A tükrön innen és túl - 2. fejezet

2.

Amivel a legkönnyebben elüthettem az időt, az az írás volt. A füzeteimet mindig magamnál hordtam, egész pontosan, az aktuális történetemet. A mostani volt a Hármak Királysága, amiben Riammah Navarr hercegnő azt mesélte el, milyen lett az élete, miután frigyre lépett a három herceggel a Laxon, és létrehozták Triavant birodalmát.

Így a hűvös, nyirkos utcán keresztülvágtam az emberek és autók forgatagán, és egyenesen a Buck’s-ba mentem, ahol olcsó hamburgert és gyrost lehetett kapni, meg menedéket, mert itt nem szólt rád senki, ha úgy ültél be egy kicsit, hogy nem vettél semmit.

Elfoglaltam a helyem egy félreeső asztalnál és elővettem a füzetet. De miután tollat ragadtam, nem tudtam azonnal írni. Percekig bámultam az üres vonalas oldalt, és azon kaptam magam, hogy Geryn jár az eszem, aki ezekben a pillanatokban éppen egy ribanccal hentereg.

„Ugyan, máskor is megesett már…”

Elhessegettem az elmémben megjelenő képeket, és kifújtam magamból a feszültséget.

Legalább nem az én ágyamban. Az én ágyam szent hely. Olyan, mintha egy fal választaná külön a szoba többi részétől, sem oda, sem hozzám nem jut el semmi rossz. Nyugalom, Brianne, nyugalom! Nincs közöm ahhoz, ami rajtam kívül zajlik. Engem nem bánthat senki és semmi. És végül, de nem utolsó sorban, nem érdekel, mit csinál Gery!

Rámarkoltam a tollra, és írni kezdtem, hogy ezzel is eltereljem a figyelmem.

„Elmélkedésemet egy váratlan, ámde kedves és régi ismerős szakította félbe. Noha a mai napra vártuk érkezését, nem lehetett tudni pontosan, mikor jön, ezért kellemes meglepetésként ért a hátam mögött megszólaló hang.

-          Drága, Riammah Navarr! – jött felém széttárt karokkal. Lord Azarel most is kifogástalan és elegáns külsővel rendelkezett. Makulátlan országunk tiszteletére maga is hófehérbe öltözött, csak derekát fogta össze fekete bőrszíj, melyről zsinórokon mindenféle talizmán lógott, ugyanakkor mellkasán is ott nehezült csillag formájú köve, amely az ő országának szimbóluma volt. Lord Azarelnek olyan élénkzöld szeme volt, amilyen talán senki másnak a galaxisban. E szemszín különös vadságot kölcsönzött a tekintetének. Egyszerre volt lázító, izgató és nyugtalanító. Ha egyszer belenéztél a szemébe, nehezen bírtad rá magad, hogy másfelé nézz. A zöld íriszek világító gyűrűjén kívül mintha minden más elsötétült volna, amikor tekintetünk egymásba kapcsolódott.

-          Lord Azarel! – viszonoztam ölelését. – Ezt a különleges napot méltóan szeretném megünnepelni! Úgy készülj, drága barátom, hogy estélyt rendezünk a tiszteletedre!

-          De nem én leszek az est fénypontja, ugye tudod? – mosolygott, és rám kacsintott.

-          Zavarba hozol, Lord Azarel! Gyere, kérlek, sétáljunk egyet a parkban!”

-          Szia, ne haragudj… - szólított meg valaki bátortalanul, én pedig fölkaptam a fejem. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, annyira elmerültem a világomban. Egy rövidke pillanatnak el kellett telnie, mire észrevettem a Buck’s egyenruhás fiút, aki az asztalom előtt állt, és zavartan mosolygott rám. – Megijesztettelek? Bocs…

-          Ja, nem, nem… - mentegetőztem, és ahogy a szemébe néztem, elakadt a szavam. A fiúnak zöld szeme volt. Olyan világító zöld, majdnem, mint Lord Azarelnek.

-          Elvihetem ezt a tálcát? – kérdezte. Akkor vettem csak észre, hogy van mellettem az asztalon egy otthagyott tálca, összegyűrt szalvétával.

-          Ó, persze!

Úgy meredtem a fiú után, mintha kísértet lett volna. Ki tudja, talán az is volt. A hideg futkosott a hátamon a hasonlóságtól. Mégis, mennyi az esélye annak, hogy az ember egy különleges zöld szempárról ír, majd ténylegesen megjelenik egy az orra előtt?

„Lord Azarel személye és társasága, mint ahogy mindig, most is elbűvölt. Határozottan volt valamiféle kisugárzása, ami nagy hatással volt rám, ugyanakkor felettébb érdekes beszélgetéseink voltak. Gyakran rámutatott olyan igazságokra, melyek addig rejtve voltak előttem. Kétségtelenül bölcs ember volt, ami noha, a korral járt, rajta az idő kereke nem hagyott nyomott. Látszólag húszas éveiben járt, miközben több mint hatszáz éves volt.

Lord Azarel nagy érdeklődést mutatott felém, ahogy a virágok közt sétáltunk. Főleg arról kérdezősködött, hogy érzem magam a királyaim társaságában, és vajon elégedett vagyok-e, megkapom-e mindazt, amire szükségem van. Már-már indiszkrétnek hatott a faggatózása, s amikor kezdtem volna fölháborodni, és kikérni magamnak, Lord Azarel elkapta a kezem, és szembefordított magával.

-          Én csak a lehető legjobbat szeretném neked, drága barátném. Hiszen tudod, a birodalomban megmutatkozik, ha valami nincs rendjén. Az van mindenütt, amit te tükrözöl vissza. Ha harmónia van benned és körülötted, akkor Triavant is virágzik. Te vagy a birodalom lelke, és a királyoknak ezzel tisztában kell lenniük.

-          Minden rendben van nálunk.

-          Biztos vagy ebben? – kérdezte Lord Azarel, és közben zöld szemei mintha villantak volna egyet. – Királyaid mindenben melletted állnak, illetve veled vannak? Tökéletesen megfelelnek elvárásaidnak? Úgy bánnak veled, mint a legnagyobb kincsükkel? Egyedül, csakis egyedül te vagy a kincsük?

-          De miféle kérdések ezek, Lord Azarel?

-          A birodalom és a te érdekedben, arra kérlek téged, Riammah Navarr, hogy figyeld meg őket. Mindhármukat. Épp itt van az ideje annak, hogy alávesd őket egy tesztnek. Ma este, a bálon, könnyen kiderülhet és világossá válhat számodra, hogy valóban te vagy-e nekik az a kincs, az az ajándék, amelyre szerinted méltóak. A szíved nem játékszer. Ha nincsenek igazán őszinte, tiszta érzelmek, hűség és ragaszkodás, akkor nem csupán a te lelked indul romlásnak, növi be a gaz, és vadul el, hanem Triavant is hamar elkorcsosodik. A szülő felelős a gyermekéért, nincs igazam?

-          Csupa baljós dolgokkal jöttél el hozzám.

-          Drága Riammah Navarr… - simogatta meg az arcomat. – Olyan, szomorú és gondterhelt lettél… Pedig csak jót akarok. Nem kérnélek fel rá, hogy ellenőrizd, valóban olyan szoros-e a csomó azokon a kötelékeken, ha a csillagok állása kedvezőek lennének.

-          Nekem eddig meg sem fordult a fejemben, hogy…

-          Sssh… - érintette ujját az ajkamra. – Semmi baj. Én, mint jó barát, köteles voltam felhívni erre a figyelmedet. A csillagok ugyan hamisságot súgnak, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy mindennek vége lesz. De ígérd meg nekem, hogy nyitva tartod a szemed. Rendben?

Bólintottam, de ezzel nem vigasztalt meg. Nyomasztó érzés telepedett a lelkemre, amit sem a virágok, a napfényben tündöklő szökőkút, sem pedig a kristálycseppekként spriccelő víz látványa nem tudott elmulasztani és feledtetni. A nap hátralevő részében csak az járt a fejemben, hogy szeretett királyaim talán nem is szeretnek viszont, s minden, ami körülvesz, hazugságra épül, mely csak idő kérdése, mikor fogja elkezdeni a bomlasztást. Az én szeretett királyaim… Nem létezik igaz szerelem? Bárcsak Lord Aazarel tévedne ebben, és a teszt, amit szükségesnek nevezett, fölösleges volna!”

Egy mobiltelefon csengőhangja zökkentett ki az írásból. Fölnéztem. Egy erősen sminkelt nő ült a szomszédos asztalnál, aki éppen füléhez emelte a készüléket. Valószerűtlenül hosszú, karomszerű műkörmei voltak, úgy nézett ki, mintha egy ragadozó madár markolná a maréknyi telefont. Másik kezének sötétvörös karmaival szórakozottan kopogtatott az asztalon. Megbámultam ezt a groteszk látványt, aztán az arcát kezdtem nézni. A szája is sötétvörös rúzzsal volt kikenve, illetve a szemei is élénken sötétlettek a rózsás fehér púderezés mellett. Beszéd közben, rám sandított, mikor megérezte, hogy bámulom, én pedig gyorsan lesütöttem a tekintetem. Óvatosabban figyeltem tovább, nehogy észrevegye. A karmától alig tudta kinyomni a telefonját, és széthúzni fekete táskájának száját, hogy beleejtse. A ruhája is fekete volt, a haja is. Úgy nézett ki, mint a fekete özvegy emberi, ragadozó változata. Mindent alig tudott megfogni, az üdítős poharat is, aztán a szalvétát is, de inkább ijesztőnek hatott, mint nevetni valónak. Elgondolkodtam rajta, vajon temetésről jött-e, hogy így van felöltözve, bár azok a műkörmök nem igazán passzoltak egy ilyen alkalomhoz. Ilyen karmai maximum a halottakon lakmározó keselyüknek vannak, nem pedig annak, aki gyászol.

Amikor felállt a nő, még egyszer rám nézett, én pedig ismét elkaptam a tekintetem. Miután elment, én is úgy döntöttem, ideje hazamennem. Talán Gery is már végzett a ma esti lotyójával.

Az utcára kilépve, rögtön észrevettem a furcsa külsejű nőt, amint fekete magas sarkújában pontosan arra csattogott, amerre nekem is mennem kellett. Elindultam hát utána, de lassan, mert nem akartam beérni és megelőzni, meg azért is, hogy tovább figyelhessem. Nem tudom, miért, de nagyon érdekelt a nő személye. Próbáltam kitalálni, vajon miféle-kiféle lehet. Ahhoz, hogy temetésen járt volna, túlságosan közömbös és szenvtelen volt, nem látszott rajta, hogy bármiért is szomorú lenne, valamint az erős smink sem lett volna helyén való egy gyászszertartáshoz.

Egy utcahossznyit követtem őt az embereket kerülgetve, majd amikor lefordult volna a sarkon, összeütközött egy sietős járókelővel. Megtorpantam és végignéztem a jelenetet, amint a kezéből kivert táska tartalmát szedegetik össze ketten, majd egy sor gyors szabadkozás és elnézést kérés után, mind a ketten tovább igyekeznek.

Jól láttam azt is, hogy valamit egyikük sem vett észre a nagy kapkodásban, a táska kiborult holmijai közül. Ott maradt a földön az eldobogó lábak alatt egy kis üvegcsének látszó tárgy, melynek felületén fénylett az utcai lámpa fénye. Közelebb érve már azt is tudtam mi az. Egy körömlakk hevert ott.

A nőt már sehol sem láttam, úgy eltűnt a sarkon túl, mintha sosem járt volna itt, így nem tudtam volna utána vinni. Azért csak lehajoltam érte. Ugyanaz a sötét, alvadt vérszín volt, mint amilyet a karmain láttam, és amikor megfordítottam az üvegcsét, ez a márkanév állt rajta nagy aranyszínű betűkkel:

„Lax”

-          Lax… - mondtam ki hangosan, ott, egyedül az utcán, a mellettem elsiető emberek között gyökeret verve a sarkon. – Lax… - mondtam ki ismét, és lassan zsebembe süllyesztettem az üveget.

Miután hazaértem, a ribanc már nem volt ott, nekem pedig nem volt kedvem Geryvel beszélgetni. Senkihez sem akartam szólni. Lezuhanyoztam és ágyba bújtam, de még órákon keresztül is meredt szemmel bámultam bele a sötétbe, miközben a zöld szemű srác, a furcsa, hosszú karmú nő, meg a Lax márkájú körömlakk járt az eszemben.