Figyelem! Már kapható a Farkasverem!

Bagur várának falait veszélyes erők itatják át, vér és fájdalom csorog le rajtuk. Az emberek megzavarodnak a falvakban, az állatok elnémulnak az erdőkben. Valami sötét kéz érinti meg a lelküket, mely mindenhová elér.

A Farkasverem a fekete és fehér boszorkányok közötti bonyolult és törékeny kapcsolatot mutatja be egy olyan család életébe nyújtva betekintést, ahol mindkét fél megtalálható.  Vajon mi születhet abból, amikor a fény keveredik a sötéttel? Erre próbál választ kapni a korántsem hétköznapi társaság, amely lovas szekéren indul Bagur várába: egy hatéves, médiumi képességekkel rendelkező gyermek, egy átlagos férfi, egy különös boszorkánymester, s még ketten, akik szintén a fehér oldalt képviselik, kik közül azonban az egyik a sötét Nagyúr fiaként látta meg a napvilágot.

Miért vannak egy hatéves kisfiúnak, visszatérő rémálmai? Miért lett hűtlen Kintarohoz szeretett felesége? Mi történik Charod vármegye legszebb asszonyaival? Akit elránthat a sötétség keze, azt el is rántja. Azonban, aki a fény oldalán akar állni, annak ezekben az időkben nagyon erősnek kell maradnia.

A linkre kattintva az Underground Kiadó weboldalára juthatsz! Jó olvasást és kalandozást!

http://undergroundbolt.hu/ejsotet-es-napvilag-farkasverem

Interjú a farkasverem kapcsán

Széles L. Gábor interjúja velem. (Forrás: zizz.hu - by Széles L. Gábor) 

Selina Olivierivel, A köd szerzőjével legújabb regénye, a Farkasverem közelgő, jövő heti megjelenése kapcsán ültünk le beszélgetni.

Hogy született a könyv? Van valami különösebb hozzá kapcsolódó esemény, álom, bármi, ami ihletésnek tekinthető a könyv szempontjából?

Mióta csak élek nagyon vonzott a természetfeletti. Nekem mindig teljesen természetes volt, hogy létezik a nem látható világ, és minden, ami ehhez köthető. Szellemvilág, paranormális képességek, egy felsőbb irányító és pozitív erő, aminek az ellentéte is meg van negatív formában, ám az az emberek saját felelőssége, melyiknek engednek teret az életükben. Nagyon szeretem ezt a témát, ezért ez áll hozzám a legközelebb. Nagyon foglalkoztatott a fény és sötét szembenállása, a kettő kapcsolata, és ezek megnyilvánulása az emberi világban olyan érzékeny személyek által, akik képesek kezelni ezeket a nem látható energiákat. Az én boszorkányvilágom eltér a megszokottól. A történetben nincsenek pentagramok, meg boszorkánykörök, hanem teljesen más megközelítésbe helyeztem a boszorkányok létét. Abból indultam ki, hogy a középkori világban a babonás, tudatlan ember minden olyan személyre rányomta ezt a bélyeget, akinek bármiféle különleges képességei voltak. Egységesen mindenkit így neveztek el. Ebben az általam kitalált világban is így nevezik ezeket az embereket, boszorkányoknak, de nem a megszokott értelemben véve. Ebben a világban nem Isten van, és nem Sátán, más istenek töltik be ezeket a szerepeket, más hiedelmek vannak, de az egyszerű népek ugyanolyan tudatlanok és babonásak. Szerettem volna megírni a saját boszorkány történetemet úgy, ahogyan én érzem, és ahogy vélekedek erről az egészről. Szerettem volna megjeleníteni, boncolgatni és kielemezni a fény és sötét oldal egymásba szövődését egy babonás, középkori világban. Így olyan, mintha a boszorkányok és az egyszerű emberek világával is két külön világ olvadna egymásba.

Milyen volt az alkotói folyamat? Hogy élted meg az egészet?

Az összes regényem közül ezt szerettem írni a legjobban, mivel ezt a témát érzem leginkább közel magamhoz. Furcsa, de valahogy azt is mondhatnám, otthonosan éreztem magam ebben, hiszen kiskorom óta kedvelt témakörömről írhattam, amiről talán a legtöbbet olvastam életemben és néztem dokumentumfilmeket. Emlékszem, hét-nyolc éves voltam, mikor volt otthon egy egész bőröndnyi Harmadik szem újságunk (ez a folyóirat azt hiszem, már régen nem kapható), na meg az UFO magazin. Rengeteg lapozgattam ezeket a testvéremmel.

Mivel említetted, hogy a regény első változata 10 éve íródott, adódik a kérdés: mekkora változáson esett át a sztori az eredetitől a most megjelenő könyvig, és miért kellett rá ennyit várni?

Az eredeti regény történetének alapötlete akkor pattant ki a fejemből, amikor tizenhat éves voltam. Ekkor is írtam meg vonalas füzetbe. A történetet azonban annyira szerettem, hogy évekkel később, felnőtt fejjel úgy döntöttem, előveszem és átírom. Az alapkoncepció jó, csak adok neki egy felnőtt köntöst. A Farkasverem felnőtt verziójára azért is kellett ennyit várni, mert közben volt két-három évem, amikor kisebb írói válságba kerülve egy mondatot nem volt kedvem írni. Szerencsére ez már nem így van.

Mit lehet tudni a borítóról?

A borító előlapját Kaprinyák Dóra készítette el, akinek ezúton is nagyon köszönöm. Jelenleg egyetemista és grafikusnak tanul. (Az alkotóval hamarosan egy külön interjú keretében beszélgetünk majd – a szerző.) 

Van olyan karakter, vagy történés a könyvben, akit/amit az életedben bekövetkezett esemény, vagy a környezetedben élők közül konkrét személy ihletett? 

Konkrétan nincs ilyen. Azt mondhatnám, hogy minden szereplő az én valamely részem. Sybell egy olyan magabiztos és határozott fehér boszorkány, amilyennek saját magamat is el tudnám képzelni, ha ebben a világban kellene élnem. Vutan Nagyúr alakja pedig megtestesíti mindazt, amilyen egy tipikus, elvadult, uralkodásra termett, sötét és durva férfi csak lehet.

Kinek ajánlod a könyvet?

A könyvet egyik testvéremnek ajánlottam, amely a könyv elején olvasható is. Neki is kedvence ez a regény, az összes közül mindig ezt szerette legjobban (velem együtt).

Széles L. Gábor Hír- és médiaoldal a Facebookon (katt):

Széles L. Gábor

A Farkasverem borítója

Készítette: Kaprinyák Dóra

Elkészült végre a Farkasverem című regényem!

Régóta "aludt" már a blogom, aminek az oka sajnos az írás iránti elkedvtelenedésem volt.

Először is, egy kis személyes mondanivaló:

Az, hogy az ember íróként beteljesítse az álmát sokkal nagyobb kitartást igényel, mint ami nekem volt, viszont bevallom, nem tettem valami nagy erőfeszítéseket annak érdekében, hogy minél több emberhez eljussanak az írásaim. Ez talán azért is lehetett így, mert mindkét megjelent történetem, a Menage és a Köd is számomra elég személyes forrásból táplálkozott regény, amit emiatt kicsit féltem is a nagyközönség elé tárni. Ebből aztán az következett, hogy nem mertem reklámozni, inkább a háttérbe vonultam velük, és elbújtam. Volt, hogy kicsit meg is bántam, hogy kiadattam ezeket. Azt gondoltam, amit írtam az kínos, és úristen, mit gondolnak azok, akik elolvassák? Az elbujdosás eredménye az volt, hogy csak alig-alig egy páran szereztek be maguknak a regényekből, amitől kezdtem úgy érezni, hogy ugyan, minek is írok. Ettől elment a kedvem az írástól is. Ebbe az ördögi körbe kerültem bele.

Nemrég azonban belém csapott a villám, ihlet formájában, és három nap alatt megírtam a Farkasverem című regényem végét, kábé harminc oldalt, ami már évek óta váratott magára. Az eredetiét 2008 decemberében fejeztem be, és azután kezdtem el átírni az egészet, újra végigrágni magamat rajta. Mivel ez egy sorozat, a főcímen sokat variáltam. Először "A vonzerő rabjai" volt, de erről végül letettem, mert attól féltem, hogy valami csöpögős, romantikus történetnek fogják hinni, amit nem igazán kedvelek, ezért kitaláltam, hogy "Éjsötét és napvilág" lesz, ami tök jól tükrözi a lényeget: a sötét és a fény oldalának szembenállását.

Ez a regény sorozat a személyes kedvencem, ami ezért sokkal inkább megérdemli, hogy könyv formát kapjon, mint az előzőek, és végre így foghassam a kezemben azt a történetet, amit már tizenöt éve szövögetek magamban. Ez a történet igazán az, ami én vagyok, és ami a legjobban vonz.

Egy általam kitalált középkori világban játszódik, fekete és fehér boszorkányok szereplésével, a jó és a rossz törékeny viszonyával és a köztük lévő ingatag egyensúllyal. Egy boszorkány család életét kísérjük nyomon, leszármazottról leszármazottra. Egy olyan családét, ahol nem csak a fehér, hanem a sötét oldal képviselői is megtalálhatóak, emiatt pedig rengeteg konfliktus is adódik.

Nyomon követhetjük, hogyan válik, milyen lelki próbatételek árán, egy fehér boszorkány mesterré.

Milyen érzés az, amikor egy boszorkánylelkű gyermek olyan családba születik, ahol mindkét szülője a sötét oldalt képviseli, ám ő még romlatlan? Milyen élete lesz?

Milyen az, amikor egy sötét boszorkány mégis inkább a fényt választja, vagy éppen fordítva? És mi vár a világra, ha egyikük lemészárolja a királyi családot, és átveszi az uralmat?

Kik azok az Egyensúly teremtők?

Milyen az, ha egy tanulásra érett boszorkánylelkű növendéknek egyszerre két tanítót is kijelöltetnek, egy sötétet és egy fehéret is egyszerre?

Milyen az életük a boszorkányoknak egy olyan országban, ahol a bálványimádó emberek a Balen papsággal az élükön üldözik őket, és egyaránt a pusztulásukat akarják, mert nem ismerik el, hogy nem csak sötétek vannak, hanem vannak, akik a fényt képviselik?

Milyen érzés lehet egy érett korba lépett növendék számára, hogy azzá fog válni, amelyik oldal képviselője hamarabb jut el hozzá, hogy felkarolja őt és tanítsa? Minden növendék esetében egy sötét és egy fehér is elindul érte, bárhol is legyen a világban. Ez nem más, mint versengés. Melyikük jut el hamarabb a leendő tanítványhoz? És mi van akkor, ha rettegsz, mert nem akarsz a sötét oldalra kerülni, mégis a fekete boszorkány kopogtat be hozzád előbb?

Miért csüngenek egy falu minden házának ajtaján vörös "Balen csomók"? Miért látni a falusiak arcán komorságot és fakó tekintetükben ürességet? Mi az, amitől pusztulni kezdenek a háziállatok, az erdőkben pedig elnémulnak a madarak? Milyen az, amikor hideg kezek érintik meg az arcod, de te nem látsz magad körül senkit?

Mi történik egy lánnyal, aki véletlenül összetalálkozik az erdőben egy fekete boszorkánnyal és annak tanítványával?

Miért hívogat egy csapat fiatalt az erdőben egy magányosan álló, düledező viskó?

Milyen érzés az, amikor seregnyi démon vesz körbe? Hogy néznek ki, és mit akarnak veled csinálni?

Mi szóltnál hozzá, ha kiderülne, hogy a hatéves gyereked kiváló médiumi képességekkel rendelkezik, és hamarosan bele is költözik egy halott boszorkány szelleme?

Többek közt ezek is kiderülnek a Farkasveremből és a már szintén elkészült következő részéből, a Szürkékből.

A föld alól jöttek - 3. fejezet

Valami nincs rendjén

Egy csomag sonkás chips és egy tábla csokoládé behabzsolása után Jack jóleső érzéssel a gyomrában kanyarodott le a következő sorba. Talpa alatt ragadt a mocskos padló a polcokról leborult szeszes üvegek tartalmától, és ropogott az üvegtörmelék. Lehetetlen volt kikerülni a szilánkokat, mégis keresztüllépdelt rajtuk, hogy megtöltse táskáját még konzerves kajával. A másik sorban Aaron egy erős bevásárlótáskába ásványvizes palackokat pakolt. Úgy gondolta, majd rákötik a csomagra a lepedőkötél végét, a többiek pedig felhúzzák, addig pedig csak elcipelik valahogy.

A fülledt levegő idebent még inkább elviselhetetlen volt, és az áruház hátsó területei felé haladva egyre határozottabb hullámokban csapta meg az orrukat a rothadás bűze. Jack, dolga végeztével, nagy nehezen összehúzta dagadó hátitáskájának cipzárját, aztán a polcsorok közül kilépve a feldúlt hentes pulttal találta szemben magát. Látszott, hogy össze-vissza túrták, és dobálták rajta a húsárut, a pult mögötti, nyitva hagyott, „előkészítő” felirattal ellátott ajtó sötétje további bűzforrásokat rejtett.

„Miért hagyták itt azokat a húsokat?” – töprengett el Jack. Minden részletet megfigyelő tekintete és memorizáló elméje rögtön kiszúrta, hogy hiányzik a húspult körül a legyek hada. Egy árva zizzenést sem hallott. Persze, hogy is lettek volna legyek, amikor mindenfajta élet eltűnt. Rajtuk kívül.

-          Mi az, mit állsz ott, Jack? – lépett ki lihegve, a vállára dobva Aaron az ásványvízzel megrakodott táskát. – Pakolj, aztán húzzunk el innen. Szörnyű ez a bűz.

Jack ismét az órájára nézett. Észre sem vette, hogy milyen sűrűn teszi ezt, de tudat alatt csupán azt akarta ellenőrizni, hogy nem futnak-e ki a biztonságos időből. A szorongás őt is efféle rögeszmés cselekedetekre késztette, hiszen valójában tisztában volt vele, hogy este kilencig még bőven van idejük sötétedésig.

Elégedetten nyugtázta, hogy még csak fél kettő van, aztán megfordult. Aaron másik szabad kezében egy macsétát tartott, nadrágjának övéhez pedig egy fejsze volt felcsatolva.

-          A kertészeti osztályon találtam ezeket. – mondta a néger. – A bozótvágó akciós volt. – és felé nyújtotta. – Tessék, ezt neked hoztam.

-          Kösz. Mehetünk is. Én is feltankoltam, ahogy csak bírtam.

A mosóporok sorában indultak vissza a kijárat felé. A pénztárakon túl, faltól falig érő plakáton boldog mintacsalád vigyorgott hófehér fogsorral, azt sugallva, mekkora boldogság a Becker’s-ben vásárolni. Az apródfrizurás kissrác szövegbuborékban a feje fölött azt mondta: „Holnap is eljövünk!”

-          Sziklakeménységű volt az összes kenyér – dörmögte Aaron – ezért kétszersültet pakoltam be.

-          Tök jó. Fő az egészség – ráncolta a homlokát Jack.- Ha egyszer kijutunk innen, egyenként kenterbe verjük az összes topmodellt. Amúgy láttad? A lények nem csipázzák a marhahúst, meg a baromfit. Ez hogy lehet? Olyan, mintha az utolsó gilisztát is kikaparták volna a földből, ezt meg itt hagyták.

-          Tudja a franc – vont vállat Aaron.

Jack megint az órájára pillantott. Fél kettő. Egyetlen perc sem telt el. Nagyon jó.

A kijárat küszöbén átlépve, Jack erősebben markolt rá macsétájának nyelére, és mindketten a fejüket forgatták, hogy ellenőrizzék, tiszta-e a terep.

A rekkenő hőség nem csökkent, viszont szűrtebb volt a fény, mint mielőtt bementek az épületbe. Mintha közben beborult volna, csakhogy nem tűnt felhősnek az ég. Mélyebb, szürkéskék színt öltött, de nem látszódott a nap.

-          Még a végén esőt is kapunk – pásztázta az eget Aaron.

-          Az jó lenne, rá férne a levegőre egy kis felfrissülés. – értett egyet Jack. - Ha jól számolom, két hete nem esett. Ugye, két hete vagyunk a hotelben?

-          Kábé, ja.

A buszos tömegkarambolhoz érve, Aaron először fölerőlködte az ásványvizes táskát a kocsik tetejére, aztán fölmászott ő is, majd barátjának nyújtotta a kezét. Hiába, a nagydarab négerben volt erő, úgy felrántotta Jacket maga mellé, hogy vézna kölyöknek érezte magát tőle.

-          Sietnünk kellene – jegyezte meg Aaron. – Egyre jobban beborul.

Jack gyanakodva kémlelte az eget.

-          Te – mondta összehúzva a szemöldökét. – Nem így szokott kinézni egy felhős ég. Ez kurvára fura. Szerintem nincs is felhő az égen.

-          Hát akkor mi van? Napfogyatkozás?

-          Nem hinném. Nem hallottam olyasmiről, hogy lesz.

-          Én sem.

Mire a cukrászdához értek, mintha még erőteljesebb szürkület ereszkedett volna a városra. A Rollston Hotel egykori forgalmas utcájába hosszú árnyékok kúsztak be, az ablaküvegek tompán verték vissza a sápadt fényt, a repedések elmélyültek, a romok között pedig itt-ott már megült a sötétség. Jack karórája még mindig fél kettőt mutatott, melyet meglátva, bosszankodva szóvá is tette:

-          Hallod! Nekem megállt az órám! – és egy pillanatra szöget ütött a fejében, hogy talán ki tudja, valójában mikor állt meg. Egyre inkább úgy látszott, mintha irracionálisan gyorsan alkonyodna, így Jack-et az a szörnyű gyanú fogta el, hogy talán csak nekik tűnt úgy, hogy hamar járták meg az utat. De hát ez képtelenség lenne! Lehetetlen, hogy ekkora időzavarba kerültek volna! Egyszerűen, nem létezett, hogy egy egész délután voltak odalent.

Jack teljesen összezavarodott. Kezdte úgy érezni, hogy valami neki is elpattan a fejében, és mindjárt átlendül azon a határon, ahol a józanész elválasztotta a realitást az őrülettől.

-          Baj lesz, Aaron – mondta reszketeg hangon. – Sötétedik, bazdmeg! Egyszerűen annyi, hogy sötétedik!

-          Az nem lehet – tekergette a nyakát a néger. – Csak nemrég indultunk útnak, és akkor még delelőn volt a nap.

-          Hát ez az! – suttogta Jack, egyre csak forgolódva, ide-oda villantva a tekintetét. Macsétáját készenlétben tartotta maga elé, de sehol sem látott egyelőre mocorgást. – Valami… valami történik, Aaron!

-          Nyugi. Mindjárt odaérünk a daruhoz.

És szaporábbra vették a lépéseiket.

A hotel ablakában ezúttal nem állt ott Bob, mint valami vészjelző. A negyedik emeleti ablakban nem volt más, csak a sötét űr, amely ugyanolyan csendet árasztott, mint az utcák zeg-zugai.

Mire megérkeztek a daruhoz, már alig láttak a rájuk ereszkedett homályban, jóformán csak kitapogatni tudták maguk előtt az acélszerkezetet.

-          Hogy a picsába sötétedhetett be ilyen hamar?! – hadarta Jack félhangosan.

-          Nem tudom. Menj előre! Gyorsan.

-          Hallasz valamit?! – meredt hátra a kereszteződés irányába Jack.

-          Nem, de menj már! – förmedt rá Aaron. Ekkor látta őt először igazán idegesnek.

-          Baszki! – nyögte ki Jack, amint remegő végtagokkal igyekezett feljebb kapaszkodni a darun.

-          Ha fölértél, föladom a vizeket – adta az instrukciókat Aaron – csomót kötsz rá, aztán felmászol. Felhúzod, és visszaereszted nekem a lepedőt.

-          Oké… oké… - lihegte Jack. – És hol vannak… a… többiek?!

-          Mozogj már!

-          Megyek, bazdmeg, megyek!... Bob! Rick! – szólt föl fojtott hangon. Olyan sötét volt feljebb az emeleteknél, hogy akkor se láthatták volna őket, ha ott lettek volna a padló pereménél, ám válasz sem érkezett odafentről.

-          Igyekezz! – sürgette Aaron egyre kétségbeesettebben.

-          Nem látok lófaszt se!

-          Igyekezz, baszki! Igye…

Aaron szava rémült üvöltésbe csapott át, amitől Jack lába megcsúszott ijedtében, és csak éppen hogy sikerült erősen átkulcsolnia karjával a vasat, hogy le ne essen.

-          Aaron! – ordította a sötétbe meredő szemmel, megpróbálva kivenni, mi történik alatta. – Aaron!

A néger üvöltözésébe tompa csattanások hangja vegyült gyors egymásutánban, minden bizonnyal fejszéjével igyekezett menteni magát a támadó elől, de még ezután sem hagyta abba a rikoltozást.

Jack gyűlölte magát, de annyira rettegett, hogy lebénult, miközben erősen csimpaszkodott a darun. Képtelen volt arra, hogy leugorjon, és a segítségére siessen.

-          Úristen… - tört ki belőle a zokogás határán.

-          Mi történik? Aaron! Jack! – hallotta végre odafentről Bobot, és Ricket! – Mi a fasz történik?!

Aaron üvöltése távolodni kezdett tőlük, és pillanatok alatt már a kereszteződés irányából hallották őt. Mindannyian őszinte szívből remélték, hogy azért, mert önszántából sikerült megmenekülnie, és elrohannia, illetve kinyírni legalább egyet ezek közül az undorító lények közül.

Jack csupán hosszú percek múlva volt képes arra, hogy nekirugaszkodjon a lepedőkötél megmászásának, de amikor felért, még így is reszketett keze-lába. Ha Rick és Bob nem segítenek felhúzni az utolsó méteren, talán feladta volna, és lezuhant volna. Úgy érezte, akkor hagyja el a maradék ereje is, amikor a két erős kéz megragadta, és felcibálta.

-          Mi az, mi történt?! – kérdezte rögtön Bob.

-          Úristen… - ismételgette Jack, ahelyett, hogy válaszolt volna, és a padló széle felé kóvályogva, nézegetett le a sötét semmibe. – Elkapták… Elkapták Aaront! Amíg odalent volt…

Rick rámarkolt a karjára, és visszarántotta a padló pereméről.

-          És te mit csináltál?! – kiabálta az arcába. – Csak bámultad, vagy mi?!

-          Én... Nem tudtam…! – ordította vissza Jack keserű dühvel.

-          Mi az, hogy nem tudtál?!

-          Aaron bivaly egy fickó – mondta csöndesen Bob. – Biztosan nem esett baja…

-          De hát elvitték! – mutatott rá Rick a borzalmas igazságra.

-          Talán nem! – erősködött Bob.

-          Utána kéne mennünk! – mondta Rick. – Nem hagyhatjuk cserben! Segítenünk kell neki!

-          Igen… - bólintott Jack. Most kezdte magát kicsit összeszedni. – Ezt kellene, csakhogy ezek… kurva sokan vannak. Ti is láttátok. Nincsen semmink csak ez a kibaszott macséta!

-          Szóval azt mondod, hogy Aaron haljon meg, bárhol is van? – támadta Rick.

-          Nem akarom, hogy meghaljon, te barom! – mondta Jack, és ledobta a hátáról a táskát, majd ő maga is lerogyott a fal tövébe. – De ha józanul belegondolsz, ha lemegyünk, mi is meghalunk, Chad pedig itt marad egyedül, és szintén annyi lesz neki.

Elhallgattak. Kénytelenek voltak belátni, hogy itt nem segíthet más, csak az Isten, ha egyáltalán létezik. Jack majd’ egy órát ült ott a falnál egyedül, a mélység mellett, míg Bob és Rick kelletlenül és rossz lelkiismerettel, nagy nehezen visszavonult a lakosztályba.

Persze, ha lemennének, nem valószínű, hogy túl sok esélyük lenne a lények ellen. Hárman mindenképpen kevesek lennének arra, hogy megvédjék magukat, nem hogy valaki mást. Győzködte magát, hogy ő sem tehetett volna semmit, és megpróbálta megmagyarázni magának, hogy nem egy utolsó gyáva féreg. Azt azonban szilárdan eltökélte: másnap hajnalban, amint megjelennek az első fénysugarak, elindulnak Aaronért. Ennél többet nem tehettek.

A föld alól jöttek - 2. fejezet

Az első út

Mielőtt ismét sorsot húztak volna gyufaszálból, Bobnak elég volt letekintenie a beszakadt padlózat szélén tátongó törmelékes mélységbe, hevesen visszakozni kezdett a feladatban való részvételtől. El se tudta volna képzelni magát, hogy nyaktörő tornamutatványok segítségével lemásszon az utcára. Ő volt a legpuhosabb, és rég elszokott már a mozgástól, ráadásul sosem volt az az ügyes mozgású. A szemüvegét is könnyen elveszíthette volna, anélkül pedig szinte végképp életképtelen lenne. Még Jack is atlétikusabban festett mellette, pedig, mint író, ő is legtöbb idejét az íróasztala mögött töltötte. Bob bevallotta, elméletben sokkal könnyebbnek hangzott, amikor azt mondta, hagyják el végre a hotelt, nem volt egészen tisztában azzal, miket beszélt. A meredező üvegtaréjok és a beomlott falak látványa majd’ húsz méter magason elvették minden vállalkozó kedvét, inkább a seggén ülve várta volna ki, hogy megjelenjen végre a fejük fölött egy mentőhelikopter. A többiek nem vitáztak vele, belátták, hogy a kötélen való biztos kapaszkodáshoz, és a darun való tornához tényleg kötöttebb izmokra lenne szükség, na meg nem ártana az sem, ha az illető rohanni is képes lenne. Ezért ezúttal a végtelenül megkönnyebbült Bob volt az, aki a gyufaszálakat tarthatta a társai felé. Szám szerint hármat, ami nagyon nem tetszett Ricknek. Megint ő fejezte ki hangosan elsőként negatív véleményét:

-          Fogynak ezek a kurva gyufaszálak…

-          Mit csináljak, ember?! – védekezett Bob. – Nézz már rám! És nézz rá Chad-re…

-          Jah… Már abban kifinganál, hogy egy lepedőkötélen lógnál két emelet között. – morogta Rick.

-          Kapd be, oké?! Legközelebb majd Chad-et küldjük le helyetted, biztos jobban hasznát vesszük… - gúnyolódott Bob.

-          Különben is be vagy baszva! – vetette közbe Jack is. – Komolyan mondom, már ne is haragudjatok… A túlélési esélyeinket nem igazán növeli az, hogy az egyikünk katatón állapotban dülöngél a falnál, a másik… most nem azért mondom, de nem képes futni öt métert se, a harmadik pedig jó, hogy nem négykézláb mászik a földön, bazdmeg… Szóval, csak azt akarom mondani, ez tulajdonképpen röhejes! Mi értelme van?– legyintett Bob gyufaszálakat szorongató keze felé. – Látod, Rick, ez itt a lényeg! Leszarnám amúgy, mennyit piálsz, de most kurvára nem tudjuk hasznodat venni. Szerintetek? Most komolyan húzzunk sorsot? Emberek! Egyszerűen Aaronra és rám van írva, hogy nekünk kell mennünk!

Rick ezúttal nem morgott. Látszott, hogy az alkohol enyhe ködén át, végre belátta, és elgondolkodott azon, amit hallott.

Mind a négyen némán bámultak egy pillanatig. Valóban nem sok értelme volt a sorshúzásnak, hiszen az egyedüli két épkézláb ember tényleg Aaron volt és Jack. Habár erős túlzás volt Rickre nézve Jack véleménye, elvégre nem dülöngélt még, azzal mindannyian egyetértettek, hogy ezt a küldetést inkább egy színjózan egyénre kellene rábízni.

-          Igaz – értett egyet Aaron. – Hagyjuk a francba a gyufaszálakat, tényleg hülyeség.

-          Fasza – sóhajtott Jack. – Hát akkor menjünk, Aaron. Legközelebb viszont – bökött bele az ujjával Rick mellkasába. – te következel, öregem!

Aaron és Jack hátitáskával, és egyetlen, a szomszéd szobában talált zsebkéssel felszerelkezve ereszkedtek le a lepedőkötélen, Bob és Rick feszült figyelmével kísérve, akik kissé szégyellték magukat, bár ezt egyikük se vallotta volna be. Főleg azt nem, hogy nagy megkönnyebbülés volt számukra, amiért kimaradtak a buliból. Végül Rick úgy gondolta, majd csak megbékélnek vele, és amikor Jack is elérte a feldőlt daru felületét, elfordult a tátongó mélységtől.

A daru elég stabilan volt beékelődve az épület oldalába, ezért nem kellett félniük attól, hogy mászás közben megmozdul alattuk a szerkezet. Az alattuk húzódó romos útszakasz tökéletesen kihalt és néptelen volt, ameddig elláttak, sehol sem észleltek semmiféle mozgolódást, így kissé felbátorodva landoltak a törmelékek között.

Kísértet város látványa tárult eléjük. Minden autó üresen és elhagyatottan állt sorban, egymás mögött a felrepedezett úttesten, némelyik egymásba ütközve, összezúzva. Ahogy óvatosan és lassan lépdeltek, talpuk alatt ropogott, zörgött a rengeteg üvegszilánk, sercegett a leomlott vakolat. Néhol úgy elborította a téglaporos törmelék az aszfaltot, hogy át kellett mászniuk rajta, és az autók tetejéről leugorva folytatni az útjukat.

Aaron készenlétben tartotta markában a zsebkést, miközben tekintete éberen járt a romok között, Jack pedig egy vasrúddal a kezében haladt a nyomában. Mindent megpróbáltak alaposan szemügyre venni. Az üzletek belsejében is felfordulás uralkodott. A kávézó, amely mellett elhaladtak, úgy nézett ki, mintha vandálok verték volna szét. A legtöbb asztal és szék is felborulva hevert odabent, a betűző nap fénye csillogott a padlózaton szétterülő üvegcserepeken. A műszaki bolt és az utazási iroda után mégsem ez volt az a hely, ahová érdemes lett volna bemenni és körülnézni, bár Jack-et elöntötte a sóvárgás egy isteni jó, erős feketekávé után.

-          Egy szupermárketet kéne célba vennünk – jegyezte meg hangosan, egyúttal saját magát is győzködve. – Ott szarásig telepakolhatjuk a táskákat.

-          Igen – dörmögte Aaron.

A terjedelmes útkereszteződéshez tartottak, ahol egymás hegyén-hátán álltak az autóroncsok.

-          Menjünk balra – indítványozta Aaron. – Elmegyünk a Rollston előtt. Láttam arra egy áruházat.

Aztán megint hallgattak. Dermesztő csend honolt az elpusztult város utcáiban. Jack borzongva állapította meg, hogy tényleg mindenhol hiányoztak a hallottak. Még egy enyhe légmozgás sem rezzent körülöttük, mintha még szó szerint, egy lélek sem maradt volna itt, hogy eltévelyedve kószáljon. Mindenki eltűnt, mindenkit elvittek. Egyszerűen kitakarították a romok közül a húst. Még állati tetemeket sem lehetett látni.

Jack az épületek sötét ablakait kezdte figyelni. Legalább egy árva, távoli rádió hangja szólna valahonnan, vagy köröznének madarak az égen... bármi, ami élet jelét adná ebben a nyomorult városban!

A nap magasan és izzón sütött. Iszonyatos forróság volt.

A kereszteződésnél Aaron megállt, így Jacknek is földbe gyökerezett a lába.

-          Mi van? – kérdezte, és a hotel előtti sugárutat fürkészte.

-          Semmi, csak körül akartam nézni itt egy kicsit, mielőtt lefordulunk.

A hatalmas néger halántékán izzadtságcseppek gyöngyöztek, úgy fénylett az arca, mintha olajjal kenték volna be.

-          Fullasztó meleg van – mondta Jack végigdörzsölve az arcán. – Folyadékot is vinnünk kéne. Attól félek, kevés lesz ez a két táska.

-          Megoldjuk, Jack.

A hotel előtt kerülgetve az épületek omladékait, észrevették Bob-ot az ablakban, aki néma szoborként álldogált ott. Lassan integetett nekik, olyan komoly arccal, hogy Jack-nek az a baljós érzése támadt, hogy nem csak az első, hanem egyben utolsó útjukra lettek elbocsátva. Nem volt kedve visszainteni Bob-nak.

Megkerülték egy cukrászda teraszát, amelyre rázuhant a szilánkosra tört, fából emelt tetőszerkezet, közvetlen mellette egy felborult babakocsi hevert, és egy fél pár női cipő, ám vérnyomokat nem láttak.  A cukrászda bejáratát a szebb időket látott teraszon át lehetetlen lett volna megközelíteni, teljesen eltorlaszolták a deszkák és a cserepek. Bár nem volt valószínű, hogy a tetőszerkezet romjai alatt emberek feküdnének, Jack mégis valahogy furcsa késztetést érzett arra, hogy nekiálljon a cukrászdánál élet után kutatni. Az ilyen behatolhatatlan helyeken egyáltalán nem látszódott az éjjeli lények ügyködésének nyoma.

-          Mi van, ha a törmelékek alatt túlélőket is találnánk? – tette föl a kérdést Jack, miközben lábával arrébb lökte a cipőt.

-          Akkor az Isten kegyelmezzen nekik – mondta Aaron.

A néger hajthatatlanul haladt előre, nem törődött a látvánnyal, csak is az lebegett a szeme előtt, hogy minél hamarabb eljussanak az áruházig, így Jack kénytelen volt fölzárkózni, és kitörölni fejéből a babakocsi és a fél pár cipő képét. Minden bizonnyal a nő még idejében ragadta ki a csecsemőt a kocsijából, és ahogy úrrá lett rajta a pánik, rohanás közben egyszerűen elhagyta az egyik lábbelijét.

-          Mi a szar történhetett itt… - csóválta a fejét Jack. – Vajon mi történhetett itt? Felfoghatatlan! Kíváncsi lennék, hogy azóta máshol is megtörtént-e már… ugyanez…  Mi van, bazdmeg, ha már az egész világon ez van?! És mi tényleg hiába várjuk a segítséget… Akkora a csend, hogy még egy kibaszott távoli helikopter zaját sem hallani! Senki sem keres minket…

-          Muszáj olyannak lenned, mint Bob?

-          Igaz. Elég belőle egy is. – sóhajtott.

Egy busz állt keresztbe előttük, melynek egyik vége egy kirakat ablakában állt, másik végénél pedig egy újabb tömegkarambol emlékeként egymásba gyűrődött autók zárták el az utat. Az egyik kocsi szétroncsolt elejével belesüllyedt a szétrepedt aszfaltba, ajtajai felfeszítve tárták fel a belsejét. A berobbant szélvédő üvege belepte az ülést, amelyen ezúttal odaszáradt rozsdaszínű vérnyomok árulkodtak arról, hogy a sofőr csúnyán megsebesült, ámde nem magától tűnt el az autóból…

A hotel melletti üzletsor épülete totálisan szétroncsolódott, így a karambolos autók mellett szinte hegyekben állt az omladék. Aaron és Jack újfent felküzdötték magukat a roncsok tetejére, hogy átmásszanak rajtuk.

Alig hogy ugrottak le a túloldalon a busz takarásából, Aaron lemerevedett, és Jack is összerándult, amint észrevette a feléjük bámuló, üveges tekinteteket. Zakatoló szívvel, pillanatok múlva tudatosult csak mindkettőjükben, hogy csupán igen élethű próbababák merednek rájuk egy butik betört kirakatüvegén át, azokból is három feldőlve lógott ki az utcára. Föllélegeztek, és elernyedtek megfeszített izmaik, Jack lejjebb eresztette a vasrudat, amit védekezésül maga elé kapott.

-          A kurva életbe! – tört ki Jack-ből megkönnyebbülve.

-           Megijedtem, baszki… - vallotta be Aaron is, és vállon bökte barátját. – Gyere, mindjárt ott vagyunk. Ott lesz az áruház a sarkon.

Felborogatott szemeteskukák bokáig érő mocskában gázolták át, a sarkon a jelzőlámpa oszlopa kifordulva hevert a mély barázdák szántotta úttesten. A lábuk előtt ott feküdt a porban az áruház reklámtáblája: „Becker’s. Minden nap Önökért vagyunk!”

-          Mindig is arra vágytam, hogy egyszer kedvemre és büntetlenül fosztogassak egy áruházat. – jelentette ki Jack, és beléptek a szanaszét hagyott bevásárlókocsik és a hatalmas rendetlenség uralta, elhagyatott bevásárlóközpontba.

Folytatás következik!

Megrendelhető könyveim

Aki esetleg úgy szeretne rendelni, hogy karácsonyig megérkezzen a könyv, annak december 16.-ig kell leadni a rendelését! :) Fent a fejléc alatt, rákattintva a címekre, eljuthattok a kiadó webáruházába. A könyveket személyesen is át lehet venni Budapesten a VI. kerületben, a Csengery utca 72. alatt.

Menage:

A Menage tulajdonképpen egy könnyed, humoros, misztikus titkos ügynök sztori, amiben keveredik a  James Bond az X-aktákkal.

Az 1. kötetében a Vízióban, a Figyelők titkos szervezetéhez tartozó Celia beépül a Menage nevű gyorsétterem lánc egyik éttermébe, mert ott dolgozik a megfigyelni kívánt célszemély, Gabriel Gallaghan is, aki mindenféle furcsa balszerencsés véletlennek köszönhetően fél év alatt veszítette el minden vagyonát, saját étterem hálózatát, és még a családját is. A rendőrség nem tud mit kezdeni a helyzettel, mondván, hogy csak egy irtó nagy pech az egész. Na, ilyenkor jönnek képbe a Figyelők, mert ők tudják, hogy még véletlenül sincsenek véletlenek!

A borzalmas pech sorozatnak köszönhetően Gallaghan ideg összeroppanást kapott, és gyógyszereken él, melyek nélkül szó szerint kifordulna önmagából. Mivel semmiféle nyom nincs, amin elindulva kideríthetnék, hogy ki avagy miféle ártó erők tették tönkre Gallaghant, ugyanakkor érthetetlen, hogy miért éppen a Menage-ban próbált új életet kezdeni, Celia ott helyben, és rajta keresztül próbál eljutni a válaszokhoz.

Csakhogy azon a bizonyos délutánon, furcsa módon, sorjában eltűnnek a műszakból Celia beosztottjai, valaki elintézi, hogy egymaga maradjon az étteremben a gyógyszerétől megfosztott pszichopatával, akin egyre inkább megmutatkoznak az őrület jelei. Celia kénytelen bezárni az éttermet, és kezdetét veszi az elmebeteg játék az üzemi részben. Ám nem csak saját testi épségére kell vigyáznia, hanem húgáéra is, mert Diana pont akkor döntött úgy, hogy beköszön hozzá, mielőtt megtörtént volna a baj. Gallaghan tombolása közben olyan információk kerülnek napvilágra, amelyek a Menage étteremlánc mögött álló vezetőséget teszik egyre sárosabbá ebben a homályos ügyben, és felelőssé instabil állapotáért, továbbá rávezeti Celiát arra, hogy létezik egy videokazetta is, amelyen olyasmit lát majd, ami végül teljesen egyértelművé teszi: A Menage étteremhálózatán belül, mélyen, egész más lappang a felszín alatt. Valami, ami nem normális.

Fanatizmus, zsarnokság, abszurditás és őrület, mind egy szektán belül.

Valami, amit meg kell állítani, különben elterjed a világban. Valami, aminek már így is rengeteg függője és híve van, és egyre több plakát hirdeti, hogy a Menage hamburgerei utánozhatatlanok, és egyre több TV csatorna és rádió állomás harsogja, hogy csak ez az igazi...

Mindemellett a videofelvételen Celia meglátta Őt is, aki a háta mögött is pontosan tudta, hogy kinek merészelt rángani mosolytól az arca, miközben beszélt, és pontosan tudta, hogy ki mikor mit gondolt magában... Egy olyan valakit, akit képtelen volt azután kiverni a fejéből...

Habár az étteremben történt délutáni incidensről kiderült, hogy személyes bosszú volt, mégiscsak kapcsolatban álltak egymással az érintettek. A szálak visszavezetnek egy múltbéli baráti összejövetelhez, amelyre, Celia rádöbben, szinte nem is emlékszik, és nem azért, mert beütött a két pohár Sangria, amit megivott. A leplet már csak egy emlékezést segítő hipnózis ránthatja fel, mely után megszületik a terv a világméretű elmebaj kibontakozása ellen.

A föld alól jöttek

Alastair Rayne néven kezdtem bele ebbe a posztapokaliptikus történetbe. Az első fejezet készült csak el, és szintén szeretném megmutatni nektek:

A föld alól jöttek

Bob zihálva dobta le a zsákot lába elé, sajgó vállaival végzett néhány körkörös mozgást. Piszkosul nehéz volt a rakománya, illetve bűzös is, ráadásul átázott a vászon kopott anyaga. A zsák oldalán kiterjedt sötétvörös folt bemocskolta ruháját. Undorodva törölte bele a falba véres tenyerét, majd kézfejével végigtörölt verejtékező homlokán is. Elviselhetetlenül meleg és fülledt volt idelent a levegő, ruhája, melyet egy hónapja nem vetett le, izzadtan tapadt a testére. Úgy számította, még legalább egy kilométert kell cipekednie céljáig az alagútban. Ezúttal ő húzta ki a legrövidebb gyufaszálat, így rá esett a kellemetlen feladat, hogy megtegye.

Csak is azért volt rá képes, mert elméje még mindig nem tudta fölfogni egészen, ami történt velük, de így voltak ezzel a többiek is. Talán a túlélésre játszva váltak immunissá a körülöttük zajló eseményekre, különben mindannyiuk rövid időn belül eszét vesztette volna, úgy ahogyan Chad. Nem számított már semmi, csak az, hogy túléljék, mire ideér a segítség. Ha egyáltalán ideér…

A túlélés első hetében

Valahonnan, mélyen a föld alól jöttek. Senki sem tudta egész pontosan, mik voltak azok. Túlságosan gyorsan történt minden. Az öt haver azon az estén a Rollston Hotel öt csillagos lakosztályában koccintott éppen a másnap házasodó Rick egészségére, amikor jött az az irdatlan erős rengés. Betörtek az ablakok, megrepedtek a falak, a hotel folyosójáról tompán szűrve meghallották a tűzjelzőt, amivel egyetemben váratlan hidegzuhanyt kaptak a nyakukba. Miközben a földre zuhanva, tehetetlenül rázkódtak a törmelékekben fetrengve, pillanatok alatt átnedvesedő ruháikban, a morajláson túl hallották, ahogy sivít az egész város. Az utcáról távoli csattanások zaja, sikoltozás jelezte a hirtelen történt közúti baleseteket és a kitörő forgalmi káoszt, az üzletek riasztói pedig túlharsogták egymást.

Mindössze pár percig tartott a földrengés, mely után már csak a mindenhonnan süvöltő szirénákat és az emberek rémült üvöltéseit lehetett hallani.

Rick volt az, aki leghamarabb összeszedte magát, és feltápászkodott. Odasántikált az ajtóhoz, rácsapott a kilincsre, majd miután kilépett a folyosóra, ott is maradt sóbálvánnyá dermedve. A sűrűn gomolygó füst és porfelhőn keresztül az a valószerűtlen látvány tárult a szemük elé, hogy a kataklizma következtében egyszerűen beledőlt a szomszédos építkezésen álló daru a Rollston Hotel – főként üveges - nyugati oldalába, teljesen szétroncsolva az épület azon részét, ahol a lépcső és a lift helyezkedett el.

A hotel negyedik emeleti lakosztályának fogságába estek, nem tehettek egyebet, mint hogy várják a sorsukat. Pár óra múlva azonban már az utolsó szirénák is elhaltak az utcákon, és beköszöntött a csend, melyben csak az omladozó falak távoli moraját, olykor recsegését-ropogását lehetett hallani. Különös módon hamar abbamaradtak a segélykiáltások, és elhaltak a közelben az emberinek tűnő, nyöszörgő hangok is. Közvetlen szomszédjukat, egy öltöny nadrágos, félig kigombolt ingű ősz fickót holtan találták, de amikor a fejük fölött mélyen megdöndült a fal, melyet ismételt vakolatomlás követett, a fiúk letettek róla, hogy felfedező útra induljanak élet után kutatva. Nem maradt más hátra, mint a fohászkodás, és a hálaadás azért, hogy végül nem ütött ki ténylegesen tűz a hotelben. Csupán a szél hozott be füstszagot a beszakadt falon át, melyet porral keverve végig fújt a folyosón.

Amikor kezdett leszállni az éj, úgy tűnt teljes sötétségben kell átvirrasztaniuk ezt az őrült éjjelt, ám este nyolc óra tájékán gyenge vibrálással felkapcsolódott a villany a lakosztályban, amely valahogy a hotel tartalék áramellátásából táplálkozott. Annyira nem örültek neki, hiszen félő volt, hogy csőtörés történt. Nem csak az érzékeny tűzjelzők által megeredt zuhanytól tocsogott a lábuk az átázott padlószőnyegen, de a mennyezeten is egyre nagyobb foltban terjedt a nedves felület. Ekkor már attól is retteghettek, hogy agyoncsapja őket az áram, bár némi örömül is szolgált nekik a fordulat. A külvilágról nem tudtak semmit, csak azt, hogy az egész utca romokban hever, de valószínűleg a tágabb környezetben is ugyanez a látvány fogadta volna őket.

Ezért Jack Hobbes bekapcsolta a televíziót, amelyből pillanatokon belül szembesülhettek a ténnyel, hogy a füst és porfelhőbe burkolózott, teljességgel megsemmisült Pennsylvania államot és környékét egyelőre még a helikopterek sem képesek megközelíteni. A sápadt és kissé dadogó bemondónő elmondta, hogy a katasztrófa sújtotta körzetet mintha valamiféle láthatatlan erőtér védené, mellyel szemben jelen pillanatban tehetetlenek, de a szakemberek és a katonaság mindent elkövet, hogy úrrá legyenek a helyzeten…

-          Láthatatlan erőtér? – ismételte Rick csöndesen.

-          És mi itt vagyunk! – vihogott fel Bob hisztérikusan. – Itt vagyunk a kellős közepében! Sosem visznek ki minket!

-          Hogyne vinnének már ki! – fakadt ki a színes bőrű Aaron.

-          Kussoljatok már! – förmedt rájuk Jack.

-          A felvételeken jól látszik – magyarázta a bemondónő -, hogy hatalmas, átlagban két méter átmérőjű üregek keletkeztek a föld felszínén, amelyek végiglyuggatják egész Pennsylvania állam területét. A geológusok csak találgatnak, mivel hasonló jelenségre eddig még nem volt példa a Föld történetében…

-          Mi a fasz történt itt?! – tört ki most Jack-ből is.

-          Meg fogunk halni. Ugye meg fogunk halni? – kérdezte Chad, aki ökölbe szorított kezekkel toporgott leghátul úgy, mint aki bármelyik percben nekilódulna a rohanásnak.

-          Senki nem fog meghalni – jelentette ki határozottan Aaron.

Rajtuk kívül legalábbis. Mert nagyon úgy tűnt, mintha az egész környéken ők maradtak volna az egyedüli túlélők. Sehonnan nem hallatszódott emberi hang, még csak fojtott zokogás sem.

Másfél óra múlva a társaság még mindig a híreket bámulta, amiből egész estés, többórányi anyagot rögtönzött a média, szinte minden csatornán. Az Amerikai Egyesült Államok elnöke fél órás lélekerősítő beszédet tartott e vészterhes időkben nem csak a honfitársaknak, hanem egyenesen az egész emberiségnek, aztán különböző okos emberek szólaltak meg a kataklizma kapcsán, és tettek hosszas fejtegetéseket, ám mind csak unalmas, érthetetlen szakszavakkal teletűzdelt üres monológ volt, olykor a távolból készített romhalmaz városok fotóival illusztrálva azt. Hosszú ideje nem szólalt meg egyikük sem, csak ücsörögtek a törmelékek között és meredtek előre, többnyire már csak üveges tekintettel, ki-ki a saját gondolataiba mélyedve. Az egyik szemüveges, köpcös tudós emberrel készült interjút aztán hirtelen újabb váratlan fejleménnyel szakították félbe. A bemondónő izgatott éles hangjára ocsúdtak föl a fiúk, és összpontosították figyelmüket ismét a képernyőre.

-          Elnézést kérünk Dr. Crosstól, hogy félbe kellett szakítanunk a beszélgetést, de ebben a pillanatban érkeztek a legfrissebb légi videofelvételek, amelyeken tisztán érzékelhető a mozgás több kráter szájánál is.

A kép ráközelített az egyik sötét üregre, majd hő kamerás felvételre váltott, amin valóban látszott, hogy több meghatározhatatlan alakú élőlény mocorog az üreg szélénél.

A társaság közelebb húzódott a képernyőhöz, ám az ekkor egy halk pukkanással elsötétült előttük, és a villany szikrázva égett ki a fejük a fölött. Néma sötétség borult rájuk.

-          Picsába! – szitkozódott Rick. – Ennyi volt!

-          Mi a franc volt az, szerintetek? – suttogta Chad.

Aztán éjszaka meghallották azt a surrogást, ami a betört ablakokon át szűrődött be az utcáról. Mintha egy csendesen menetelő tömeg sok száz aszfalton csosszanó lépésének zaja lett volna. Ugyan odakint sem égtek a lámpák, de a szemük kellően hozzászokott már a sötétséghez, így mind odasiettek az ablakhoz, és kilestek a szilánkos nyíláson. Akkor látták meg azokat a sötétnél is sötétebb, emberszerű alakokat, amik hangtalanul kóvályogtak az utcán. Első pillantásra azt lehetett hinni, hogy néhány túlélő került elő a romok alól, de valami mégis visszatartotta őket, hogy első felindulásukban lekiáltsanak nekik. Valami nem stimmelt velük. Amikor jobban megnézték őket, már látták, hogy úgy néznek ki, mintha nem is igazán emberek lennének. Túlságosan torz volt ahhoz a testük, és furcsán, szaggatottan mozogtak.

„- …Tisztán érzékelhető a mozgás több kráter szájánál…” – visszhangzott a fülükben a bemondónő fojtott hangja.

Bármik is azok, a föld alól jöttek. Odarángatóztak egy-egy halotthoz, megragadták, és húzni kezdték őket magukkal.

Chadből borzadó üvöltés szakadt ki, de Aaron elkapta a srácot, és magához rántva befogta a száját nagy lapát kezével.

-          Cssss… - mondta, és mindannyian ösztönösen visszahúzódtak az ablaktól a szoba mélyébe.

Minden éjjel előjöttek, de csakis sötétedés után. Az úttestre omlott épületek törmelékeit és a karambolos autókat kerülgetve újra és újra végigvánszorogtak az utcán azok a furcsa, torz testek. Amikor már nem maradt utánuk egyetlen halott sem, elkezdtek behatolni az utcaszinten húzódó üzletsorok helységeibe, félredobálva az útjukat elzáró akadályokat, és rángatni a keresztül-kasul lefulladt, avagy felborult járművek ajtajait.

Chad volt az, akinek közülük a leggyengébbnek bizonyult az idegrendszere, és aki a leghamarabb adta föl, gyerekmódjára sírva a sarokba kuporodva. Amikor első alkalommal látták, hogy a lények érdeklődést kezdenek mutatni az épületek belseje iránt, Aaron önként vállalkozott, és személyesen ment el megvizsgálni, mennyire biztos az, hogy semmiféle módon nem találnak majd felfelé vezető utat. A daru becsapódása, és a rengés következtében a hotel negyedik emeletének azon része szinte teljesen beszakadt, óriási rögös, nyílt sebként tátongott az éjszakába, valamint a liftaknában is éppen elzárta a megrekedt lift a negyedikre vezető utat. Ha a darun kísérelték volna meg a felmászást, akkor is csak nagyjából a harmadik emeletre juthattak volna fel, mivel a hatalmas acélmonstrumot csak ennél lejjebb fogták fel a falak.

Miután Chad lehiggadt, mély magába fordulás következett nála, és ha megszólalt, csak annyit motyogott fejét ingatva, semmibe révedő tekintettel, hogy „ez biztosan, mind meg sem történik”, vagy éppen azt, hogy „meg fogunk halni”.

A srác enni sem akart, de ami a legrosszabb, még az ivásra sem tudták rábírni. Csak kuporgott ott a sarokban, és bámult maga elé. Nem sok volt, amit Aaron és Rick a másik négy lakosztály mini bárjában talált, sokkal inkább alkoholos italokat tudtak elmenekíteni maguknak, sört, bort, pezsgőt, likőröket. Továbbá huszonnégy zacskó chipsük volt, huszonkilenc sós mogyoró, és néhány doboz kaviár.

Még mindig nem voltak biztosak benne, hogy valóban ők az egyedüli túlélők-e az épületben, csak azt, hogy a negyediken minden bizonnyal, hiszen minden lakosztályban hullát találtak. Valamelyikkel a kirobbanó ablaküveg szilánkjai végeztek, egy másikat, egy testes meztelen palit a zuhanyzóban érte a vég, valószínűleg elcsúszhatott a rengéskor, és szétverhette a fejét. Láttak azonban olyanokat is, akik mintha csak aludtak volna, ám nem reagáltak sem a lökdösésre sem a pofozgatásra. Az ilyeneken sérülés nyoma sehol sem látszódott. Mivel a szívük határozottan nem vert, Aaron és Rick elvitte bőröndjeiket és táskáikat, melyekből újabb élelmiszer szerzemények kerültek elő: romlott szendvics, rágógumi, és félig megivott gyümölcslé. Azaz édeskevés volt mindaz, amivel öt felnőtt férfi a túléléshez rendelkezett.

Miután az emeleten már az összes lakosztályt felkutatták élelem után, a halottaktól is megszabadultak. Ez volt az első alkalom, amikor közös megegyezés szerint sorsot húztak a kellemetlen és meglehetősen undorító feladatra. Más választásuk nem volt. Mind egyet értettek abban, hogy a halottak pár nap alatt bűzt árasztanak majd, de ha ledobják őket az utcára, a lények legalább elviszik őket. Ez annyiban volt hasznos, hogy a közvetlen környezetükből eltakarítsák a halottakat.

Jack fogott négy darab gyufaszálat, melyekből hármat eltört. Chad-et bele sem számították a sorshúzásba, a srác változatlanul nem tett mást, csak magzatpózban kuporgott a sarokban, így rajta kívül mindenki húzott egyet Jack kezéből. A választás a két legrövidebbet húzóra esett, így Rick és Bob indult el, hogy kiráncigálja a testeket nyugalmi állapotukból, és kilökje őket a nyílt utcára. Aznap este valóban elvitték a hullákat a lények.

Következő este, amikor Rick az ablakhoz ment, hogy ellenőrizze a terepet, azt látta, hogy a torz testű lények nem mászkálnak, kutakodnak és rámolnak a romok között, hanem egy helyben ácsorognak.

-          Srácok… - suttogta. – Ezt nézzétek!

-          Mit csinálnak ezek? – kérdezte Bob. – Állnak mozdulatlanul?

-          Mintha várnának valamit… - töprengett Jack.

-          Tudjátok, mit tettünk? – gondolkodott hangosan Rick, majd meg is válaszolta feltett kérdését. – Megetettük őket.

-          Mi? – nézett rá riadtan Bob. – Te miről beszélsz?!

-          Szerinted mi mást csinálnak azzal a rengeteg hullával? – tárta szét a kezét Rick.

-          De honnan… - hebegte Bob.

-          Megetettük őket! – ismételte nyomatékosan Rick. – Vagyis ezzel magunkra vontuk a figyelmüket, bazdmeg!

-          Miért, inkább végignézted és szagoltad volna, ahogy elbomlanak az orrod előtt?! – mordult rá Aaron.

-          Halkabban pofázzatok már! – szólt rájuk Jack.

-          Fel fognak jönni értünk… - suttogta Bob.

-          Nem tudnak – jelentette ki Aaron. – Mint ahogy mi sem megyünk le innen.

-          Hé… - szólalt meg mögöttük Chad elvékonyodott, aggódó hangja: - Mi az, srácok? Mit néztek ott?

-          Semmit, Chad – dörmögte Aaron.

-          Nem tudják, hol vagyunk – mondta Bob, inkább saját magát nyugtatva ezzel, de ettől még mindig ugyanolyan bizonytalannak érezte magát, és a helyzetüket, illetve elképesztőnek és lehetetlennek. Tökéletesen megértette Chad-et. Maga is úgy érezte, hogy lassan egy hajszál választja el a kiborulástól. – Ugye, nem tudják, hol vagyunk?

-          Nem, de ezek szerint annyira nem lehetnek hülyék, hogy azt gondolják, hogy a hullák maguktól teremtek ott, mikor már az összeset elvitték. – válaszolta Jack.

-          Szerintetek keresni fognak minket? – tette föl a kissé idétlenül hangzó és gyerekes kérdést Bob – elvégre honnan tudhatta volna azt bármelyikük -, de olyan mély félelem járta át a lelkét, hogy tehetetlen helyzetükben fölhozta benne némileg rég magába temetett gyermeki énjét, aki éjszakánként attól félt, hogy előjön a szekrényből a szörny. Ez a szörny most itt volt többedmagával. Egy kicsit olyan érzése volt, mintha megelevenedtek volna gyerekkorának sötét fantáziái. Hiszen ilyesmi valójában nem lehet igaz. nagyon keskeny volt az a küszöb, ami elválasztotta őt a valóstól a valótlantól. Már azt is hihetetlennek érezte, hogy komolyan felteszi ezeket a kérdéseket: - Szerintetek megesznek minket? – De már nem szégyellte, hogy ezeket kérdezi a haverjaitól, mint egy kisgyerek az anyjától lefekvés előtt, mikor azt firtatja, van-e szörnyeteg a szekrényében. Bob valahol, Chad-hez hasonlóan szintén kezdte a maga módján elveszíteni a realitást. Számítógépes játékszoftver fejlesztőként az egész életét végigkísérték a szörnyek, az emberevő zombik és egyéb más gonosz, démoni lények, így felnőtt énje számára egy kicsit groteszk és nevetséges is volt, hogy minden, amit eddig a számítógép monitorán látott, az most élőben is megtörténik vele. Az a képtelen ötlet motozott az agyában, hogy mindez talán csak a saját fantáziájában zajlik.

-          Nem hagyjuk magunkat – válaszolta Aaron, mivel mást ő sem mondhatott. Egyikük sem vallotta volna be hangosan, mennyire hálásak a nagydarab néger magabiztosnak és higgadtnak tűnő kiállásáért, de már csak azért is, hogy itt van velük. Biztonságot sugárzott a többiek felé, mellette mind azt érezték, hogy valahogy mégis csak lesz kiút ebből az állapotból, egyedül Chad-re nem tudott hatással lenni, aki ugyan a legfiatalabb volt közöttük huszonegy évével, mégis érthetetlen volt az a fajta viselkedés, amit tanúsított.

Aztán ott volt Jack Hobbes, aki a legkevésbé volt földhözragadt közülük, mivel író volt, és mindent el tudott képzelni, hogy egyszer előbb, vagy utóbb megtörténhet az életében. Sohasem zárt ki semmit, mindig nyílt volt és őszintén érdeklődő, aki mindenről mindent tudni akart. Arról is, ami a szemnek láthatatlan és arról is, ami túlmutat az emberi tudományon. Jack nem árulta volna el barátainak, de legbelül mohó és perverz kíváncsisággal követte az eseményeket, és figyelte a minden este megjelenő lényeket, mindamellett, hogy természetesen szerette volna, hogy mindannyian túléljék az egészet. Azt akarta, hogy ami velük történik, a későbbiekben egy döbbenetes kaland emléke legyen, amiről majd sztorizhatnak az unokáiknak is. Jack nem érezte, hogy itt fog meghalni. Minden mást igen, de azt az egyet nem tudta elképzelni, sem fölfogni. A lényeg csak is az volt, hogy még életben volt, és egy-két karcolással és horzsolással úszta meg a katasztrófát. Szemei előtt ott lebegett a kiút, és egy olyan jövőkép, amelyben ekkor szerzett élményeiből egy utánozhatatlanul jó bestseller szerzője lett. Jack optimista volt, és talán egy kicsit önző is. Ezért a többiek szemében kicsit érzéketlennek és szenvtelennek tűnt.

Főleg Rick szemét szúrta sokszor ezzel a viselkedésével, aki csak annyiban különbözött tőle, hogy krízis helyzetekben hamar elhagyta magát, és olyankor hajlamos volt magán kívül tényleg mindenki mást kizárni. Ilyenkor leginkább csak saját maga számított. Kikapcsolt, és kizárólag magával foglalkozott. Nehezen akart tudomást venni a világról, a helyzetéről, könnyen hanyaggá vált, aki a legkilátástalanabb körülmények között takarodót fújt, és nagy ívben leszart mindent. Ezért is kellett a többieknek odafigyelni rá, hogy ne egymaga vedelje be az összes féltve őrzött sörüket, csak mert olyan hangulat kapja el, hogy lerogy a fotelba, és ha már minden szar, legalább berúg. Akkor már egy fokkal szebbnek és könnyebbnek láthatja a világot. Szerencsétlen menyasszonya, akivel a hotelba érkezésük másnapján kelt volna egybe, ezt az oldalát még nem ismerhette. Haverjai már igen, így az elmúlt napok alatt Rick kezdett a szemükben egyre ellenszenvesebbé válni, egymásra utalt közösségükben a kellemetlenkedő alak szerepét magára ölteni.

Egy óra múlva, amikor ismét kilestek az ablakon, a sötét alakok még mindig ott álldogáltak az úton.

-          Ezt nem hiszem el! – tört ki Bob. – Miért nem húznak már el?!

-          Nem mondod, komolyan, hogy még mindig ott állnak? – sietett oda Jack.

-          Gyertek, hagyjátok a francba, majd csak megunják és elmennek – indítványozta Rick.

-          Miről beszéltek, fiúk? – horkant fel fél álomban Chad a sarokból, de szinte azonnal le is bukott a feje, és aludt tovább.

Nem tudták pontosan, mikor vonultak el a lények, az álom végül mindnyájukat elnyomta.

Reggel pedig kezdődött minden elölről. Aaron Chad mellé térdelt és azon ügyködött, hogy megitassa, mivel a kölyök egyre inkább mentesítette magát mindenfajta cselekvéstől. Wc-re is felváltva cipelték ki, miután egyszer összepisilte magát. Iszonyatosan nehezen telt el egy-egy napjuk abban a céltalanságban, és várakozásban, hogy végre történjen valami. Még a telefonjaik sem működtek. Bármi volt is, ami Pennsylvania államot és környékét körülvette, térerő nem volt alatta, és még az internet sem működött. Három-négy nap alatt pedig már a mobilok aksijában sem maradt szufla. Nem maradt más, csak egymás kínlódó társasága, meg egy magatehetetlen, túlérzékeny srác, aki a traumától fokozatosan elzárta magát a külvilág történéseitől.

A lények másnap este, és azt követően is ugyanúgy szobroztak az úttesten, határozottan a következő adag hullára várva. Bob nagyon aggódott, hogy a lények megelégelik, hogy nem kapnak semmit, és elkezdenek kísérleteket tenni a hotel szintjeinek megmászására. Azzal borzolta a többiek idegeit, hogy a lények valójában nagyon is jól tudják, hogy ők ott vannak, és hogy pontosan hol. Csak idő kérdése, és megjelennek a folyosón.

-          Minket akarnak! – vetette feléjük Bob másnap, a rettegéstől kissé agresszívan. – Ha nem kapják meg a húsadagjukat, mi következünk! Ha nincs döghús, akkor élőhúst akarnak majd helyette! Hát nem értitek?!

-          Honnan a francból veszed ezt? – vitatkozott vele Rick, egy sörrel a kezében, ami miatt szúrós, nem tetsző pillantásokat kapott a háta mögött. Ez ma már a negyedik söre volt aznap, pedig pár napja világosan megbeszélték, hogy a napi adag kettő. Az újabb vitatkozás azonban csak elvett volna az energiájukból. – Úgy beszélsz, mintha ezeket is te találtad volna ki. Ez nem egy kibaszott számítógépes játék, bazdmeg, hanem a valóság!

-          Attól még kezdhetnénk magunkkal valamit! – vágott vissza Bob, és ujjával feljebb igazította szemüvegét, amely a heves magyarázásban lecsúszott izzadt orrnyergéről. Ezen a napon már kifejezetten hőség volt. Minden nappal emelkedett a hőmérséklet, ezért fokozottabban kellett odafigyelniük, hogy elég folyadékot juttassanak a szervezetükbe, de sokkal jobban szerették volna, ha Rick inkább vizet iszik, mint sört. Mindegyiküknek feltűnt, hogy Rick enyhén ittas már, ami a beszédstílusán is érződött.

-          Mi a faszra gondolsz? – böffent ki belőle. – Szerinted mit kezdhetnénk itt magunkkal?

-          Tovább kellene állnunk, mert ha itt maradunk, tutira meghalunk! – erősködött Bob. – Nem csinálunk mást, csak ülünk itt a seggünkön! Meddig?! Azt hiszitek, jön értünk valaki?! Hát senki sem fog értünk jönni! – ordította. Chad csak bámult maga elé pislogva a fal tövében, Bob pedig halkabbra véve folytatta: - Idefigyeljetek, ezeknek több esze van, mint gondoljuk. Most komolyan megvárjuk, hogy megtalálják a módját és feljussanak ide?

-          Mire gondolsz, Bob? Mit kéne tennünk? – dörmögött közbe Aaron mély hangja. – Innen csak egy felé visz az út. Odakintre, a tárt karjaikba. Túl kockázatos.

Kis csend telepedett a szobára. Bob ismét lökött egyet a szemüvegén, majd helyét nem lelve, járkálni kezdett. Rick meghúzta a sörét, Jack összeszűkült szemmel figyelte őt a vajszínű bőrfotel karfáján ülve. Nem bírta szó nélkül megállni és ráförmedt Rickre:

-          Hányadik sört iszod? – holott pontosan tudta, hányadikat, de egyszerűen csak kirobbant belőle, és a saját szájából akarta hallani a bosszantó választ. Rick még csak épphogy elemelte szájától az üveget, Jack már talpon volt, mint aki azonnal támadna, mihelyst a száját válaszra nyitja, bármit is akarjon mondani.

-          Szomjas vagyok – mondta egyszerűen Rick.

-          Nem azt kérdeztem! – lépett felé közelebb.

Aaron látta, hogy ha nem lép közbe, Jack most könnyen pofán vághatja Rick-et. Nem hiányzott sem verekedés, sem vita, hogy tetézze a bajukat. Közéjük állt a hatalmas néger, hogy igazságot tegyen, és így szólt:

-          Elég. Rick – fordult hozzá nyugodt, ám de annál inkább tekintélyt parancsolóan: -, aki nem hajlandó betartani a szabályokat, annak nincs itt helye. Ha egyedül akarod tovább folytatni, csak tessék.

-          Nézd, Aaron – kezdte Rick békítően, a sörösüveggel hadonászva. - Előbb vagy utóbb, úgyis kifogyunk a kajából. Akkor pedig tényleg menni kell. Bobnak igaza van abban, hogy nem tudunk itt maradni. Még egy hétig lesz elég talán a kaviár meg a mogyoró, de aztán menni kell.

-          Ha addigra nem lesz késő – tette hozzá Bob.

-          Napközben sosem láttuk még őket a föld felszínén – gondolkodott hangosan Jack. – Talán kivitelezhető lenne tovább haladni.

-          Igen, kivitelezhető lenne – bólintott Aaron. – De ne felejtsétek el azt se, hogy itt egyelőre biztonságban vagyunk. Máshol hogy húznánk meg magunkat éjszakára?

-          Csak be tudunk zárkózni valahová – találgatta Jack.

-          Egész éjjel ott lihegnének szorosan az ajtóban, biztosan meg próbálnának betörni, rángatnák a kilincset… - képzelte el Bob borzongva. – Mint egy rohadt zombi filmben… ha pedig bejutnának…

-          Túl kockázatos – szögezte le még egyszer Aaron.

-          Tehát akkor maradjunk itt, és haljunk éhen – húzta a száját Rick. – Ott van lent a rengeteg kaja, emberek!

-          Talán valakinek le kéne mennie kajáért fényes nappal – ötletelt Jack, és epésen hozzá tette. – Mondjuk annak, aki hajlamos leszarni, marad-e valami a többieknek.

Rick és Jack éles pillantást váltott egymással.

-          Igen! – állt ki a véleménye mellett hepciásan Jack. – Talán valami nem tetszik? Fel kellene vállalni, öregem, hogy milyen vagy!

-          Majd sorsot húzunk megint – jelentette ki Rick.

-          Így lesz – bólintott Aaron. – Én azt mondom, maradjunk itt, amíg értünk nem jönnek, mert nem tudhatjuk, mennyire lenne biztonságos, ha elhagynánk ezt a helyet. Addig pedig valamelyikünk mindig lemegy, hogy élelmet hozzon, amíg még nem kezd alkonyodni.  Minden alkalommal más. Mi a véleményed, Bob?

Bob a tarkóját vakargatva álldogált a szoba közepén. Szíve szerint rávágta volna, hogy ő ebben nem venne részt. Elképzelni sem tudta, hogy egyedül merészkedjen ki az utcára. Nem volt az a kalandor típus, egész eddigi életét számítógép előtt töltötte, még akkor is halálosan kifáradt, ha a buszhoz kellett futnia, nem még, hogy az életéért sprinteljen. Arról sem volt száz százalékosan meggyőződve, hogy napközben tényleg teljes lenne a biztonság odakint.

-          Nem tudom… - hebegte Bob. – Tény, hogy valamit tennünk kell, de… Mi lenne, ha kettesével mennénk. Nézzétek, srácok, bevallom, hogy már a gondolatától is összeszarom magam, hogy én oda kitegyem a lábam, főleg egyedül. Félek. Mennék is, de… ha jobban belegondolok, mégsem… A kurva életbe, nagyon félek…

-          Igaz – gondolkodott el Aaron. – Kettesével fogunk kimenni.

-          Szuper klassz – mondta Jack cinikusan. – Na, és azt amúgy hogyan? Kötelet csomózunk lepedőből, vagy leugrálunk a negyedikről? A darun landolva is össze-vissza törjük magunkat, csak hogy a harmadikról leakrobatázzuk magunkat.

-          Viszont a harmadik emeletig könnyebben leereszkedhetünk a lepedőkötélen – gondolta tovább Aaron. – Onnan pedig marad az akrobatika.

-          Basszus, csak hülyéskedtem – sóhajtott Jack. – Te jó ég, mi lesz ebből…

-          Még csak tizenegy óra – nézett a karórájára Aaron. – Gyerek még az idő. Hozzunk ide minden lepedőt és ágyneműt, és készítsük el azt a kötelet! Ma már nem mogyorót eszünk vacsorára!