóban nem sok értelme volt a sorshúzásnak, hiszen az egyedüli két épkézláb ember tényleg Aaron volt és Jack. Habár erős túlzás volt Rickre nézve Jack véleménye, elvégre nem dülöngélt még, azzal mindannyian egyetértettek, hogy ezt a küldetést inkább egy színjózan egyénre kellene rábízni.

-          Igaz – értett egyet Aaron. – Hagyjuk a francba a gyufaszálakat, tényleg hülyeség.
-          Fasza – sóhajtott Jack. – Hát akkor menjünk, Aaron. Legközelebb viszont – bökött bele az ujjával Rick mellkasába. – te következel, öregem!

Aaron és Jack hátitáskával, és egyetlen, a szomszéd szobában talált zsebkéssel felszerelkezve ereszkedtek le a lepedőkötélen, Bob és Rick feszült figyelmével kísérve, akik kissé szégyellték magukat, bár ezt egyikük se vallotta volna be. Főleg azt nem, hogy nagy megkönnyebbülés volt számukra, amiért kimaradtak a buliból. Végül Rick úgy gondolta, majd csak megbékélnek vele, és amikor Jack is elérte a feldőlt daru felületét, elfordult a tátongó mélységtől.

A daru elég stabilan volt beékelődve az épület oldalába, ezért nem kellett félniük attól, hogy mászás közben megmozdul alattuk a szerkezet. Az alattuk húzódó romos útszakasz tökéletesen kihalt és néptelen volt, ameddig elláttak, sehol sem észleltek semmiféle mozgolódást, így kissé felbátorodva landoltak a törmelékek között.

Kísértet város látványa tárult eléjük. Minden autó üresen és elhagyatottan állt sorban, egymás mögött a felrepedezett úttesten, némelyik egymásba ütközve, összezúzva. Ahogy óvatosan és lassan lépdeltek, talpuk alatt ropogott, zörgött a rengeteg üvegszilánk, sercegett a leomlott vakolat. Néhol úgy elborította a téglaporos törmelék az aszfaltot, hogy át kellett mászniuk rajta, és az autók tetejéről leugorva folytatni az útjukat.

Aaron készenlétben tartotta markában a zsebkést, miközben tekintete éberen járt a romok között, Jack pedig egy vasrúddal a kezében haladt a nyomában. Mindent megpróbáltak alaposan szemügyre venni. Az üzletek belsejében is felfordulás uralkodott. A kávézó, amely mellett elhaladtak, úgy nézett ki, mintha vandálok verték volna szét. A legtöbb asztal és szék is felborulva hevert odabent, a betűző nap fénye csillogott a padlózaton szétterülő üvegcserepeken. A műszaki bolt és az utazási iroda után mégsem ez volt az a hely, ahová érdemes lett volna bemenni és körülnézni, bár Jack-et elöntötte a sóvárgás egy isteni jó, erős feketekávé után.

-          Egy szupermárketet kéne célba vennünk – jegyezte meg hangosan, egyúttal saját magát is győzködve. – Ott szarásig telepakolhatjuk a táskákat.
-          Igen – dörmögte Aaron.

A terjedelmes útkereszteződéshez tartottak, ahol egymás hegyén-hátán álltak az autóroncsok.

-          Menjünk balra – indítványozta Aaron. – Elmegyünk a Rollston előtt. Láttam arra egy áruházat.

Aztán megint hallgattak. Dermesztő csend honolt az elpusztult város utcáiban. Jack borzongva állapította meg, hogy tényleg mindenhol hiányoztak a hallottak. Még egy enyhe légmozgás sem rezzent körülöttük, mintha még szó szerint, egy lélek sem maradt volna itt, hogy eltévelyedve kószáljon. Mindenki eltűnt, mindenkit elvittek. Egyszerűen kitakarították a romok közül a húst. Még állati tetemeket sem lehetett látni.

Jack az épületek sötét ablakait kezdte figyelni. Legalább egy árva, távoli rádió hangja szólna valahonnan, vagy köröznének madarak az égen... bármi, ami élet jelét adná ebben a nyomorult városban!

A nap magasan és izzón sütött. Iszonyatos forróság volt.

A kereszteződésnél Aaron megállt, így Jacknek is földbe gyökerezett a lába.

-          Mi van? – kérdezte, és a hotel előtti sugárutat fürkészte.
-          Semmi, csak körül akartam nézni itt egy kicsit, mielőtt lefordulunk.

A hatalmas néger halántékán izzadtságcseppek gyöngyöztek, úgy fénylett az arca, mintha olajjal kenték volna be.

-          Fullasztó meleg van – mondta Jack végigdörzsölve az arcán. – Folyadékot is vinnünk kéne. Attól félek, kevés lesz ez a két táska.
-          Megoldjuk, Jack.

A hotel előtt kerülgetve az épületek omladékait, észrevették Bob-ot az ablakban, aki néma szoborként álldogált ott. Lassan integetett nekik, olyan komoly arccal, hogy Jack-nek az a baljós érzése támadt, hogy nem csak az első, hanem egyben utolsó útjukra lettek elbocsátva. Nem volt kedve visszainteni Bob-nak.

Megkerülték egy cukrászda teraszát, amelyre rázuhant a szilánkosra tört, fából emelt tetőszerkezet, közvetlen mellette egy felborult babakocsi hevert, és egy fél pár női cipő, ám vérnyomokat nem láttak.  A cukrászda bejáratát a szebb időket látott teraszon át lehetetlen lett volna megközelíteni, teljesen eltorlaszolták a deszkák és a cserepek. Bár nem volt valószínű, hogy a tetőszerkezet romjai alatt emberek feküdnének, Jack mégis valahogy furcsa késztetést érzett arra, hogy nekiálljon a cukrászdánál élet után kutatni. Az ilyen behatolhatatlan helyeken egyáltalán nem látszódott az éjjeli lények ügyködésének nyoma.

-          Mi van, ha a törmelékek alatt túlélőket is találnánk? – tette föl a kérdést Jack, miközben lábával arrébb lökte a cipőt.
-          Akkor az Isten kegyelmezzen nekik – mondta Aaron.

A néger hajthatatlanul haladt előre, nem törődött a látvánnyal, csak is az lebegett a szeme előtt, hogy minél hamarabb eljussanak az áruházig, így Jack kénytelen volt fölzárkózni, és kitörölni fejéből a babakocsi és a fél pár cipő képét. Minden bizonnyal a nő még idejében ragadta ki a csecsemőt a kocsijából, és ahogy úrrá lett rajta a pánik, rohanás közben egyszerűen elhagyta az egyik lábbelijét.

-          Mi a szar történhetett itt… - csóválta a fejét Jack. – Vajon mi történhetett itt? Felfoghatatlan! Kíváncsi lennék, hogy azóta máshol is megtörtént-e már… ugyanez…  Mi van, bazdmeg, ha már az egész világon ez van?! És mi tényleg hiába várjuk a segítséget… Akkora a csend, hogy még egy kibaszott távoli helikopter zaját sem hallani! Senki sem keres minket…
-          Muszáj olyannak lenned, mint Bob?
-          Igaz. Elég belőle egy is. – sóhajtott.

Egy busz állt keresztbe előttük, melynek egyik vége egy kirakat ablakában állt, másik végénél pedig egy újabb tömegkarambol emlékeként egymásba gyűrődött autók zárták el az utat. Az egyik kocsi szétroncsolt elejével belesüllyedt a szétrepedt aszfaltba, ajtajai felfeszítve tárták fel a belsejét. A berobbant szélvédő üvege belepte az ülést, amelyen ezúttal odaszáradt rozsdaszínű vérnyomok árulkodtak arról, hogy a sofőr csúnyán megsebesült, ámde nem magától tűnt el az autóból…

A hotel melletti üzletsor épülete totálisan szétroncsolódott, így a karambolos autók mellett szinte hegyekben állt az omladék. Aaron és Jack újfent felküzdötték magukat a roncsok tetejére, hogy átmásszanak rajtuk.

Alig hogy ugrottak le a túloldalon a busz takarásából, Aaron lemerevedett, és Jack is összerándult, amint észrevette a feléjük bámuló, üveges tekinteteket. Zakatoló szívvel, pillanatok múlva tudatosult csak mindkettőjükben, hogy csupán igen élethű próbababák merednek rájuk egy butik betört kirakatüvegén át, azokból is három feldőlve lógott ki az utcára. Föllélegeztek, és elernyedtek megfeszített izmaik, Jack lejjebb eresztette a vasrudat, amit védekezésül maga elé kapott.

-          A kurva életbe! – tört ki Jack-ből megkönnyebbülve.
-           Megijedtem, baszki… - vallotta be Aaron is, és vállon bökte barátját. – Gyere, mindjárt ott vagyunk. Ott lesz az áruház a sarkon.

Felborogatott szemeteskukák bokáig érő mocskában gázolták át, a sarkon a jelzőlámpa oszlopa kifordulva hevert a mély barázdák szántotta úttesten. A lábuk előtt ott feküdt a porban az áruház reklámtáblája: „Becker’s. Minden nap Önökért vagyunk!”

-          Mindig is arra vágytam, hogy egyszer kedvemre és büntetlenül fosztogassak egy áruházat. – jelentette ki Jack, és beléptek a szanaszét hagyott bevásárlókocsik és a hatalmas rendetlenség uralta, elhagyatott bevásárlóközpontba.

Folytatás következik!

2 megjegyzés: