A kiéhezett
Az udvarias
mosoly, ami az arcomra fagyott, egyre inkább kezdett nem őszinte lenni, ahogy a
széken is kissé megmerevedett testtartással ültem az asztalnál. Éreztem, hogy
nem viselkedem valami természetesen, de az igazat megvallva, képtelen voltam
rá, mióta kissé erőszakosan lenyomott a székbe és a fülembe duruzsolta:
-
Szereted a sütit? – forró lehelete perzselte a
fülcimpámat, miközben ujjaival félresimította a hajtincseimet. – Imádom az édes
dolgokat, főleg az olyat, mint te. Megrakva mindennel, jó krémesen, és habosan,
meg ahogy elomlik a számban és olvad a nyelvem hegyén, pont, mint te…
Mire fölfogtam, miket hallok, és
ismét sikerült levegőt vennem, már a konyhaszekrényben csörömpölt, majd
határozott mozdulattal fölsorakoztatta előttem a tojást, a tejet, a lisztet és
a cukrot.
-
Azonnal készítek egy süteményt. Csak neked –
jelentette ki a habverőt markolva, miközben enyhén hullámzó állkapoccsal,
szinte fújtatva járatta végig eszelős tekintetét székhez szögezett testem
tájain. Szolid randi öltözékemet ekkor kezdtem igen ledérnek érezni, és virágos
topomat legszívesebben a nyakamig húztam volna, ha zavaromban és kínomban nem
váltam volna szoborrá.
A dobozban ülő, kacéran dudorodó
tojásokat elsimogatta egy-két percig, közben egy pillanatra még a szemét is
behunyta, hogy kiélvezze a pillanatot.
-
Igen… - suttogta, majd ahogy lassan és óvatosan
kiemelt egyet, rám sandított. Lemertem volna fogadni, hogy nyalni kezdi. Nem
akartam látni.
-
Mit… Mit akarsz azzal?!
Hála istennek, elmaradt az
erotikus bemutató a tojással. Ehelyett férfiasan az asztal széléhez vágta, majd
egy könnyed mozdulattal kettéválasztotta a héját, és lassan kifolyatta a
tartalmát a tálba.
-
Nagyon szép… - állapította meg. – Szép élénk
színe van és olyan sikamlós, mint…
Ez volt az a pont, amikor azon
kezdtem el gondolkodni, miként távozhatnék a lakásából hirtelen, de angolosan,
illetve minden balhé nélkül, majd agyalni kezdtem, milyen jól tettem volna, ha
a netes társkereső oldalon nem reagálok egy Forró Paszternák felhasználónevű
ember üzenetére. Aztán lelki szemeim előtt megjelent a barátnőm elsápadó arca,
ahogy hápogva rám ripakodik: „Te hülye vagy?!”
„Igen, igen, hülye vagyok és
naiv, és egy idióta! Uramisten, csak éljem túl…”
Akkor ocsúdtam föl, mikor azt
firtatta, hogy megnyalnám mind a tíz ujját…
-
Hmm… De szeretném azt! – álmodozott tovább,
aztán felragadta az asztalról a fahéjat, és feltépte a zacskóját. – Ez az aroma
teljesen megőrjít. Egyszerűen sóvárgok, hogy megízleljem!
Egy vidám tánclépéssel a szemeteshez
penderült, kidobta a tasakot, majd felém fordult.
-
Te is szereted, ha van egy kis bukéja? –
kérdezte csevegő hangon, de mielőtt bármit is kinyöghettem volna az ismételt
pislogáson kívül, könnyed kacaj hagyta el a száját: - Oh, mit is beszélek, hiszen
ez illat, egyenesen a Mennyekből!
-
Öhm… Igen – préseltem ki magamból rekedten, és
igyekeztem elhitetni magammal, hogy ezúttal ártatlanul, valóban arról
beszélgetünk, amit jelen esetben hittem. Habár nem volt kedvem vele semmiről
sem társalogni, parancsba adtam magamnak, hogy amíg még a közelében vagyok,
próbáljak természetesnek és barátságosnak tűnni. – Igen, én is szeretem a fahéj
illatát…
-
Kedvesem – pillantott föl rám egy ferde
mosollyal – Ki beszélt itt a fahéjról?
Rátámaszkodott az asztalra, és
úgy hajolt át fölötte, hogy az arcomba mondja:
-
Egyfolytában a testedről beszélek!
Észre sem vettem, hogy mennyire
nekifeszültem a szék támlájának, csak amikor már nagyon nyomni kezdett a rajta
lévő faragás. Nem is figyeltem mit magyarázott ezután, csakis azt kutattam a
konyhájában, mi van tőlem karnyújtásnyira, amit fegyverként használhatnék
ellene. Azonban sajnos tökéletes rend honolt mindenütt, még egy rohadt fakanál
sem volt hanyagul elől hagyva. Arra kaptam föl a fejem, hogy a kéjes dünnyögést
felváltva, egyszer csak felélénkült hangon veti oda nekem:
-
Kitaláltad már mit sütök? – és angyalian
mosolygott, akár egy filmsztár a címlapon.
Nem mertem kimutatni szörnyű
ellenszenvemet, ezért én is felöltöttem udvarias és kedves mosolyomat. A torkom
és a szám teljesen kiszáradt, ennek ellenére sikerült nekem is hasonlóan
életteli és vidám hangot megütni vele szemben:
-
Igen, van egy tippem!
-
Oh! – húzta föl a szemöldökét – Nocsak!
-
Hát, biztos vagyok benne, hogy muffint csinálsz.
-
Ez nem lehet igaz! – kacagott föl, és színpadiasan
az ég felé lendítette a kezét. – Hogy találtad el? De tényleg? Nagyon ügyes
vagy! Igazi gondolatolvasó!
-
Áh… - vonogattam a vállam – Ugyan, nem volt
nehéz…
-
Alig várom már, hogy belekóstoljak a muffinba – csevegett. Keresgélni kezdett
valamit a szekrényben, onnan fordult hátra, hogy megkérdezze: - Te is várod már
nagyon, igaz?
Úgy éreztem, itt jött el az idő
arra, hogy hangot adjak a véleményemnek, és megpróbáljam higgadtan, de
határozottan elmagyarázni neki, hogy én nem vagyok olyan lány. Az én muffinomba
nem fog belekóstolni. Mit képzel?! Ez az első randink és az utolsó is!
-
Szeretnék már nagyon beleharapni abba a
muffinba…
-
Figyelj… - kezdtem enyhén remegő hangon, de
elcsuklott a hangom. A folytatáshoz vennem kellett egy nagy lélegzetet. – Az a
helyzet, hogy…
-
Igen? – kérdezte elkomolyodva, fél kézzel még
mindig a szekrényben.
-
Ne érts félre… Nagyon szimpatikus és érdekes
srác vagy, meg minden… De én nem szoktam… Én az első randin soha…
-
Mit? – ráncolta a homlokát.
„Istenem, ez
most tényleg szívat?!”
-
Hát én nem… Tudod, én nem szoktam egyből…
-
Fogalmazz már konkrétan, a jó ég áldjon már meg!
-
Na, jó. Nem fogok veled lefeküdni, miután
besütiztünk.
-
Ó! – bődült el. – Ó, csak ennyiről van szó? – és
nevetett. – Rendben! – kacsintott, és végre kivette a kezét a szekrényből. Egy
csomag aszalt gyümölcs volt benne, tele bársonyos és ráncos kis sárgabarack
gerezddel. De engem már nem tudott megijeszteni velük. Végre föllélegeztem és
megkönnyebbültem. Sikerült gyorsan és egyszerűen letisztázni a kényes témát,
jöhetett a következő lépés, miszerint lelépek innen, de a lehető leghamarabb.
Most már eljátszhattam azt, hogy kimegyek a mosdóba, és azzal térek vissza egy
fontos sms-re hivatkozva, hogy azonnal haza kell mennem.
-
Használhatnám a mellékhelységet? – álltam föl.
-
Természetesen!
Az előszobán
végigsietve azonban, legnagyobb meglepetésemre, csakugyan megcsörrent a
mobilom. A barátnőm volt az.
-
Úristen! De jó, hogy elértelek! – Elég ideges
volt a hangja.
-
Mi a baj? – kérdeztem halkan, és a konyha
irányába pillantottam. Csak a mozgó árnyékát láttam a falon, sima emberi
alakként, és nem fogott a kezében sem dildót, sem kést.
-
Hol vagy most?
-
Randin vagyok… - mondtam, de azt nem mertem
elmondani neki, hogy feljöttem a srác lakására.
-
Basszus! És milyen a pasi? – Nem hallucináltam
be, tényleg pánik érződött ki a szavaiból.
Nem akartam még inkább a frászt
hozni szegény barátnőmre, ezért azt sem mertem nyíltan kimondani, hogy egy
pszichopata perverz.
-
Öh… Nem igazán az esetem…
-
Figyelj, azért hívtalak, hogy figyelmeztesselek!
Nem tudom a pasi látta-e, de az „Ámornyilán” valaki feltörte az adatlapodat és
mindenféle mocskot írogatott ki a nevedben.
-
Tessék?!
-
Megváltoztatta a nicknevedet is, úgy vagy fent,
hogy „Torkos Lány”, és olyanokat írt a szemét, hogy imádod nyelni és nyalni, és
hogy kedvenceid a válogatott ínyencségek, meg hogy svédasztallal várod az
éhezőket… Hallo! Itt vagy még?
Kifordult a kezemből a telefon, a
szőnyegről még hallottam a barátnőm egyre kétségbeesettebb szólongatásait,
amikor is kivetült az árnyék az előszobába, én pedig lassan a konyha felé
fordultam.
Ott állt a tállal a kezében.
-
Hé! - hallatszott halkan és távolian a földre
ejtett telefonból, miközben csak álltunk az előszobában és néztük egymást. Ő
széles sztárvigyorral az arcán, én pedig holtra váltan. – Hé! Ott vagy? Minden
rendben?!
-
Tudom ám, hogy ki kell érdemelni azt, hogy
megoszd valakivel a svédasztalodat – mondta. – Megértelek, kedves, hogy előbb
azt várod tőlem, hogy bizonyítsam a rátermettségemet.
-
Nézd… - lihegtem, miközben hátrébb léptem előle,
sarkammal belerúgva a telefonomba, ahonnan immár megszűnt a beszéd halk
zümmögése. Elnémult a vonal, és nagyon reméltem, azért, hogy a barátnőm
segítséget hívjon. Nem tudtam hogyan lenne ez lehetséges, de azt akartam, hogy
perceken belül becsöngessen a rendőrség, ahogy a filmekben szokott lenni.
-
Itt félreértés történt – kezdtem.
-
Félreértés? – rántotta meg a szemöldökét, és
ahogy hátráltam az ajtó felé, ő úgy jött egyre közelebb hozzám a nyers muffin
tésztás tálat ölelgetve.
-
Amikor először beszéltünk, a chaten keresztül én
nem tudtam, hogy közben valaki feltörte a fiókomat az Ámornyilán!
Végre megállt,
és elkomolyodott. Felbátorodva folytattam:
-
Vagyis amit te az adatlapomon olvastál, mind
hazugság! Semmi sem igaz belőle! Én nem olyan vagyok, érted?!
-
Nem te vagy Torkos Lány? – kérdezte
homlokráncolva.
-
De igen, én vagyok… Azaz, hogy nem!
-
Ezt nem értem – vágta rá, ekkorra már egészen
komoran.
„Nem csak
pszichopata és perverz, hanem még hülye is!”
Sóhajtottam, és lassan tagolva,
elmondtam neki még egyszer:
-
Valaki feltörte a fiókomat az Ámornyilán, és
hülyeségeket írt a nevemben az adatlapomra!
-
Nem szeretem, ha becsapnak – mondta bosszúsan. –
Tök mindegy, mi van az adatlapodon! Megkérdeztem tőled, hogy akarnál-e velem
álomutazást tenni az élvezetes ízek világában, te pedig igent mondtál!
-
Mert azt hittem, meghívsz valahová!
-
És nem így lett? Meghívtalak hozzám!
-
De én azt hittem, étterembe viszel!
-
Miért? Talán csak ott esznek az emberek?
-
Nem, de ha tudom, hova jövünk, be sem ültem
volna a kocsidba!
-
Nos, amikor megérkeztünk, nem úgy néztél ki,
mint aki ellenkezik.
-
Igen, mert akkor még nem tudtam, hogy… Nem
tudtam, hogy ezt fogod csinálni… - böktem a tálra a kezében.
Értetlenül
nézett bele.
-
A muffint? Bocsáss meg, nem tudtam, hogy nem
szereted. Készíthetek valami mást.
-
Nem, köszi! Én inkább… Most szeretnék inkább
hazamenni! – mondtam ki végre, bár motoszkálni kezdett bennem az aggodalom az
iránt, hogy tulajdonképpen fogalmam sem volt, hol vagyok, és hogyan jutok haza.
A Taxi drága mulatság volt, és ezen a környéken egyáltalán nem voltam ismerős.
-
Haza? – bámult rám. – Nem, nem mehetsz haza! –
csóválta a fejét.
-
Mi?!
-
Nem, ne is haragudj, de nem baszhatod el így az
estém! Ha már itt vagy, valamit enned kell velem!
Meg akartam szólalni, azt akartam
mondani, hogy egyáltalán nem vagyok éhes, de úgy lebénultam, hogy nem akart
forogni a nyelvem. Csak ácsorogtam ott, hátammal támasztva a bejárati ajtót,
miközben a könnyeimmel küszködtem.
„Könyörgöm, valaki segítsen
rajtam…”
Beletúrt a hajába, aztán egy
mozdulattal földhöz vágta a tálat nyers tésztástul. A halványsárga,
gyümölcsdarabokkal tarkított ragacs szanaszét fröccsent a kövön, a tálba még
bele is rúgott.
-
Mondd el! Mondd el, mit akarsz enni?! –
ordította, és elindult felém. Rogyadozó térdekkel tántorodtam oldalra,
ösztönösen magam elé kapva a kezemet, felkészülve rá, hogy jobb esetben
megrángat.
-
Ne… - nyögtem ki, elsírva magam.
Csosszanó léptek zaja szűrődött
be, közvetlenül a bejárati ajtó mögül, és kulcs csörrent a zárban.
Ekkora, iszonyat nagy szerencsém
nem lehetett, és mégis… Egy lépésnyire tőlem torpant meg, a levegőben félúton
emelve rám a kezét, amikor a kulcs csörgését meghallva visszasasszézott. Ahogy
nyílt az ajtó, hirtelenjében kiegyenesedett és tett egy gyors simító mozdulatot
az ingén. Abban a pillanatban már fordult is a földön heverő tál felé, és
teljesen hangot váltva, mintha csak kicserélték volna, szabadkozni kezdett az
érkezőnek:
-
Jaj, istenem! Ó, de béna vagyok! – mondta
panaszos megjátszással. – Hali, tesó! – perdült az ajtó felé, aminek én még
mindig háttal álltam, fél kézzel a falnak támaszkodva, különben összeestem
volna. – Nem tudtam, hogy ma ilyen korán jössz haza…
Habár kezem-lábam remegett,
kihasználtam a pillanatot. Szó nélkül, és egy pillantásra sem méltatva azt az
idiótát a fogashoz léptem, és letéptem róla a holmimat. A táskát a vállamra
rántottam, és fordultam, hogy kirobogok a lakásból, amikor megpillantottam a
hazatérőt. Lecövekeltem, és csak meredtem rá hitetlenkedve. Ő is hasonlóképpen
kövült meg, mikor meglátta, hogy én vagyok az…
A volt barátom állt velem szemben
arcára fagyott döbbenettel.
-
Te?! – bukott ki belőlem.
-
Ebben az albérletben lakom…
-
Vele?! – suhintottam hátra megvetően.
-
Te jó ég, mi van veled, Beatrix? – hunyorította
össze a szemét. – Te sírtál?
-
A haverod egy faszfej! – rikoltottam a képébe.
Az exem megfeszült, és lesújtó
pillantást lövellt a hátam mögött álló köcsögre.
-
Mit csináltál vele?
-
Ehhe… - nevetett fel halkan – Én semmit… -
vonogatta a vállát a tálat hajtogatva a kezében, fél lábbal pedig beletaposott
a sárga ragacsba.
-
Te mi az istent csináltál itt, mondd?! – nézett
a lába elé az exem.
-
Csak… muffint akartam sütni…
-
Csak?! – hördültem föl.
Mindent elmondtam az exemnek,
kezdve az internetes társkeresővel, ahová búfelejtőnek regisztráltam két
hónapja. Ő megértő bólogatásokkal figyelmesen végighallgatott, mialatt az
idióta lakótársa csak állt, mint a faszent, a tálat szorongatva. A kezdeti
hősies, értem való kiállásához képest, ezúttal igen csak elcsendesedett,
ahelyett, hogy torkon ragadta volna a haverját. Mire a mesém végére értem, és
kipanaszkodtam magam, már ő is hasonlóan megtörten lógatta a vállát.
-
Beatrix… - szólalt meg nagy nehezen. – Hidd el,
hogy nem beszéltem össze ezzel a vadbarommal, de valamit be kell vallanom…
Nem is kellett, hogy folytassa.
Egyszerre elkerekedtek a szemeim. Tudtam, hogy nagyon otthonosan mozgott a
számítástechnika világában. Az exem egy őstehetség volt, már általánosban is
különórákat vett informatikából. Tehát az ő bosszúja volt. Egy utolsó rúgás a
szakításunk után.
Elöntött a düh és az undor,
lendült a kezem, és csattant a pofon, először itt, aztán ott, mert mindkettő seggfejnek
kijárt.
Aztán csak bevágtam magam után az
ajtót, és úgy rohantam lefelé a lépcsőn, mintha ezzel még az itt eltöltött óra
emlékétől is megszabadulhatnék, különösképpen Forró Paszternák és Szuper Hacker
uraktól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése