Étienne Vaillant levele

Drága barátaim!

Sokat gondolkoztam a világról, a világ működéséről, de homályban maradt előttem minden. Valószínűleg nem nekem kell megítélnem, mi mozgatja a világegyetem működését, bár ha isten volnék, sok mindent megváltoztatnék rajta. Annyit tisztán látok, hogy rosszul van összerakva. Bizony rosszul.

De talán csak az is lehet, hogy én fáradtam meg a nagy utazásban, és pihenésre vágyom, távol a világtól.

A magány nem olyan rossz, mint amilyennek tűnik, sokkal inkább felüdít, és feltöltekezem benne a tarka és hazug társasági élet nyüzsgése után.

Nem szeretem az embereket. Az álarcokat, amiket nap mint nap látok, mert azok csupán maszkok, és nem az emberek, nem önmagukat látom bennük. Az ember alakoskodik, szerepet játszik, az élet forgó színpadán mind más és más jelmezbe bújik. Meglehet, hogy én is. Sőt, egyértelműen, hiszen életben kell maradni, folyton folyvást a szebbik felünket mutatni mások felé. Erről szólna az élet? A színjátszásról? Vajon miért félünk attól, hogy megmutassuk, feltárjuk egymás előtt az igazi énünket?

Meglehet, csupán én tartok ettől. Talán rejtegetni valóm van. Takargatni valóm, amelyet nem hagyhatok, hogy más észrevegyen. Azt hiszem talán legbelül vészes titkokat őrzök, melyek szégyenbe hajtanak, és amelyek az életről alkotott elképzelésemet jócskán átformálják.

A nagy gondolkodók mind azt hangoztatják, a világ közepe te magad vagy. Nos, ha én lennék a középpont saját világomban, minden, ami körülöttem mozog, belőlem fakad, táplálkozik és mozog. Én vagyok a mindenség mozgatórugója, így hát a szüntelen zajló, és változó élet mintha saját lényem kivetülése lenne.

Azért tűnik olybá, hogy az emberek szerepet játszanak, s másnak adják elő magukat, mint amilyenek valójában, mert pontosan én teszem ezt. Én, Étienne Vaillant, aki mindig olyan színben tűnök fel, amilyennek egy adott társaság megköveteli. Gyakran már magam is elveszek a szerepek között, s nem tudom, ki is vagyok.

Amikor azonban elvonulok végre a világtól, tökéletesen kitisztul a kép. Önmagam lehetek, mert saját társaságom olyannak fogad el, amilyen vagyok, minden belső gondolatommal, félelmemmel, és szeszélyes érzésemmel együtt.

S mindez szégyellni való volna? Meglehet. Hiszen ahhoz, hogy tartani tudjam magam a társasági elit színterén, gyakorta botlom olyan helyzetekbe, amikor hazudnom kell azért, hogy ne keveredjek ellentmondásokba. Étienne-nek mindenkor és mindenhol tökéletesen kell fellépnie, megnyerni az arisztokraták rokonszenvét, és a hölgyek szívét. A fennmaradásomhoz ez elkerülhetetlen, és kivédhetetlen, ugyanakkor megállíthatatlan, vészesen és sebesen forgó ördögi körbe taszít, melyből egy idő után nincs kiszállás.

Nem hagyhatom abba, hiszen az egyenlő lenne a halálommal. Élnem kell. Így, ilyen formán, még akkor is, ha ezzel ellököm magam mellől azokat, akik a legközelebb állnak hozzám.

Felületes kapcsolatokból áll a létem, noha ez nincs ínyemre. Mást nem tehetek, csupán búslakodva merenghetek a miérteken, az emlékekben mélyen elmerülve, megfakult, távolodó képmásoktól körülvéve, melyek egy szempillantás alatt szertefoszlanak, amint megérintem őket az ujjaimmal.

Helyükben pedig ott marad a kérdés, mely minduntalan körülöttem lebeg: Mi lett volna akkor, ha…?

Eva mindig azt mondta, botorság magunknak ezt a kérdést feltenni, bennem mégis mindig ez merül fel, és azt szeretném, ha megválaszolhatnám magamnak. Ha komolyan eltöprengenék rajta, mit lett volna ha, ekkor és akkor máshogy döntök, és elképzelném, hogy azután hogyan folytatódott volna az életem. Meg vagyok róla győződve, hogy sok esetben egy sokkal jobb jelen venne most körül.

Hogyan tehetném egyszerűbbé az életem? Hogyan szakíthatnék azzal, hogy másoktól függjek?

Irigylem Evát. A maga tiszta egyszerűségében remekül telnek mindennapjai, gond nélkül veszi az akadályokat, ha ugyan vannak, melyek az útjába állnak. Ő olyan, akár egy angyal, aki csupán átutazóban alászállt a Földre, míg én sötéten és mocskosan fuldoklom a sárban, mint valami vergődő korcs, mégis, mintha kiegyenlítenénk egymást. Mintha én volnék az ő sötét oldala, mint a hold másik fele, melyet sosem látunk. Hiszen teljes valómban engem sem lát senki.

Ez nem teljesen igaz. Egy valaki igen. Eva ismer engem, belém lát, pontosan tudja, min megyek keresztül, és tanácsokkal lát el, noha gyakran megkeseredve és rosszkedvűnek talál, amikor is kérget növesztek, s szavait nem hagyom a lelkemig hatolni.

Valahol mélyen, belül azonban tudom, hogy igaza van. Ő megmutatja nekem, milyennek kéne lennem. Őt kell követnem. Ami belőlem hiányzik, az benne mind jelen van. Hiányos mása vagyok, megkövesedett ikertestvér, mely szoborrá változott, miután elszállt belőle az élő princípium.

Választhatok más utat is. Életre kelhetek egy nagy levegővétellel, mellyel megroppantom kőpáncélomat, s darabokra robban a kérgem kidomborodó mellkasomon, s lüktetni kezdő izmaimon. Nem kell félnem. Nem kell. Nem fog fájni. Hiszen csupán halott anyag, ami körbezárja a testem, attól megválni megkönnyebbülés lesz. Felszabadulok. Kitárom a karom, és felröppenek, mint egy madár, s többé nem fog érdekelni, ki mit gondol rólam.

Ezt kell tennem, és ezt fogom tenni.

Ezért hát, kedves barátaim, ne várjatok, ne keressetek. E levelem kézhezvétele után én már réges rég messze járok. Elutazom egy távoli vidékre, mert megfogadtam Eva tanácsát.

Nem törődöm többé azzal, hogyan lesz tovább, vár az ismeretlen, hisz mindig is vonzottak Afrika tájai. Talán soha többé nem láttok engem, kedves álarcosok. Nos, én nem fogom bánni. Nem tartott vissza senki és semmi.

Őszintén remélem, megértettétek soraimat, és elgondolkoztok azon, hogy ez a felszínes, fényűző, pénz, hatalom és elismerés körül forgó világ mennyire ócska, s sekélyes is. Nekem nem fog hiányozni.

Ölellek és csókollak benneteket, a legjobbakat kívánva:

Étienne Vaillant

Vianne, 1728. április 6.