Újjászületés

Újjászületés

„Amikor a gondolatok szárnyra kapnak, úgy kavarognak a fejem fölött, mint a viharos szél. Sötét felhők nehezülnek a tájra, villámok szabdalják az elmém, átdöfik minden gondolatom. Sebzett elmeszülemények töltik be a teret, láthatatlan körtáncosokként száguldanak el mellettem, vadul forgó körbe zárnak, melyben a középpont én vagyok.

Hűvös forgószél tölcsérében remegek, mint egyetlen utolsó falevél egy száraz ág végén, mely még kapaszkodik, de nem sokáig, mert letépi a vihar, hogy aztán a hátán dobálja a céltalanságban.

Egy kéz elkapja, egy kéz, amely erősen rámarkol. Többé nem hagy egyedül, sohasem enged el.

Azt mondja, összetartozunk, s nem a vihar uralkodik rajtam, hanem én a viharon. A természet uralható, befolyásolható, egy eszköz, mint minden más.

Ő visszahelyez engem oda, ahonnan leszakadtam, megtanítja nekem, hogy nem a faágon csüngő levél vagyok, hanem maga a fa, egy olyan, melynek gyökere mélyen a földbe ágyazódott, és a legerősebb vihar sem csavarhatja ki. Magasba törő ágai az eget karcolják, s felismerem, hogy ezen túl én döföm át velük a felhőket. Az én ágaim szántanak végig odafönt, a magasban. Az én gondolataim hasítanak a villámok közé, s csapnak le feltöltekezve oda, ahová kell.

A gondolataim belőlem születnek, mindegyik én vagyok. Bárhol ott lehetek, ahová csak elképzelem magam. Ahogyan fák is mindenütt nőnek, úgy jelenek meg én is mindenütt. Mert a természet bárhol utat tör magának, s én példát veszek róla.

Az erdő úrnői vagyunk, én és ő, minden és mindenki más csupán kicsi és jelentéktelen…”

Egykor úgy gondoltam, ez így van rendjén. Annyi mindenki bántott, sokat szenvedtem kislányként. Elhagytak, akiket családomnak hittem, megvetettek azért, aki vagyok. Meggyűlöltem őket, mindet, egytől egyig. Haragomban és megbántottságomban bosszúra éheztem. Azt akartam, hogy egyszer mind meglássák a nagyságomat. Azt akartam, hogy tiszteljenek, hogy féljenek tőlem. Akartam, mindennél jobban vágytam erre, dühösen és könnyek között.

Akkor érkezett Ő. Mintha csak én hívtam volna… Ő, akit mintha már ismertem volna valahonnét, nagyon távolról és messziről, mint egy ködből előlépő ábrándkép, olyan volt. Ő, aki első pillanattól kezdve szeretett. Azt mondta, összetartozunk. Milyen gyakran mondogatta ezt!

Elhittem, hogy igaza van. Éreztem én is. Mi, ketten együtt különlegesek voltunk. Meggyőződése volt, hogy rajtunk kívül nem létezik más, de nekem akadtak barátaim, akik nélkül éhen haltam volna, miután egymagamra maradtam árva kislányként. Ez a közösség fogadott be akkoriban, bár én így is mindig egy kissé kívülállónak éreztem magam.

Kétségtelenül tőle tanultam a legtöbbet. Számomra az Ő bölcsessége túlnőtt másokén, mellette úgy éreztem, megvilágosodom, az Ő karját véltem érezni a vállamon mindig, ha ezentúl bántott valami, s az Ő bíztató szavait hallottam a fülemben: Ne hagyd magad! Mit képzelnek, ki vagy, hogy úgy beszéljenek veled?

Elhittem neki, hogy más vagyok, mint a többi, és nagyságom felülemelkedik másokon, ahogyan az Övé… Megfogattam a biztató szavait, és igyekeztem megbosszulni minden engem ért sérelmet. Máshogy nem lehetett, csak is úgy, ahogy nekem megfelelt, ahogyan én jónak láttam. Természetes volt, hogy mindennek a mi javunkat kellett szolgálnia.

Minden embernek alkalmazkodnia kellett hozzánk, akár a természethez, az évszakok változékonyságához…

Ó, igen a tél… Sokszor nagyobb úrnak bizonyult, mint Mi. A tél gyakran megmutatta, hogy van, amikor felcserélődhetnek a szerepek. Olyankor fellibbent szemem előtt az a hófehér fátyolfüggöny, és felsejlett előttem, hogy van valami felsőbb erő is, ami mellett Mi vagyunk aprók és jelentéktelenek.

Gyűlöltem a telet, amikor lassan egyre hidegebbre fordult az idő. Közeledtével mintha Mi is vesztettünk volna az erőnkből, a nagyságunkból. A fagyos évszak, úgy éreztem, ránk nehezül, mint egy hatalmas testű jeges istenség, összenyom minket, és kipréseli belőlünk mindazt, amitől nagynak és büszkének éreztük magunkat. Mert a nyár hevében hűsölhettél, de a hideg a csontodig hatolt, és éhesen átfagyva sokkal küzdelmesebb volt a napról napra élés, mint a meleg évszakokban.

Egy idő után, amikor már túl sok mindenkit elveszítettem pusztán azért, mert nem hagytam magam, és kinyilvánítottam a természet úrnőjének címén viselt hatalmamat, elgondolkodtam rajta, mi lenne, ha többé nem jönne el a tél. Ha mindig a tavasz és a nyár váltaná egymást, és kimaradna a fagy, a halál évszaka, amikor is minden évben egy kicsit meghalunk. Túl sok volt a halálból, túl sok a szenvedésből.

Ráébredtem arra, hogy magam is olyan vagyok, akár a tél. Minden befagy és halálba dermed körülöttem. Azonosultam ezzel a rideg évszakkal. Először ő zárt be a jégbörtönbe, azután én zártam be mindenki mást… És mi marad végül? Egy síri csendbe fagyott végtelen és sivár világ, amelyben csak Én és Ő uralkodunk, mint két egymásra utalt hideg jégszobor.

Tél idején még a fák sem szépek. Csupaszok és elvesztik eleven színeiket. Minden fehér, fakószürke, vagy piszkos barna lesz, bennem pedig felébred a sóvárgás a színek és a melegség után.

Ha egy vagyok a természettel, ahogyan ő tanította nekem, olyan fa akarok lenni, ami örökké virágzik. Miért kellene ledobnom a leveleimet, és jéggé dermednem? Miért nem lehetek egyre ragyogóbban és színesebben virágzó fa?

Úgy döntöttem, hogy magamba szívom az illatos, meleg tavaszt. Ezt választom, ezt akarom, mert erre van szükségem. Virágzó és dús lombú ágaim ezentúl csak a napfényes égbolt felé nyújtózkodjanak, zöldellő leveleim között langyos szellő bujkáljon. Tomboló vihar sose rázzon, sose tépázzon, haragvó villámok sose csapkodjanak körülöttem. Csupán frissítő, csendes, s éltető eső áztassa szelíden gyökereimet, a talajt, melyből mindannyian kinövünk.

Mert nem én vagyok ám egyedüli fa ebben a hatalmas erdőben. Most már tudom, s azt is, hogy ezt az igazságot nekem kell megtanítanom Őneki.

Mindannyian erős fák vagyunk, akik oltalmazóan ráhajlunk az újonnan kibúvó, apránként cseperedő csemetékre. Összetartunk, hiszen erdőt csak együtt alkothatunk.