Csillagfény

Csillagfény

Magasról tekintek le Rád, mint a hold és a csillagok a végeláthatatlan puszta fölött. Szemem fénye vigyázza utadat, bármerre visz lovad.

Bár messze vagyok és távol, emléked által egész közel érezlek magamhoz, akár az esteledő tájra vetülő fényeket a hazafelé ballagó. Szelíden világítja meg előttem ezt az ösvényt, amelyen én is haladok csendesen, s ha fölnézek, talán meg is érinthetem valamelyik ragyogó pontot.

Nézz föl! Látod, ugyanazok a csillagok és ugyanaz a hold fényeskedik Neked is. Tégy úgy, ahogy én! Nyújtsd ki a kezed, és végy egyet te is a tenyeredbe! Egymást találjuk majd e fénypontokban, amely reménnyel tölt el bennünket.

Hiszem, hogy ezen az úton, melyen elindultam, végül egyszer Veled találkozom, hiszen megígérted, hogy majd újra együtt leszünk. Megszűnik a messzeség kettőnk között, nem lesz távolság, nem lesz különbség közöttünk. Nem számít majd, honnan kell lenéznem rád, s te honnan tekintesz föl rám. Nem lesz magasság és nem lesz többé mélység.

Nem különös az élet? Sosem kívántam, hogy az emberek a fejük fölé emeljenek, és félve tisztelő szavakkal illessenek. Ki vagyok én, hogy ilyet érdemeljek? Zavarba ejtenek. Bizonyára összetévesztenek valakivel.

Ez nem én vagyok. Megszeppenve pillant vissza rám a fekete szempár a medence vízének tükréből, temérdek ékszerem tükörképéről villódzva verődik vissza a szikrázó napfény, mely szinte elvakít. Ezt tenné velem a fényűzés, elvakítana. Magával sodornának a kavargó, színes fátylak, a suhogó selymek, a palotabéli nyüzsgés, új barátnéim táncba hívó, kacskaringón tekergőző karjai, elzsongítana a szitáron játszott muzsika és a tabla ütemes ritmusa, az aranykarperecek csörrenő hangja, de mindez nem hat rám.

A csillogó szín kavalkádon át is magam előtt látom a puszta lágyan hullámzó füvét, a jurták körvonalát, a lovasokat, a békésen legelő jaknyájat, a pufók arcú, nevető szemű gyerekeket, amint célba dobósat játszanak. Látlak téged, a szemedet, a tekinteted, amely mindezen illékony látomáson keresztül éget, egészen a lelkemig hatolva, s megperzselve azt. Érzem, tudom, hogy hívsz, szinte hallom a hangodat. Mintha itt lennél. Látlak. Minden mozdulatodban benne van a düh, a keserűség, a hiányom fájdalma. A te kardod sújt le a leghalálosabban, a te íjad hasítja legsebesebben a levegőt. Lépteid nyugtalanok, sietősek, pillantásod folyton a távolt pásztázza.

Vagy olykor elmerengsz, ahogyan én, és egy pillanatra megszűnik körülötted minden. Eltűnik a táj, elenyésznek a hangok, s megfeledkezel arról is, hogy hol vagy. Talpad már nem érinti a talajt, nincs semmiféle támpont, csupán lebegsz, repülsz a felhők felé, s azokon is túl, a csillagok közé.

Csak fogd a kezem! Ne ereszd el!

Emlékszel? Amikor azon az estén a táborra törtek, és rám találtak, ezek voltak utolsó szavaim hozzád. Ha behunyom a szemem, még mindig érzem a kezed féltő szorítását, tudom, még mindig erősen tartasz.

Néha komolyan eltöprengek rajta, vajon a közénk ékelt távolság nem is létezik, s csupán érzéki csalódás

volna? Hiszen van, amikor szinte érezni vélem ujjaid érintését az arcomon.

A távolság fogalma, azt hiszem egészen mást jelent. Nem két birodalom hosszát egymás mellett, hanem az emberek közötti rangkülönbséget. Igen, rangot, mely elválasztja a társadalmakat, s egyéni szinten az embereket is egymástól. Aki följebb van másoknál, mitől lenne följebb? Ki mondja meg, hogy ki följebbvaló és alábbvaló? Mitől vagyok másabb a hárem többi tagjánál, hogy a szultán legékesebb drágakövének nevezzen engem?

Nem vagyok sem szebb, sem jobb a többi lánynál. Nem vagyok különb, mégis nagy tisztelet övez ezen az úton, melyen haladok, habár nem önszántamból.

Fejet hajtottam a biztató égi fények előtt, és elfogadtam a sorsom. Mást nem adhatok neked, még nem, csupán reményt, a csillagok képében.

Ha majd éjnek idején kilépsz a jurtádból, tekints fel az égre, s tudd, hogy azóta az este óta összetéphetetlen kötelékként ragyog közöttünk a fény.

Újra együtt leszünk, csak várj, várj még…