Egy újonnan előkerült, szintén régi szösszenetem

Egy megkötözött lélek vallomása

Valami megváltozott. Valamit elvesztettem. Önmagamat gúzsba kötő testem visszakerült oda, amelyből egykor vétetett: a porba. Az örökkévalóság létében, mint könnyű tollpihe, lebegek, s nem érzem többé testi nyűgjeim.

Egyvalami mégis fáj, kínoz. Te.

A metró aluljáró forgatagában én vagyok az egyetlen szilárd és biztos pont ebben a rohanó világban, melyben körülöttem ezer meg ezer célját kétségbeesetten elérni vágyó ember szaladgál fáradhatatlanul. Az öltönyös férfi idegesen lesi karóráját, a metrószerelvények megérkeznek, majd sebesen suhanó fénycsíkként ismét elnyeli őket az alagút. Itt az Idő a nagy úr, amely szigorúan megköveteli alattvalóitól a pontosságot.

Én nem sietek sehová. Ugyan, hova és miért sietnék? Nekem nincsen célom. Én csak vagyok, mint láthatatlan létező, önálló energia ebben a végtelen, határok nélküli létben.

Senki sem vesz rólam tudomást. Jelenlétemet ott, a mozgólépcső előtt senki sem érzékelheti. De én látom őket. Minden mozdulatukat, az arcok sokféleségét, és mindenek felett azt, amelyet az emberek arca eltakar. Különböző gondolatok töltik be a teret, zsibongásuk szinte elviselhetetlen. Még sincs bennem késztetés arra, hogy puszta akaratommal a világ egy más pontjába lépjek át.

Nem tehetem. Kérlek, engedd, hogy ismét megvárhassam, ahogyan felbukkansz Te is az anyagvilág foglyai között, hiszen elmúlt életem emlékei között a Te alakod él bennem a legragyogóbban. Engedd, hogy újra és újra megláthassalak, hogy átélhessem a pillanatot, amikor megérkezel a metróval, hogy aztán együtt folytathassuk szokásos reggeli utunkat a munkahelyünk felé. Hagyd, hogy elképzeljem, még minden a régi.

Itt vagyok hát, és várok Rád, megígérem, Veled leszek, most is, így is.

Ha akarom, elérek hozzád, a füledbe suttogok, megérintelek, megfogom a kezed, mire Te azzal nyugtázod e jelenséget, hogy csupán enyhe szellő éledt, amely megcirógatta a bőröd. Hidd el, ez így igaz, mert testem a szél, szívem a napfény, amely feléd árasztja melegét. Bárcsak tudnád, hogy mindez én vagyok!

Még mindig nem jöttél rá, hogy nem vagy egyedül? Azon a napon majdnem elütött az a rohanó taxi. Én voltam az, aki megakadályozta a baleseted. Féltőn vigyázok Rád, és egy örökkévalóságon át szeretlek.

Semmi sincs, ami ennél az érzésnél kitartóbb lenne.

Mert az én létemben mi a legbiztosabb pont? Te vagy. Most már tudom, sosem szűnünk meg létezni. Miután egyesek búcsút vettek tőlem, én fanyar mosollyal szemeztem minden óraszerkezettel, melyeken az óramutatók kattanásai mind közelebb hoznak bennünket egymáshoz.

Igen, Egyetlenem. Egyszer a Te Időd is eljön. Mi lesz ekkor? Más egyéb nem, minthogy leveted földi gúnyáidat. Velem leszel, együtt, igazán egyként, teljes tiszta, meztelen valónkban, mindörökkön örökké. Ámen.