Részletek a Menage, Vízió című részéből

(részlet: hipnózis)

 "A szokásos, hipnózisra felkészítő szövegek után, nem is gondoltam volna, hogy ennyire hamar ki lehet ütni egy embert, de tényleg olyan ólomsúlyosnak éreztem magam, a szemhéjammal egyetemben, hogy ha akartam volna sem lettem volna képes megmozdulni. Amikor Dr. Abron kijelentette, hogy ott vagyok… Eve-ék házában, 2011. július 23.-án, pont akkor, mielőtt megittam volna az első pohárral, azonnal elkezdődött az a félelmetesen valósághű álom…

…

„- Igyál, Celia, igyál! Na!- Anne állt előttem vigyorogva, de a szemem megint áttévedt a válla fölött Eve képére, és miközben megpróbáltam visszatartani a röhögésemet a „bulizós” sminkje láttán (mivel úgy nézett ki, mint egy vizihulla, aki elhatározta, hogy pornófilmet forgat) eszem ágában sem volt egy hajtásra legurítani azt a whiskeyt. Még a poén kedvéért sem, mert engem a hányinger kerülgetett, még az ízétől is.

Eve-ék tornácán álltunk, a lépcsőnél, mellettem Victoria támaszkodott a fakorlátnak. Arrébb, az asztalnál a férfirészleg foglalt helyet. Eve férje, George, Gale, Gabriel, Leslie, Paul és Matt döntögették a bort magukba, és hangosan társalogtak, hullámzó felröhögésekkel megszakítva.

Egyszercsak odapenderült hozzánk Eve, a fura arcával:

- Celia, ha gondolod, hozhatok neked Sangriát!- hangzott egy kissé nazálisan az amúgy kedves kínálás. Na de ez az arc, és mellé ez a hang… Jaj… Bíztatóan és kitartóan nézett rám, míg én meg bírtam komolyan szólalni:

- Tényleg van Sangriátok?- Eve bólintott, és kurta lábain már sietett is be a lakásba. Őszintén megörültem neki. - Nahát, de rendes!

- Igen. - mondta elégedetten Victoria.- Véletlenül én említettem neki, hogy te a Sangriát szereted…- Elkerekedtek a szemeim.

- És direkt csak miattam vettek egy üveggel? Óóó…

- Eve-ék nagyon jó házigazdák. Imádnak a vendég kedvébe járni.

- Nah! És ki nem…- jegyezte meg Anne egy kissé epésen. Hiába, időközönként nem sikerült visszatartania, és elárulta, hogy kicsit féltékeny Victoriára, aki Eve-vel azóta tartotta a kapcsolatot, mióta végeztek a gimiben. Akkoriban együtt jártak karatéra, bár Eve-nek azt hiszem a sumot kellett volna választania… Testsúlyát mesterien tanulhatta volna meg hasznosítani abban a művészi dulakodásban. El sem tudtam képzelni, hogy Eve mit keresett egyáltalán a karate órákon, de lehet, hogy csak nekem nincs fantáziám…

- Anne!- nézett rá szemrehányóan Victoria.- Tudod, hogy nem szeretem ezeket a gonoszkodó megjegyzéseket! Légyszi…

- Jó, jó…- hessegette el Anne, majd hirtelen, fojtott hangon hozzátette- Gyerekek ez a fehérhajú srác egyfolytában minket bámul!- Victoria elnevette magát:

- Az nem fehérhajú! Hanem hirtelenszőke.

- Igen? Ez biztos? Azt hittem albínó a gyerek. - Anne akkor találkozott először Gale-el. Viszolyogva húztam a számat.

- Nem esetem az albínó típus. Neked adom, Anne!

- Hagyjál már, Nikos azonnal legyilkolná!- Victoria a fejét csóválta.

- Nem semmi ez a Nikos! Majdnem egy éve szakítottatok, de még mindig játsza a hős szerelmes, szenvedő testőrt.

- És annál nincs rosszabb a világon. - toldottam meg Victoria gondolatát.

- Főleg ha azt Nikos Georgiadisnak hívják. - mondta Anne is. - Celia! Átvállalom tőled ezt a kis whiskeyt, mert látom, nem akar fogyni…

Ekkor jelent meg az ajtóban Eve a pohár borral és az üveg Sangriával a kezében.

Ahogy kilépett a tornácra, a ház félig sötétbe vesző előszobájában még egy alak bontakozott ki mögötte. Egy magas alak. A tornácon égő lámpa fénykörébe érve lassan, először csak a feszülő, itt-ott rojtosan kihasított farmerbe bújtatott lábakat láttam, majd a fekete, ujjatlan izomtrikós felsőrészt, domborodó mellizmokkal, kigyúrt karokkal, vállakkal…

- Ez az a srác, Celia, akiről meséltem! - Kommentálta gyorsan Victoria. - Ma bepasizol, vazze!

- Hogy került ez ide? Ti láttátok besétálni?- kérdezte Anne. (Csak félig-meddig érzékeltem, hogy Anne mit kérdezett. Nos, én sem láttam, valószínűleg előttünk érkezhetett…)

És az árnyékból immár teljes egészében kilépett: kreol bőr, komoly, szinte már gőgös arckifejezés, hosszú, fekete haja lófarokban. Evek ismerőse volt, aki aznap reggel érkezett haza Ausztriából, és Eve csak futólag említette (habzó szájjal), hogy az esti partyra őt is meghívta.

Legelső reakciómat nem hallgattam el…

- Na igen… Valami ilyesmit értek az „esetem” alatt…- Hmm… És még helyes is volt…- De megelégednék kevesebb izommal is. - A srác kezében három üres üvegpohár villant meg, úgy tűnt, egyenesen felénk tart. Ahhoz képest elnézett a fejünk fölött, mintha a legkevésbé sem érdekelnénk. Csak akkor nézett le ránk, amikor elénk lépett.

Eve izgágán sertepertélt a vendég körül.

- Hadd mutassalak be titeket a Sebastianonak!- vigyorgott, és olyan büszkén mondta ezt, mintha ugyanakkor ezt mondta volna: „Na, mit fogtam?! Na, mim van?!”

- Hello. - mondta az selymes hangon. Victoria arcán olyasmi grimasz futott végig, ami nagyjából ezt jelentette: „ Hú, de köcsög vagy, tuti van benned egy kis ferdület, le se tagadhatnád, feszes naci!”

Sorban kezet fogtunk vele.

- Ő Victoria, ő Anne, ő pedig Celia…- mutogatta lelkesen Eve. - Ők ketten testvérek…

- Na és mit csináltál Ausztriában?- kérdeztem tőle, miközben elvettem Eve-től a poharat.

- Fitneszben utazom. - válaszolta kurtán, és közben valahogy elnézett mellettem. Már megint nem a szemembe nézett. Kicsit furcsának találtam. - Terjeszkedik a cég.

- Ó!- biccentett Anne- Saját cég?

- Még szép. - azzal tartotta a többi poharat, hogy Eve sorra teletöltse azokat is, aztán Victoria és Anne kezébe is került egy-egy.

- Egészségetekre!- emelte meg a poharat halvány, mosolyszerű fintorral. - Én így mutatkozom be. - tette hozzá. Koccintottunk, és mind a négyen kiittuk a poharunkat.

- Hé! Kihagytok minket a jóból?- kiáltott oda nekünk Gale az asztaltól. – Egy társaság vagyunk, vagy nem? Nem illik külön klikkesedni és külön koccintgatni! Mi a véleményetek erről?

- Gyertek ide, csajok!- mondta erre George is. - Van itt hely nektek is!

- Van hát, egy itt, egy itt- paskolta meg Gale maga mellett a padot- egy meg az ölemben!

- Van kedvetek pókerezni?- hallottam Gabrielt, majd döbbenetemre azonnal visszahallottam a kérdését, mintha megsokszorozódott volna. A hangok összemosódtak, és hullámzani kezdtek. Megpördült velem minden. Sebastiano támasztott meg, nehogy átszaltózzak a fakorláton. Vad forgás és örvénylő hangok vettek körül, attól féltem, hogy összehányom magam, de egy pár pillanat múlva csillapodott a pörgés. Eljutott a tudatomig, hogy az előbb, majdnem hanyatt zuhantam és meg akartam köszönni, hogy ez az erős, magas fiú elkapott…

- Hú bazzeg, ez most majdnem ott volt…- jegyeztem meg.- Kösz, bazzeg.- Fél szemmel láttam, hogy Victoria és Anne megrökönyödve bámul rám. Szakadni kezdtek a röhögéstől.

- Azért lecsúszott Celiánál is valami a Sangria előtt!- jegyezte meg Anne két nevetőkönny között.

Mintha ismét egyre távolabb kezdtek volna száguldani tőlem, egyre nagyobb sebességgel. Vagy én száguldottam, suhantam hátrafelé őtőlük? Aztán újra közelített a kép. Victoria hullámzó hangját hallottam, mintha valami rosszul beállított rádióbol beszélt volna. „ Hogy csinálod ezt?!”

- Szerintem te már ne igyál többet, Celia! Hö! Celiából kijött az állat!

- Amíg az az állat nem róka, addig minden, de minden kurvára rendben van!- homályosan mintha azt láttam volna, hogy már az asztal körül is mindenki engem figyel.

- Mi van, hé?! Akartok kérdezni valamit?!- rikkantottam oda nekik.

- Úristen!- sápítozott Victoria. – Jól nézd meg Anne, mert sosem láttál még ilyet!- Éreztem, ahogy Sebastiano átkarol és a ledöbbent, félig arcukra fagyott kínos vigyorral álló Victoriáékhoz fordult:

- Bízzátok csak rám. – ajánlotta. Victoria és Anne tátogva bólogattak, mi pedig megindultunk a házba. A tárva nyitva álló, sötétbe vezető bejárati ajtó szinte hívogatott minket.

- Rosszul van?- nyújtogatta a nyakát Gabriel az asztalnál. Hallottam, hogy mindenki rólam beszél. Szavakat kaptam el, a nevemet, néha ismét összekavarodtak a hangok és csak egy hullámzó zűrzavart hallottam a fejemben, mintha Eve tornácán hatalmas tömeg lett volna.

Sebastiano betámogatott az előszobába, és becsukta az ajtót mögöttünk. Nem volt korom sötét, mert beljebb a szobában remegő kis fényvilág vibrált a falon.

- Végre elkaptalak. - jegyezte meg az erős, magas fiú és kissé magához szorongatott, ahogy átkarolt, nehogy elbukjak a saját lábamban.

Talán a lakás hűvös félhomálya hatott rám némileg kijózanító hatással, meg ez a két utolsó szó, amit hallottam az ernyedten lógó fejem fölül, legalábbis egy pofonnal érhetett fel ez a két dolog így, egyszerre, abban a pillanatban, mert fölemeltem a fejem és körülnéztem. Nem szédelegtem már annyira, viszont halvány fogalmam sem volt hirtelenjében, hogy hol vagyok, és kivel.

- Ki vagy te?- néztem fel rá gyanakodva, ahogy áthaladtunk Eve-ék amerikaikonyhás nappaliján, egyenesen a belső szoba felé tartva, amelynek nyitott ajtajánál két oldalt egy-egy gyertya égett. Piros gyertyák.

 - Én az vagyok, aki ezennel megszabadítja ezt a világot tőled!

- Tőlem?

- Tőled, te démoni nő, akit gyűlölök és imádok egyszerre. - Ez igen érdekesen hangzott, bár abban a ködös állapotomban ez fölöttébb hízelgőnek tűnhetett nekem, mert marhára tetszett és elvigyorodtam.

- Még sosem mondtak ilyen szépet nekem!- Sebastiano gondosan kulcsra zárta a belső szoba ajtaját is, amikor pedig lassan felém fordult, eszelősen villogott a tekintete a gyertyák fényében, ugyanis a szobában további gyertyák adták a derengő hangulatfényt.

- Tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat. - magyarázta. - Amióta hat éve, két hónapja és egy hete megláttam a képedet az interneten, azóta visszatérő álmaimban szerepelsz folyton-folyvást. És az a hang… a fejemben – veregette meg erőteljesen öklével a homlokát, szenvedő arccal, összeszorított fogakkal- csak azt hajtogatja megállás nélkül, csak azt parancsolja nekem, hogy… Sebastiano…- nézett föl hirtelen kisimult arccal, mintha a plafon távoli sarkában valami megfoghatatlanul fennkölt csoda lebegne - … A te küldetésed az, hogy megfékezd e démoni teremtést! Ez a te életfeladatod! Egyedül csakis te vagy rá képes.

A helyzet komolyságát képtelen voltam felfogni. Csak most, hogy így, „kívülállóként” kerülhettem bele ismét a saját bőrömbe, és élhettem át újra egy tisztább tudattal az azon az estén történteket, vált egyértelművé nekem, hogy Sebastiano, alias Gondolat, sokkal őrültebb, mint az őrült Gale, aki őrültebb, mint Gaby! Íme, a pszichiáternő bázisbeli rendelőjében Victoria tátott szájjal hallgatta, ahogyan válaszolgattam a doktornő kérdéseire, pontos, részletes leírást adva mindenről.

Sebastiano hirtelen felém lendítette a kezét és „Stop!”-ot mutatva tovább szónokolt:

- Ne is mozdulj! Most, hogy itt vagyok végre, nem kezdheted meg a világ elpusztítását!

- A világ… miét?- Halálian elszórakoztatott. Úgy elkapott a nevethetnék, hogy majd’ ledőltem az ágyról, Sebastiano azonban nem törődött ezzel, csak magyarázott:

- Tudod, hogy segédemnek milyen fáradtságos munkájába tellett kinyomozni, hogy hol laksz, kik a barátaid, mik a szokásaid, milyen ruhákat hordasz szívesen, hogy szereted hordani a hajad, milyen parfümöt használsz, milyen állatot tartasz otthon, és mi a kedvenc időtöltésed?

- Meddig gyakoroltad, hogy mindezt egy levegővétellel elmondd?- és elégedetten ráztam az ujjam - Tetszik. Ez már udvarlás…

- Az elmúlt hat évet csak arra szenteltem az életemből, hogy végre megtaláljalak téged! Mert ezt így kellett. Fáradtságos munkával és kitartással. Becsületesen. Nem választhattam a könnyebb utat, habár megtehettem volna… Nem mehettem oda hozzád, nem kereshettelek fel, úgy kellett tennem, mintha idegenek lennénk egymás számára. De végül kivártam, és rád találtam, Celia. Ezentúl egyek leszünk. Te az Őrzött és én az Őrző. Összetartozunk.

- Te most megkérted a kezem?!- kérdeztem elragadtatva.

- Ez nem pusztán egy kérés. - Sebastiano az ablak felé hátrált, amelynek nyitott ablaktámlái mellett a szél lágyan púpozta a barack színű selyemfüggönyöket. Fejét kicsit félrefordítva, de le nem véve a szemét rólam, szólt ki valakinek az ablakon:

- Jöjj be!- Következő, nagy meglepetésemre egy alak emelkedett föl az enyhén átlátszó függönyök mögött, és egy piros csuklyás, hosszú ruhába öltözött ember kezdett bemászni a szobába. Érdeklődve néztem az ügyködését, ahogy a hosszú ruha széle beleakadt az ablaktámla kilincsébe, és ahogyan rángatni kezdte, hogy kiszabadítsa.

- Nem tudnál egyszer valamit úgy elintézni, hogy ne hat évig tartson, te idióta?- korholta le a csuklyás valakit. A valaki, akiről meg voltam győződve, hogy egy piros esőkabátos pap, végre áthuppant a párkányon és egy ismerős, piros-fehér csíkos „M” betűs, tömött szatyrot dobott le a földre.

- Bocs, bocs…- dörmögte zavartan. Sebastiano úgy állt előtte, mint egy isten, legalábbis, az a fensőbbséges gőg, amivel lenézett rá, ezt juttatta az eszembe.

A csuklyás lekapta a fejéről a csuklyát. Az első pillanatokban nem is tudtam, hogy ki az, aztán hirtelen, mint egy villámcsapás, ráismertem… Jasper Stroud volt az, akit gyerekkorunk óta ismertünk (Majd’ tíz évig szomszédok voltunk), és akit már akkor kibeszéltünk a háta mögött furcsán félelmetes, szokatlan megnyilvánulásai és dühkitörései miatt. A srácot már tízéves fejjel is zakkantnak tartottuk Victoriával, és valami már akkor is derengett nekünk arról, hogy valami nem igazán kóser nála… Először arra lettünk figyelmesek, hogy mindent, amit kimondott hangosan, gyorsan elismételte magában, halkan is. Azután… Azután azt kezdte magáról állítani, hogy ő személyesen Gattitrad ura… Nos, igen. Zavarba ejtő kijelentései egymást követték abban az időben, míg nem egy napon eltűnt otthonról, és nagyon sokáig senki sem hallott felőle…

Jasper Stroudról mindenki azt hitte, hogy megszökött hazulról, amit meg is értettünk volna, hiszen borzasztó gyerekkora volt és Victoriával arra tippeltünk, hogy Jasper végül megelégelte, és elhatározta, elhagyja ezt az életet és felkeresi Gattitradot. Ezekszerint nem találta meg…

Hirtelen történő és meglepő felbukkanása, avagy visszatérése Gattitradból, engem azonban akkor és ott nem igazán tudott meglepni… Ott állt előttem ő, az utoljára kicsiben és kövéren, tízévesen látott gyerek, ezúttal már magasan, soványan, halálfejszerű fejével. Állán kis kecskeszakáll fityegett és miközben olyan arcot vágott, mint aki alig bírja a szétterülni készülő vigyorgását visszatartani, lassan előhúzott két kukoricacsuhé bábut a Menage-os szatyorból.

- Szia, Celia. - szólalt meg Jasper Stroud összeszorított szájjal, mintha még a szavakat sem merné rendesen artikulálva kimondani. - Rég láttalak.

- Tudom, ki vagy!- ráztam felé az ujjamat vigyorogva. - Bár egészen máshogy nézel ki a hülye esőkabátoddal együtt, mint gyerekkorodban. Hé, miért nem küldtél egy képeslapot Gattitradból? Úgy megnézném ragyogó fővárosodat!- és nyerítve felröhögtem. Jasperen látszott, hogy ő is mindjárt elvigyorodik, de aztán inkább mégsem. Sebastiano egy kissé türelmetlenül és ingerülten kapta ki a kezéből a két kis bábut, és a magasba emelte őket. Azonnal belém fulladt a röhécselés, és elkomolyodva bámultam föl rájuk

Sebastiano egymáshoz nyomta őket, Jasper pedig előhúzott egy hosszú, piros madzagot a szatyorból, de olyan áhítatos mozdulattal, mintha bűvészkedne egy színpadon. E műveletek mostmár teljesen lekötötték a figyelmemet. Meredten néztem, ahogy Jasper a csontvázszerű kezeivel egy-egy csomót köt a zsineg két végére, majd mormolni kezd, és a magasba emeli.

- Jöjjetek, ti, akik a legfőbb, legnemesebb pákók voltatok, és éltetek köztünk, amíg a halál el nem vitt titeket a másik világba! Jöjjetek, és legyetek tanúi eme esküvésnek!

A csomósvégű, piros madzaggal nekilátott lassú mozdulatokkal körbetekerni a két egymáshoz szorított bábut, melyeket Sebastiano tartott a kezében. - Mostantól…- újabb hurok, -… És örökké… - még egy hurok, -… E kötelék láthatatlanul, de szétszakíthatatlanul kösse össze ezt a két lelket!- … és a bábuk nyakánál is csomót kötött a zsinegen, amit erősen meghúzott.

Szinte abban a pillanatban mintha valamit éreztem volna a nyakam köré fonódni. Oda kellett kapnom, mert szabályszerűen olyan érzés volt, mintha fulladni kezdenék, de hála az égnek, amennyire hirtelenül rám tört az érzés, olyan hamar el is múlt.

Sebastiano tébolyult mosollyal eresztette le a két megkötözött bábut a magasból.

- Ezentúl összetartozunk, Celia, amíg világ a világ, és a világ ép marad. Én, az Őrző, megmentettem, ezáltal jogot formáltam rá, hogy jobbá tehessem. Jasper!- dörrent rá parancsoló hangon- Üdvözöld méltó módon Gattitrad Úrnőjét! – és Jasper térdreborult előttem.

- Kérlek, engedd, hogy méltó szolgád lehessek!- fakadt ki, a bolyhos szőnyegre szorított arccal.

Micsoda? Mit akar ez?

Elhomályosult előttem a kép, majd újra kiélesedett, mintha egy kamera fókuszát tekergette volna valaki. Kik ezek, és mit hordanak itt össze? Ismét egybemosódott előttem minden. A gyertyák sárgás fénye, Jasper Stroud ruhájának piros színe, és a falak zöldes árnyalata összeolvadt egy színes, örvénylő masszává, melynek közepén egy fekete folt sötétedett. A fekete folt pedig nőtt, fokozatosan tágult, elnyelve a körülötte kavargó színeket, míg nem maradt már más a szemem előtt, mint a nagy, fekete semmi…”

…

-… Kettő, egy. Ébren vagy. – hallottam valahonnét Dr. Abron hangját és résnyire kinyitottam a szemem.  A rendelő fehérsége és az erős neonfény szinte elvakított. Megdörzsöltem a szemem, és mikor újra kinyitottam, Victoriát láttam magam előtt, aki meredten bámult az arcomba."

Az én egyik kedvenc részem :)

"A vendéglőben halk, ízléses zene szólt. Talpunk alatt kopott hatású parketta nyikorgott, sötétbarna, deszkákból összetákolt asztalok álltak körülöttünk padokkal, melyek közepén gyertyák égtek. Igen zsúfoltnak látszott, még a fal mentén lévő, egymástól bordázott deszkafalakkal elkülönített asztaloknál is ültek.

A falakon címerek, kardok, festmények lógtak és mű, de igen élethűnek látszó borostyán futott végig a falakon és lógott le válaszfalakról az elkerített asztaloknál.

Alig siklott végig mindezen a tekintetünk, egy magas, vékony, tüsire nyírt hajú és táskás szemű pincérsrác lépett hozzánk fekete vasalt nadrágban és mellényben, egyik kezében két étlappal. A felismeréstől meglepve bámultam rá. Ed Barker volt a srác, régi, középiskolai osztálytársam, aki legalább olyan hülye volt matekból, mint én, és szerencsétlenségünkre padtársak voltunk, ami miatt külön szívás volt minden olyan matek óra, amin dolgozatot írtunk. Ő is felismert ám engem, mint régi sorstársát:

- Celia! Hello!

- Hello, Ed! Te vagy itt az új pincér? A múltkor még nem láttalak itt…

- Ja…- mondta szemforgatva, mintha a világ leggázabb munkája lenne. – Te pedig… Várj, kitalálom! Szerepet kaptál a Mátrix új részében?- poénkodott, gondolom a hosszú, kapucnis kabátom miatt.

- Majdnem… – hagytam rá.

- Mi újság van? Közbe’ gyertek, megmutatom az asztalotokat!- Victoriával összenéztünk.

- Jaj, nem!- mondtam gyorsan. – Nem kell nekünk asztal, csak oda, a bárpultig mennénk, köszi…- Ed értetlenül torpant meg.

- De…- mutogatott valahová a háta mögé - De egy Michael Groston nevű úr már lefoglalta… Ott vár titeket.

Victoria és én lemerevedtünk. Nem hogy egy tapodtat sem mozdultunk beljebb, Victoria inkább hátrafelé tett egy lépést. Nem akartunk feltűnő jelenetet rendezni az emberek szeme láttára. Feszengve pillantgattunk egymásra. A szemöldököm húzogatása azt jelentette, hogy: „ Victoria, mit csináljunk? Odamegyünk és leülünk ismeretlen, új barátunkhoz? Mi van, ha most kelepcébe kerültünk, és ha megpróbálnánk sietve elhagyni a vendéglőt, az utcán nehézfiúkba botlanánk?” Hát nagyjából ezt. Victoria esze is ilyesmiken járhatott, ő azonban már kicsit tovább gondolta a szitut.

- Ó, persze! A Mike Groston! – vágott a homlokára, játszva a ráeszmélést. - De hülyék vagyunk!- Ed valahogy úgy nézett ránk a szeme sarkából, mintha azt gondolná magában, mekkore balfékek vagyunk. Azonnal ráálltam Victoria tervére és kész voltam követni, hiszen ebben a helyzetben mást nem tehettünk, mint azt, hogy végigjátszuk a játékot. Azzal elindultunk az étkező emberek asztali között.

Már-már úgy tűnt, valami igazán félreeső asztal felé tartunk, valamelyik bordázott fallal elhatárolthoz, így egyelőre még nem láttuk titokzatos vendéglátónkat. Odasúgtam Victoriának:

- Ez az lehet, aki követett minket idáig…

- Ja! Szerintem is!

- De hogy lehet, hogy előbb ért ide? Honnan tudta, hogy bejövünk ide? Basszus! Ha az illető nem paraképességekkel megáldott, itt üssenek agyon… - Victoria arca is kicsit halványabb volt a kelleténél, összeszorított szájjal, kitágult szemekkel bólogatott válaszul.

A szívem nekem is a torkomban dobogott, ahogy közeledtünk, mert teljesen hátborzongató volt, hogy spontán ötletünk ellenére egy ember várakozott itt ránk, a nevünkre lefoglalt asztallal…

A legutolsó sarokasztalhoz tartottunk. Rendesen féltem. Nem számított, hogy nem vagyok egymagamban. Elhagyatottnak és védtelennek éreztem magam. Pontosan olyan érzés kavargott bennem, mint amikor régen, kisiskolás koromban a rettegett, mogorva igazgató bácsi, aki nekünk a matematikát tanította, kiszólított maga mellé a táblához… Csak ebben az esetben, mintha az öreg és visszataszító igazgató helyébe valaki egész más, egy vonzó és izgalmas idegen került volna, aki előtt vizsgázni készültem. Micsoda nyomasztó és hülye érzés volt!

Vajon az idő is előre le volt fixálva? Az lenne aztán csak az igazán durva… Tettem egy próbát, és trükkösen megjegyeztem:

- Remélem, nem késtünk el, nincs nálunk óra... - Ed a válla fölül szólt hátra:

- Dehogyis. Éppen negyed nyolc van. Pont a megbeszélt időre…- Megrángattam Victoria kabátjának ujját. Nem nézett rám, csak ment, mint egy transzbaesett zombi, és ez elárulta, hogy szintén enyhe sokkot kapott, csakúgy, mint én.

A bizonyos asztalnál végül Ed félreállva várakozott, amíg mi is, két méterrel lemaradva, lassan beértük, és előléptünk, hogy lássuk házigazdánkat az elválasztó fal mögött.

A bordázott falelem mögött Sebastiano könyökölt az asztalon, amitől hirtelen kihagyott egy taktust a szívem és a rémülettől szabályszerűen végigzsibbadtam. Victoria megfeledkezve magáról, még a száját is tátva felejtve bámult bele abba a szinte unott és közönyös arcba, amit nem hogy rá, még felém sem fordított.

- Kösz. - bólintott Sebastiano és elegáns kézmozdulattal intett, hogy üljünk le, mindezt úgy, hogy az asztal deszkáit nézte.

Mi nem mozdultunk. Ed nem mozdult. Csodálkozva nézett hol ránk, hol Sebastianora.

- De… Na de…- ennyi volt, amit a laza és „mindenkinek megmondom a frankót” Victoriának sikerült kipréselnie magából. Sebastiano csupán az irányunkba fordította el a fejét.

- Leültök végre?- kérdezte. Victoriával egyszerre huppantunk be a vele szemben lévő párnázott padra, és csak néztünk rá tovább hitetlenkedve és megfagyva.

Ed bátorkodott őt megszólítani:

- Sikerült választani közben esetleg?- Sebastiano az étlapját hajtogatva kezdte.

- Hogyne. Kérek egy libamáj mignont sült almaszirmokkal, egy borjúcsülköt fatálon tálalva vajas zöldségkörettel, valamint szarvasragut burgonyafánkkal, óriás, rezgő túrógombóccal, forró eperöntettel.

Nem mertem megmoccanni, csupán a szemem sarkából sandítottam Victoriára, aki ugyanígy tett felém egy lopott pillantást. Határozottan nem voltam éhes, és szerintem Victoria sem…

- Mindent nagyon csípősen kérek. - jelentette ki Sebastiano.

- Minden nagyon csípős lesz. – ismételte készségesen Ed, majd miután ezt is felfirkálta magának extragyors írásával, hozzánk fordult. – És a hölgyeknek mit szabad?- mielőtt a szánkat egyáltalán kinyithattuk volna, Sebastiano megszólalt:

- Semmit sem kérnek. – Az első gondolatom azt volt, hogy „mekkora tahó vagy”, a második meg ez: „ Jézusisten, mindent ő fog megenni?” A fitneszkirály orbitális zabálást akart rendezni a jelenlétünkben! Victoria, aki képtelen volt elviselni a bunkóságot legalább egy odapörkölő megjegyzés nélkül, most is hű maradt magához, hiába ücsörgött szemközt Sebastianoval. Csak kibuggyant belőle:

- Hát… Ezekszerint mi semmit sem kérünk, kösz. – Ed, akinek az ábrázatán egyértelműen látszott ki nem mondott véleménye az asztaltársaságunkról, némán bólintott és elvonult.

Ahogy sejtettem, Victoria már túl volt az első hideg zuhanyként felérő perceken, és ez engem is kicsit felbátorított. Itt ült Ő előttünk, ez a szokatlan, furcsa figura, azzal az őt körüllengő ijesztő légkörrel. Ő, akit tulajdonképpen nem ismertük, még én sem, pusztán egy nyomasztó, szektás gyűlést bemutató videofelvételen szerepelt meg egy őrült álomban, ami talán igaz sem volt… Félnem kéne tőle? Ő csak egy beteg ember, akinek gyorsabb volt a verdája, mint a miénk, és most rendelt magának egy rakatnyi kaját, hogy megvacsorázzon, mert egy kicsit éhes…

Hogy hozta össze a találkát velünk? Biztosan beütött egy kis „véletlen”. Mondjuk látott minket az ablakból, vagy valami ilyesmi… Meg kellett, hogy nyugodjak teljesen. Ha nagy reszketésemben nem tudnék beszélni vele, csak ostobán dadogva, nem tudnám végezni a munkám, ezzel tisztában voltam.

„Térj magadhoz, Celia, hiszen itt van veled Victoria!”

„Nézd!”- parancsoltam magamra, - „Nézz rá!” A mentálisan beteg, személyiségzavaros emberek sajátossága, hogy senkinek sem mernek a szemébe nézni, ahogyan ő, a nagy Sebastiano teszi. Lehet, hogy ugyanannyira zavarban van, mint én, hiszen az abrosz mintája jobban érdekli, mint én, az asszonya, aki vele szemben ülök…

- Nos, akkor Mike.- mondta Victoria, elővéve a rendőrségi kamujelvényét.- Borderhilli Rendörség. Jó, hogy így összefutottunk… Különben… Jó az étvágyad, Mike.- Fojtottan vigyorodtam el az orrom alatt. Sebastiano tekintete ekkor hirtelen, előszőr ugrott fel az asztal lapjáról, egyenesen Victoria tekintetébe fúródva.

- A saját módszerem, amivel diétázom. Az a lényege, hogy az ételt csak nézed, és egy ujjal sem nyúlsz hozzá. Kizárólag a Menage hamburgereit eszem, mert egyetlen Tinkyburger felér ezzel a rengeteg szeméttel együttvéve…- lökött egyet az étlapon. – És még egészséges is.-Victoria cinikus elismeréssel fütyentett.

- Te aztán elkötelezett Menagehívő vagy, Mike.- nyomta meg direkt kicsit erősebben a nevet, mire Sebastiano megrándította a szemöldökét.

- Mit Mikeozol itt nekem?

- Szóval azt mondod, ne gyakorolgassam a neved, mert valójában nem is így hívnak?- kérdezett vissza Victoria.

- A név olyannyira lényegtelen… Nevezheti magát az ember akárminek… a lénye eszenciája úgyis odabent van, ami rejtve marad. – „Húú… Ez most meghökkentően intelligensen hagzott.”- gondoltam magamban.

- Mi vagy te?- kérdeztem most én, miután kellően sikerült kilazulnom. Azt hiszem, Victoria lazasága átragadt belém. Sebastiano pillantása az enyémbe hatolt, ami majdhogynem kizökkentett, de bátran és nyugodtan álltam a tekintetét. – Valami guru?

- Te tudod magadról, hogy ki és mi vagy?

- Öööh…

- Hát akkor az se számít, hogy én mi vagyok…

- Illetve…- kaptam észbe – Hogyne tudnám! Gattitrad úrnője vagyok. - jelentettem ki, rávágva egyet az asztalra.

Sebastiano ábrázata elnyúlt, szemei kikerekedtek és előbbi kimértségéről megfeledkezve fölugrott. Markába gyűrt egy szalvétát, és átcsapott az asztalon, hogy azt megkísérelje, basszus, a számba nyomni! Próbáltam ellökni a kezét a fejemmel elhajolva, miközben Sebastiano indulatosan fröcsögte nekem:

- Elhallgass, te szerencsétlen!- Victoria sem volt rest, felpattant, és a vállának vetve a kezét visszalökte Sebastianot az ülőhelyére.

- Még egy ilyen és letörjük a kezed!- mondta neki Victoria, nem olyan hangosan, hogy ne keltsük fel a figyelmét a néhány asztallal odébb ülő párnak, de annál fenyegetőbben. Köpködve jegyeztem meg:

- Szalvétát tömsz az asszonyod szájába?- Sebastiano megigazította magán a fekete, Nike feliratú pólót és a farmerdzseki gallérját, majd mintha mi sem történt volna, nézelődve belekortyolt egy pohár vörösborba. Észrevettük az ujján a Menage „M” betűjét ábrázoló jelet az arany pecsétgyűrűjén.

- Most, hogy ilyen kellemesen eltársalogtunk, - mondta Victoria– térjünk rá arra, hogy mi mit keresünk itt, veled, ennél az asztalnál.

Sebastiano elhelyezte az üvegpoharat az asztalon, majd összekulcsolt kezekkel nézett föl Victoriára, majd rám.

- Mit akartok tudni?- kérdezte könnyedén.

- Ha már ilyen készséges vagy, mindent.- válaszoltam. - Kezdve először is azzal, hogy honnan a szarból tudtad, hogy jövünk, és ebbe a vendéglőbe akarunk betérni?- Nagyon szigorúan néztem rá. Tényleg. Ő viszont - szerintem életében előszőr - szélesen elmosolyodott.

- Olyan buta vagy, Tükörképem!

- M-mi? - pislogtam - Minek szólítasz? - Sebastiano rá se hederített a közbevetett kérdésemre:

- Hiszen tudod, hogy egyek vagyunk! - furcsa bizsergést éreztem a gyomromban.

- Ezt fejtsd ki bővebben.

- A te gondolataid, az én gondolataim is. A te utad, az én utam is. Én mindig tudom, mikor, merre jársz.

- Mindezt azért, mert Jasper Stroud haveroddal megwoodooztatok?

- Woodoo?- Sebastiano lesajnálón nevetett. - Az nem Woodoo volt, hanem egy egyszerű, fekete mágiás rituálé. Azaz, csak egy része, amihez te is kellettél. - Vészesen közeledtünk ahhoz a ponthoz, hogy eldurranjon az agyam és az eddig bennem lappangó félelem és szorongás attól, amit át kellett élnem, lesújtó harag formájában törjön ki belőlem, rázúdítva erre az emberre minden felháborodásomat.

- És a többi része?! Mit csináltatok még velem?!- éreztem, hogy remeg a kezem, de nem korántsem félelmemben…

- A szervezetedben egyre jobban elterjedt és hatott az a Dél-Amerikából származó, különféle gombákból és füvekből álló porkeverék, amit az italodba kevertem. Fantasztikus anyag, amely az indián sámánoknak is jó szolgálatot teljesít. Én is szippantottam egy kis adaggal…

„Drog! Tudtam!”- meredtem magam elé.

- És ebből minket sem hagytál ki, igaz?- kérdezte szigorúan Victoria. - Engem és Annet is elkábítottál. – Sebastiano arcán egy enyhe, undorodó grimasz jelent meg.

- Dehogyis, csak nem gondolod, hogy elpocsékolom rátok a drága anyagot?

- Akkor mitől törlődött a memóriánk, Mike? – Sebastiano olyan mozdulatot tett, mintha Victoria csak egy idegesítő légy volna, és nem méltatta válaszra sem. Victoria ábrázata kőkeménnyé változott, és olyan sötéten sandított rá, amilyet tőle talán még sosem láttam.

- És…- folytattam a faggatást, közben ügyeltem rá, hogy a hangom ne szaladjon nevetséges magasságokba a bennem feszülő indulattól -… Miután fejre álltunk, mégis mi a szart műveltünk, ha szabad megtudnom?! – úgy rászorítottam arra a szalvétagalacsinra, hogy elfehéredtek az ujjaim.

- Hát befejeztük, amit kellett. Esküt tettünk egymáshoz való ragaszkodásunkról a másvilágon… Úgy bizony. Te is letetted azt az esküt.

- Nahát! Mekkora seggarc vagyok! – gúnyolódtam és rászegeztem az ujjam. - Idefigyelj! Ha meg tudom, hogy egy ujjal is hozzámértetek, én olyat teszek veled, hogy még azt a napot is visszasírod, amikor a világra jöttél! Hogy merészeled, még feltételezni is, hogy van jogod egy emberrel bábuként játszadozni?!

- Előre tudtam, hogy így fogsz reagálni…- mondta az higgadtan, fel sem véve a fenyegetőzésemet.

- Leszarom, mit tudsz és mit nem!! – kiáltottam föl, ismét az asztalra vágva. Igen, totálisan megfeledkeztem magamról, de jól esett kiadnom a dühömet. Néhány vendég fölháborodottan bámult meg minket, de engem nem érdekeltek. Victoria annál inkább bökdöste az oldalamat.

- Celia… - súgta, de nem figyeltem rá.

- Hozzám értél, vagy sem?! - firtattam hangosan. Sebastiano sejtelmesen somolygott az orra alatt, amitől erősen viszketésbe kezdett a tenyerem, hogy pofán verjem. Victoriát ugyanígy hergelte ez az arrogáns, fölényeskedő stílus.

- Ne vigyorogj, hanem válaszoljál. – vetette oda neki komoran.

- Félbeszakítottál. – közölte csendesen Sebastiano. - Akkor folytatnám. Letettük az esküt, aztán én is, és te is, egyenként hét levelet írtunk egymásnak, amikben kifejtettük egymás iránti érzéseinket…

- A szerelmes levelek!- csaptam homlokon magam, majd végig húztam a kezem a képemen. - Ezek voltak azok a levelek! De hogyan kerültek Gallaghanhez? Istenem, megőrülök!

- Na igen. Itt beütött egy kis gigszer. Az az elmaszkírozott tehén utánunk jött, mivel már elég régóta be voltunk zárkózva, és önkívületedben úgy sikoltoztál és üvöltöztél, hogy a kintiek megijedtek.

- Úristen, de égő! Na de hogy kerültek a levelek Gallaghanhez? Még mindig nem vágom. Merthogy a hülye, abnormális Gale barátod féltékenységében ma majdnem megölt, csak úgy mellékesen. - Sebastiano bólintott.

- Galet utoléri majd a büntetése, amikor majd megtudja, mit tett, és kivel…- „Nem!” – néztem magam elé. Ez teljesen úgy hangzott, mintha lenne olyan, hogy legközelebb. Nem lesz olyan alkalom, amikor folytatódni fog az az este, mintha nem is lett volna ez a köztes fél év. Miről beszél ez? Jóformán lebukott, itt ülünk, és mindent tudunk! Le vagyok védve!

- Jasper testvér igyekezett gyorsan rendet csinálni, mert a tehén követelte, hogy beengedjük. Volt a szobában néhány hátizsák is, a félkegyelmű barom pedig, nyílván, a te leveleidet az ő táskájába tette bele. Jellemző…- mormogta.

- El nem tudom hinni, hogy képes voltam neked olyanokat írni, hogy ölellek és csókollak!

- Oh…- mosolygott olyan zavartan Sebastiano, mintha most valami olyannal szembesítették volna, ami miatt szégyenkeznie kellene. – Hát persze, hogy ilyeneket írtál nekem, Tükörkép! Hiszen nekem írtad a leveleket, nem másnak…- Ettől az elgyöngült hangtól kissé felkavarodott a gyomrom, de öklendezésemet legyűrve rászóltam:

- Jó, tovább. És aztán? A levélírás után?!

- Hát áldoztunk a szerelem oltárán. - vont vállat könnyedén.

- Mi?! – csattantam föl. – Mit mondtál?! – ugrottam föl, meglökve az asztalt, amitől az üvegpohár vészesen megbillent. – Akkor mégis volt merszed… Mindjárt elokádom magam!

- Az én értelmezésemben ez azt jelenti, – helyesbített halkan, kimérten Sebastiano – hogy elégettünk egy piros rózsát, aminek mindketten fogtuk a szárát. – Visszaültem a helyemre, és mogorván jegyeztem meg:

- Emiatt sikoltoztam volna?

- Nem. Pusztán a drog okozta extázis miatt. Bár… még arra is sor kerülhet, amire te gondoltál…- villantotta rám a szemét.

- Szerintem nem. - közöltem vele nemes egyszerűséggel.

- Olyan sokáig nem tart majd a nyugalmad. – mondta Victoria is. - Ugyanis meg vannak számlálva a szabadlábon töltött óráid.

Sebastiano erre úgy fordult hozzá a legflegmább arckifejezését magára öltve, amit csak láttam tőle eddig, hogy csupán a kockás terítőnek címezte a következőket:

- Tőled nem fogadok el fenyegetőzést, mert utállak. – Victoria egy pillanatra meghökkenve bámult rá, de nem hagyta szó nélkül:

- Na, bazdmeg, most összeomlottam lelkileg. – mondta gúnyolódva. - És ha ezt Celia mondja, akkor beletörődsz, hogy sittre vágunk?- Sebastiano cinikus kis félmosolyt eresztett el.

- Engem nem lehet elkapni, ostoba.

- Ó, tényleg?! – Victoria az asztalra támaszkodva közelebb hajolt hozzá és suttogva mondta neki - És mit szólnál, ha az asztal alatt egy magnum csöve szegeződne az extra feszes nacidban az elhalás szélén nyomorgó tökeidre?

- Ilyet úgy sem teszel. – felelte halál nyugodtan, szinte a vállát vonogatva, majdhogynem hátat is fordítva Victoriának. Bámészkodott, mintha a feszült helyzetben sokkal jobban érdekelné inkább az, hogy mikor hozzák a vacsoráját, amit csak nézni fog a szemével. Victoriát ez szörnyen bosszantotta. Láttam rajta, hogy a dühtől egyre jobban torzul az arca.

- Ugyan, miért ne tennék ilyet? - préselte a fogai közül. - Azt hiszed, nem tenném meg?! Nem merném?! Leszarom ezt a sok embert, érted?! - Sebastiano belekortyolt a borába, rápillantott a karórájára, majd leállt malmozni az ujjaival. Victoria mereven szuggerálta, szemén egy rángó kis ideggel.

- Szólalj már meg, bazmeg! – robbant ki belőle.

- Nyugi. – emelte meg a kezét Sebastiano, kábé úgy, mint Jézus – Lazíts! Lélegezz mélyeket. Élvezd, hogy itt lehetsz egy ilyen hangulatos és kulturált étteremben…

- Tudod, te komolyan, abszolút nem vagy százas. – mondta Victoria. Sebastiano könnyed kacajt eresztett felé:

- Ez annyira relatív. Mit nevezünk normálisnak? Lehet, hogy éppen te nem vagy százas, kis ostoba, meg ők. – mutatott körbe az étkező embereken. – Ki az, aki afelől dönt, hogy melyik ember a normális és melyik nem? Te milyen jogon ítélkezel?

- Én a többség jogán. – mondta Victoria. - Egy csomó emberrel a hátam mögött.

- Na igen, a többség… - húzta a száját. Victoria tovább ütötte a vasat.

- Szerintem nem én vagyok az, aki istent játszik.

- Ó, értem a célzást, de sajnos megint hülyeségeket beszélsz… Hm. Már maga a beszéded is szörnyű… Olyan póriasan, durván köpöd a szavakat, hogy bántja a fülem. Na de ez kevésbé lényeges… Nem vagyok Isten. Tévedsz. Félisten vagyok.

- Óóó…- ez tellett Victoriától döbbenetében, amiért Sebastianon látszott is, hogy tényleg holt komolyan mondta, amit mondott. Ezúttal rajta volt a sor, hogy a képébe röhögjön. Én inkább torkomba fagyott hanggal ücsörögtem és a véleményem ismét abba az irányba hajlott, hogy mégiscsak van valami félelmetes és óvatosságra intő ebben a csávóban.

- Kinevetsz? Tudod, milyen emberek nevetnek a másikon?

- Figyelj, Buddha, - intette le Victoria, fuldokolva a nevetéstől – Az az igazság, hogy rohadtul nem érdekel, ne oktass ki, ha kérhetném.

- Pedig hidd el, nagyon is rászorulsz.

- Ezt mondod te, pedig mintha már mondtam volna, hogy a véleményedre nem vagyok kíváncsi. – Úgy tűnt nekem, hogy Victoria kezdi magát túlságosan elengedni Sebastianoval szemben, amit úgy érzetem, nem kellene. Igaz, Sebastianonak egy arcizmát sem láttam rezdülni, és még a hangneme is ugyanolyan nyugodt és komoly volt, de az iménti szalvétát a szájba című kitörés azt sugallta, hogy teljesen kiszámíthatatlan, hacsak nem azért borult ki nála a bili, mert érzékeny témára tapintottam. Mindenesetre megpróbáltam a csizmámmal megbökni Victoria lábát, jelezvén, hogy álljon le.

- Nem vagy rám kiváncsi. –ismételte Sebastiano. – Nem érdekellek… Mégis itt ülsz az asztalomnál, és beszélgetünk.

- Úristen! – lendítette szét a karjait Victoria. - Mert idehívtál minket! Most képzeld el a szitut! Igazán különös: Pontosan tudtad, hogy mikor érkezünk ide, pedig nem előre kitervelt szándékunk volt, hogy bejöjjünk a King’sbe! Ezzel visszakanyarodtunk izgalmas társalgásunk legelejéhez. Mit mondtál neki?- biccentett felém. - Azt, hogy mindig tudod, mikor merre jár a Celia? Hiába nézel rám ilyen alattomos fejjel, rohadtul nem vagyok beszarva tőled, még akkor sem, ha olvasol a gondolatainkban.

- A tiédben nem. –vetette oda félvállról Victoriának, olyasmi fintorral, mint aki valami elviselhetetlen bűzt érez. Victoriával jelentőségteljes pillantást váltottunk. Most Victoria hirtelen meg sem tudott szólalni, engem azonban alaposan mellbe vágott a megjegyzés.

- Az övében nem, és az enyémben igen?!- kérdeztem magamra mutatva. Sebastiano rám mosolygott:

- Azt mondtam, egyek vagyunk. Vagy nem ezt mondtam?

- Én nem hiszek neked. – mondtam ellenségesen, de közben pontosan attól féltem, hogy ne legyen igaz. Ugye nem?! De hát akkor hogyan lehetséges, hogy most itt ültünk vele szemben, ennél az asztalnál?!

- Ne félj, Tükörkép. – mondta ellágyulva, és hirtelen átnyúlt az asztal fölött, hogy megfogja a kezem, de én úgy rántottam el előle, mint a tűztől.

- Bi- bizonyítsd be! – követeltem, némi ideges dadogással.

- Gondolj valamire. – arra gondoltam, ami legelőszőr beugrott a semmiből, és persze teljesen jelentéktelen emlékfoszlány volt, egy teljesen hétköznapi mozzanat a múltamból, amikor öt évvel ezelőtt, még otthon laktam, Marlockban. Amikor Dianaval sétáltam az utcán és Diana meglátott egy…

-… Egy hófehér macskát,- mondta Sebastiano, és csak mondta, folyékonyan – mindig azt mondta erre: „Szerencsém lesz!”…

- Elég! – kiabáltam rá. A hideg futkározott a hátamon. Victoria bedőlve a sarokba, révetegen, tágra nyílt szemekkel meredt előre.

- Meggyőző volt az előadás?- kérdezte csendesen Sebastiano.

- És most… És most mit vársz tőlem? – válaszoltam szintén egy kérdéssel. Dacolni akartam, üvölteni, hogy ez akkor sem lehet igaz, és hagyjon békén engem mindörökre. - Essek hasra a fantasztikus képességeid előtt?

- Nincsenek nekem fantasztikus képességeim… kis buta.

- Ja, hogy nálad ez természetes… bocs… Másik hasonlóan természetes tulajdonságod pedig a térugrás…"

...

Egyszer csak tudatosult bennem, hogy még mindig szorongatom Camilo kezét és gyorsan elengedtem. Ő maga, hátradőlt és nyugodt érdeklődéssel figyelt engem.

„Mi ez a hely? Terített asztal?! Ja, persze! Az étterem!” Oldalra kaptam a fejem. Victoria állt mellettünk az asztalnál, karba tett kézzel, és számon kérő, szemrehányóan fenyegető tekintettel bombázta Camilot:

- Mi a szar volt ez?! – kérdezte tőle Victoria – Mit csináltál Celiával?

- Beszélgettünk… - válaszolta tömören, unott hangon, és elemelte az asztalról az ásványvizes poharat. Beleivott, aztán még mellékesen hozzá tette- Egy másik síkon…

- Másik síkon, mi? – gúnyolódott Victoria. Erről eszembe villant, hogyan reagált korábban Camilo a vele flegmán viselkedő emberekre. Nyugtalanul kezdtem mozgolódni a helyemen és aggódva néztem föl Victoriára. Jobban kezdtem félni nyers stílusának következményétől, mint mielőtt Camilo elvitt volna erre a szellemi, és kétségkívül nagyon érdekes utazásra. Victoria meg csak folytatta:

- Vigyázz! Jobb lesz, ha visszaveszel magadból, mert így is elég szarul áll a szénád.

- Úgy gondolod?- pillantott föl rá a szeme sarkából. Lélegzet visszafojtva, felváltva bámultam őket.

- Ja. Úgy gondolom. Mivel te csak egyedül vagy itt, a bazi nagy lazaságoddal és egoddal, mi meg ketten vagyunk, és lazán lekapcsolunk. – Camilo gunyorosan somolygott.

- Megint ostoba vagy. – Victorián látszott, hogy most már tényleg alig bírja megállni, hogy ne verjen egyet az arca közepébe. – Honnan veszed kérlek, hogy én egyedül vagyok? Soha, sehova nem megyek egyedül…- Victoria arcvonásait egyszerre elnyújtotta a döbbenet. A rossz meglepetés és pofára esés érzésének egyvelege ült ki az ábrázatára. Lassan fordította rám a fejét, majd a háta mögé és körbe fordult, ahogyan én is végignéztem alaposabban a körülöttünk étkező embereken.

Úgy ültem ott, kővé válva, mint amikor egy sötét szobában megvilágítják az ember körül a sarkokban kuporgó rémalakokat és szembesül vele, hogy valójában mindvégig ott lapultak. Rövid, Menage-os pályafutásom által ismertem valamennyit, néhányuk pedig Camilo kis elbeszéléséből is visszaköszönt, ezúttal élőben. A szomszédos asztalnál ülő társaság, amelynek minden egyes tagja most mereven bámult minket, csupa Menage-os nagy fejesből állt. A bálna terjedelmű Abigel Kirkeby, apró, gonosz malacszemeivel sandított rám a válla mögül, mellette az asztalnál kimagasló alakjával, csontvázszerű, beesett arcával a nagy Gordon Sky, személyesen, aztán a drakulásan táskás és zavart tekintetű Carol Smith, mintha azt gondolná, amikor a szemedbe néz: undorító kis féreg vagy… És ott! Kik mellett ültél, Victoria?! A kopasz, ráncos homlokú Leslie Pursglove, aki pont úgy vigyorog állandóan, mint valami festetlen bohóc… Jaj, ne… A bohóc! Csak őt ne…

Victoria kezét éreztem a vállamon, ahogy rázogatott:

- Celia! Celia, minden rendben?

- Mi? Mi?- kaptam föl a fejem.

- Nincs gáz. – mondta határozottan Victoria. Camilo, mintha a világon mi sem zavarná lelki nyugalmát, kortyolgatta az ásványvizét. – Ez ügyes húzás volt. – Victoria, habár nekem beszélt, szavait félig Camilo felé is intézte. – Nem számítottunk rá, hogy a haverjaival érkezett, és szétszórta őket az étterem egész területén, de kölcsönösen békén hagyjuk a másikat, hacsak az nem akar sarokba szorítani… Úgyhogy… Mi megyünk is…

Gyorsan fölálltam és követtem a nagy léptekkel meginduló Victoriát, Camilo pedig egy hang nélkül hagyta, hogy menjek. Olyan volt, mintha egy vadállatokkal teli barlangban sétálnánk, ahol minden oldalról vicsorít ránk valami. Csakis előre néztem, látni sem akartam a sok civil ruhás talpnyalót. És éppen ez volt az, ami miatt fel sem tűntek nekünk. A civil ruha, amiben oly szokatlan volt a Menage-osok számára látni egymást, hogy könnyedén el tudtak veszni benne, a vásárlókat alkotó szürke tömegben. Victoria noha látta az arcukat a Bázis monitorain, ebben a félhomályban az ő figyelmét is elkerülték."

(részlet: Chen, a parafenomén kínai gyerek)

Miután háromszor is belefeszültem az ülésbe a közeledő, majd mellettünk tovaszáguldó autóktól, megjelent egy busz is a távolban. Azon már csak nem lehet Camilo! Helyi járat volt, amely megállt a túloldali megállóban. A busz ablakai sápadt fénnyel világítottak, összesen két férfit láttunk odabent, akik nem szálltak le, egymásnak háttal kapaszkodtak, magányukba merülve.

Amikor azonban a busz elrobogott a megállóból, meglepve vettük észre, hogy egy kicsi embert mégis hátrahagyott. Egy kisfiú volt az, ott állt velünk szemben a túloldalon, sportos dzsekijének zsebeibe süllyesztett kezekkel, a hidegtől kelletlenül behúzott nyakkal, majd lassan lelépett az ismét kihalttá vált úttestre, és elindult felénk.

- Mit akar ez a gyerek? – kérdezte Victoria félig röhögve – Ugye ez nem azt akarja jelenteni, hogy ő az, akit vártunk?!

Amikor kicsit közelebb ért, és a Merci ablakaiból kivetülő fény megvilágította a gyerek arcát, mégjobban meglepődtünk: ázsiai kisfiú volt, talán valamelyik környékbeli kínai üzlet, vagy étterem tulajdonosának a gyereke.

A kisfiú olyan két méterre állt meg előttünk, és mandula formájú, fekete szemeivel hol Victoriát, hol engem nézett. Körülbelül hét- nyolc éves lehetett, de amikor megszólalt, ez egyáltalán nem látszott:

- Na mi a probléma? – vetette oda és karba tette a kezét.

- Neked is szia. – mondta Victoria homlokráncolva, és nekiszegezte a kérdést, minden finomkodás nélkül, hasonló stílusban, ahogy ez az ázsiai kissrác adta elő magát: - Ez most vicc, ugye?

- Szerintem nagyon komoly. – válaszolta a kissrác morcosan. Victoriát mostmár elfutotta a méreg:

- Idefigyelj, kis Bruce Lee, nem tudom, miért nem vagy ágyban, de ajánlom, hogy parafenomén legyél, ha már ennyire szemtelen vagy!

- Szerinted milyennek kéne lennem, ha felráznak az álmomból, hogy buszozzak ki a hideg éjszakában Cornhill határába? Nem beszélve arról, hogy kétemeletnyi magasságból kellett lemásznom az ereszcsatornán, mindezt persze titokban, nehogy a szüleim észrevegyék!

- Hogy hívnak? – kérdezte Victoria.

- Chen vagyok.

- Hány éves vagy, Chen?

- Hét.

- És fent vagy a parafenoménok és gyógyítók honlapján?!- Chen bólintott és így szólt:

- Olyan gyereket láttok magatok előtt, aki a seggével olvas.

- Hallottam erről! – kiáltottam fel lenyűgözve. – Tizenöt éve az egész világot bejárták azok a hírek, hogy Kínában olyan gyerekek élnek egy faluban, akik képesek olvasni különböző testrészeikkel és egyéb paranormális képességekkel rendelkeznek! Mindenféle kísérletsorozatnak vetették alá őket a tudósok.- Döbbenet volt itt és most szemtől-szemben állni egy ilyen gyerekkel…

- Igen, így volt… A mi családunkban ez öröklődő. – mondta Chen.

- Hát ez beszarás… - mondta halkan, átszellemülten Victoria.

- De sajnos nincs sok időm. – nézett az órájára Chen. – Szóval, mi a probléma?

- Van egy rossz ember, aki rá van tapadva a tudatomra. Fekete mágia által vagyok összekötve vele, és még a gondolataimban is olvas. Olyan, mintha bennem lenne! Nem Tudok tőle megszabadulni! Tudnál ebben segíteni nekem?- Chen figyelmesen hallgatta, aztán így szólt:

- Hát ezt megszívtad.

- Megszívtam?! – ismételtem feszülten- Ez mit jelent?

- Öhm… Celia, ugye? – kérdezte Chen, én pedig bólogattam – Celia Bosco, a Figyelők közül.- Victoriára meresztettem a szemem, ő visszameresztette, és a vállát vonogatta, mutogatva, hogy erről egy szót sem szólt senki a kissrácnak. – Nem tudok segíteni rajtad, amíg nem engeded, hogy segítsek.

- Hogyne engedném?!- méltatlankodtam, de ez csupán a hangomban érződött. Legbelül rémült voltam, és úgy éreztem magam, mint akit mindenki szeme láttára sarokba szorítottak, mert Chen megfogalmazta az én bennső harcomat saját magammal. Kész. A fiú kimondta, és igaza volt. Még saját magam előtt is megpróbáltam eltitkolni a tényt, hogy visszafordíthatalanul Camilohoz tartozom, így egyik saját ellenségemmé váltam. Victoria komolyan pillantott rám.

- Nem akarod, hogy segítsek. – mondta Chen újra, ami újabb pofonnal ért fel, amit saját magamnak adtam. – Segíteni úgy tudnék, ha hallgatnál rám, és egyszerűen szilárdan elhatároznád, hogy többé nem engeded az elmédet tárva nyitva hagyva az ő számára. Ezt a lépést neked kell megtenned. Ezután pedig a következő lépés lehetene az, hogy levakarjuk rólad teljesen, hogy lefejtsük rólad a kapaszkodó kezeit, de ehhez is kellenél, ezt sem tudnám nélküled megcsinálni.

- De… De… És mi a helyzet a szerelmi oldással?! Vedd le rólam a rontást legalább, vagy, mit tudom én! Csinálj valamit! Tompítsd a hatását! Nem hagyhatsz így itt!– kérleltem kétségbeesetten. Chen ekkor fölsóhajtott. Ez nem tetszett. Olyan „De fárasztó vagy!”, sóhajtás volt. Elővett a zsebéből egy kis, fehér gyertyát, amin körbe-körbe kínai írásjelek voltak, meg egy öngyújtót. A gyertyát a kezembe adta, majd meggyújtotta. Elővett a zsebéből egy kis papírzacskót, és fehéres port szórt a markába, amelyet aztán szélnek eresztett előbb a bal oldalamnál, majd a jobbnál, és a maradékot pedig a fejemre szórta, hogy telemenjen vele a hajam és viszkessen, de biztos értette a dolgát.

- Ez most használt? – kérdeztem reménykedve.

- Dehogyis. – nézett föl rám Chen.

- Akkor meg miért csináltad?! – dőrzsöltem bosszúsan a fejem.

- Mert megkértél rá. Nézd, Celia. Ebben leginkább te magad vagy, aki segíthet rajtad.

- Nem azért kötődök ehhez az illetőhöz, mert fekete mágia hatása alatt állok?

- Részben.

- És a másik rész?!

- Karma.- Mondta egyszerűen Chen.

- Karma? – ismételtem.- Azt akarod ezzel mondani, hogy…

- Sorsszerű. – bólintott Chen.

- Hát ez marha jó! – dohogtam magam elé nézve. Nem mertem oldalra pillantani, ahol Victoria állt. Mintha szégyenkeztem volna, pedig gyakorlatilag nem tehettem az egészről. Legalábbis ebben az életemben. Te jó ég!

- Ha legyőznéd azt az énedet, aki annak a fickónak a lábai előtt hever, akkor harcolhatnál tudatosan a negatív erők ellen. Akkor tudnék neked segíteni. Érted? A gond az, hogy valójában semmit se akarsz jobban a világon, mint azt, hogy elvegyen feleségül.- Alig mertem Victoriára nézni. Chen utolsó szavaira kikerekedtek a szemei és rám kapta a fejét. Tekintetében ott volt… a borzadály… Én egyszeriben úgy álltam ott, mint akiről letépték az utolsó ruhadarabokat is, és mesztelen lennék. Annyira röstelltem a képem, hogy el tudtam volna süllyedni a jeges földben. De a süllyedés sajnos nem indult meg, így Victoria tovább meredhetett rám azzal a kétkedő, riadt tekintetével.

- Celia! Te azt akarod, hogy feleségül vegyen?!!

- Ne nézz már így rám, könyörgöm!! Én nem…- hadonásztam,- Nem akarom!!

- Dehogynem.- kotyogott közbe Chen.

- Egyszerű a megoldás. – mondta hirtelen Victoria. – Ezt úgy fogjuk felhasználni a javunkra, - érdeklődve fordultam hozzá, és akkor…

Tompa ütést éreztem a tarkómon.

- Mit művelsz?!! – hallottam Victoria fölháborodott kiáltását valahonnan a távolból, miközben minden sötétségbe borult."

(részlet: Camilo felemelkedése... Ne tévesszen meg senkit a Sebastiano név, nem elírás, ugyanarról a személyről van szó...)

"Nem tudom mennyi idő telhetett el, hány perc, így, egymás kezét szorongatva, némán ülve a sarokban, de kitartó erőlködésem eredményeként, sikeresen legyőzve azt a kis félszet is magamban, sikerült elcsitítanom az elmém… És elindult a film.

Sebastiano filmje volt, felvillanó képek formájában, melyekhez kommentár nélkül, egytől-egyik tudtam, hogy kik szerepelnek rajtuk és hogy hol. Az alatt a rövidke idő alatt ugyanis, mondhatni, ténylegesen egyé váltunk. Egyszerre rengeteg információ zúdult keresztül összekapaszkodott kezeinken, amely csatornaként funkcionált.

Olyan érzésem lett, mintha már régi ismerősök lennénk (bár az isten tartson távol az efféle ismerősöktől…). Tudtam, hogy Sebastiano Mexikóban született egy csóró házaspár egyetlen fiaként, akik abból tartották fent magukat, hogy járták az országot, saját kis cirkuszi társulatukkal, aminek az anyja volt a feje.

Férfias arcú, fekete dresszes nőt láttam, cilinderben, aki egyik kezét csípőre téve állt előttem a porondon, az üres padsorok körében és egy ostort csattogtatott maga körül. Mögötte, körös-körül, ismerős színek. A piros-fehér csíkos sátorfal…

Apja, mint mentalista és bűvész lépett rendszeresen színpadra, és nejével együtt vasszigorral viseltetett a fiatal Sebastiano iránt. Mivel pénzük nem volt arra, hogy iskolába járassák, egyértelmű volt, hogy a családi vállalkozáson belül kell olyan szintre felküzdenie magát, hogy egy napon majd megélhessen belőle.

Sebastiano satnya, gyengélkedő gyerek volt, tériszonyos és béna, így hát nyilvánvaló volt, hogy csak is bűvész lehet belőle és mentalista. Megszállott és szigorú apja naponta hosszú órákat gyakoroltatta vele a kártyatrükköket, és nyúzta, hogy kicsikarja belőle azt a képességet, hogy csukott szemmel is ki tudja válogatni a pakliból az ászokat.

Azonban volt ott még valaki a családból. Nagyapja, az öreg Aloisio, aki hajdanán a családi cirkusz egy kiemelkedő fénypontja volt. Azt személyesítette meg, aki nem hiányozhat egyetlen cirkuszból sem, azt, aki megnevettet, és pusztán a jelenlétével jókedvre derít. Ő volt, a bohóc. Csak volt, mígnem Aloisio egy napon agyvérzést nem kapott és tolókocsiba nem kényszerült.

Az öreg nem volt képes feldolgozni, hogy már nem csinálhatja azt, amiért erre a világra született. Depresszióssá és mogorvává vált, de a bohóc jelmezétől nem volt hajlandó megválni. Ezért vándorcirkuszukat minden útján elkísérte a rozzant, zsörtölődő, tolókocsis bohóc, aki egyre gorombábbá és egyre elviselhetetlenebbé vált a társulat számára. Mindenért ordítozott velük, soha, semmi sem volt jó az öreg Aloisionak. Mindenkit csak kritizált.

És aztán egy napon…

A következő képen a zsúfolt, rendetlen és félhomályos lakókocsiban egy kis asztalnál ült a kisfiú Sebastiano, szemben apjával, aki fehér flitteres kezeslábasában és hátranyalt, zselés hajával pontosan úgy nézett ki, mint a mexikói Elvis. Mellettük, a sarokban, a lim-lomok között nagyapa, az öreg Aloisio kuporgott a tolókocsiban, és ráncos, rücskös, festett arcával, széles, piros, örökké felfelé görbülő, hazug mosolyával őket figyelte. A félhomályban, a szemei köré festett sötétkék foltokból ki sem látszottak apró, vizenyős szemei, de Sebastiano tudta, hogy a két sötét folt azon a rémisztő arcon őt nézi, minden mozdulatát, és nem hibázhat. Sebastiano nem akarta, hogy nagyapja üvöltözzön vele és ronda szavakkal illesse azzal a vastag, mosolygós szájával.

Apja négy kártyalapot tartott elé.

- Mondd! Mondd már, milyen színűek a lapok! – ( Öööh… Jé! Tudok spanyolul!!) A fiú idegesen, szorongva tördelte a kezét. Nagyon félt. Nem merte kimondani. Tudta, hogy ha elrontja, apja kirángatja a lakókocsiból az anyja elé, hogy az rámérje a büntető ostorcsapást, vagy már megint nem kap vacsorát. Bárcsak az utóbbi lenne!

- Mondd már! Koncentrálj!- A kisfiúból pedig egyszerre kitört:

- Kék! Kék! – az apja dühösen vágott a kis asztalra és fogcsikorgatva tépte össze a kártyalapokat.

- Piros! Piros, te szerencsétlen! – kiabálta bele a megszeppent gyerek arcába. Az öreg Aloisio nem szólalt meg, csak némán meresztette rájuk a két sötét foltot a szeme helyén. – Tudnod kell, fiam! Hát hogy fogsz így megélni, mikor mi már nem leszünk?!! – Sebastiano rémülten húzta be a nyakát, és takarta el a fejét az atyai pofon elől, de hiába reszketett, elmaradt a pofon. Még csak ki sem rángatta őt a karjánál fogva a lakókocsiból. Az apja dohogva és szitkozódva hagyta ott, erőből csapva be maga után a kocsi ajtaját.

Sebastiano lassan levette a kezét a fejéről és kiegyenesedett. Nem maradt egyedül. Nagyapja ott volt még… Miért van ilyen csönben? Miért nem kiabál? Hátranézett a sarokba.

Az öreg Aloisio pedig… Mi történik? Majd’ tíz éve, hogy tolószékben ült…. Ekkor csendben felemelkedett és elindult felé… Elindult… Ráncosan, mosolyogva, és a szemei helyén csak két sötét folt látszott. Varázslat! Ez biztosan valami gonosz varázslat!

Akkor este a ronda, öreg bohóc, aki a nagyapjának mondta magát, iszonyúan elverte a béna kezeivel…

Ezután, a filmbe illő jelenetnek vége szakadt és tarka képek sokasága kezdett el peregni előttem, színek villantak fel egymás után, különféle hangok olvadtak össze egyetlen kaotikus hangzavarrá alakulva, majd hirtelen egy újabb és néhány évvel későbbi jelenetben állapodott meg a szín és hang kavalkád: A tizenéves Sebastiano ment rendületlenül a homokos pusztában, hatalmas fekete hátizsákkal a hátán, mindkét kezében tömött szatyrokkal. A szíve telve volt haraggal, utálattal, erőszakos, kegyetlen szülei iránt és nem utolsó sorban nagyapja iránt, akiről sosem hitte el neki senki, hogy képes járni, képes felállni a tolószékéből. Olyan titok maradt ez, amiről csak ő és az öreg tudtak. Az öreg, aki bizonyára már régesrég nem önmaga volt…

Erősen forrongott benne a vágy, hogy megmutassa a szüleinek, mi több, azt akarta, hogy az egész világ megtudja, hogy ki is ő valójában. Sose volt jó az apjának és az anyjának, amit nyújtani tudott. Sose volt elég. Csak leszúrást, lenézést kapott tőlük.

„Nem vagy elég jó! Semmire se viszed az életben! Haszontalan, béna, mihaszna alak vagy!” Ezek voltak az utolsó szavai apjának előző este, amikor feldúltságában gyalog vágott neki az útnak, hogy Mexikóvárosba menjen. Szülei pénzes ládájából lopta a pénzt arra, hogy kiválthassa a repülőjegyét, unokatestvérétől, Juanitától pedig az angol nyelvkönyvet, amit titokban sokszor lapozgatott, amikor senki sem látta, és miután zsebébe süllyesztette az Isten, Christian de l’Ange dedikált fényképét is, útnak eredt. Megszökött. Soha többé nem akart visszamenni. Keserű haragjában elhatározta: háromszorosan is túlszárnyalja majd apját, túlszárnyalja majd Christian de l’Ange-t is! Ő lesz a kor leghatalmasabb mentalistája! Isten lesz belőle. De amikor a városba érve meglátta magát az első kirakat visszatükröződésében, elgondolkodott: Egy fantasztikus, isteni férfi nem lehet ilyen alultáplált és vékony… Akkor döbbent rá: nem csak a belső képességeit fogja mesteri szintre fejleszteni, külsejével legalább annyit kell foglalkoznia!

A repülőtéren megnézte a leghamarabb induló járatot: London, Nagy- Britannia volt. Akkor hát odautazik.

A képek ismét peregni kezdtek, majd lelassultak, és végül megláttam a 17. életévét épphogy betöltött Sebastianot egy Menage kasszájánál állva, idióta, buggyos, piros ingében, - melyen az „újonc” című megbélyegzéssel ellátott névtáblán a nevet nem láttam jól, - piros baseball sapkájában megszeppenten, görcsösen kapaszkodva a pult szélébe.

Egy fehér inges, aranynévtáblás, karakán arcú nő sétálgatott mögötte, akinek piros kendő volt a nyakában, haja pedig olyan szoros kontyba volt csavarva, hogy szinte csodálkoztam rajta, vajon hogy nem reped meg a bőre, körben az arcán?

Ő volt a műszakvezető, aki hirtelenjében mellépenderült és egy hosszú pálcával rácsapott a pult szélébe kapaszkodó ujjaira.

- Nem támaszkodunk! – sziszegte undok hangon.

Így kezdte tehát. Itt az összefüggés: Sebastiano, mint nincstelen bevándorló, a Menage-ba jelentkezett dolgozni, hogy meg legyen a napi betevőjére.

A névtábla! Most megpróbáltam arra összpontosítani, hogy elolvassam a nevet az „Újonc” felirat alatt.

Amikor a kép el kezdett volna ráfókuszálni, a név elmosódott előttem. Ez nem lehet igaz!

„Hé! Te szívatsz engem!”- villant át az agyamon a felismerés, mire a fejemben Sebastiano hangját hallottam meg, ahogy válaszolt:

„Az én nevemet senki sem tudhatja meg!”

„Nagy hülyeség!”- gondoltam erre- „A titkos neved ott van a névtábládon!”

„Azok az emberek, akik látták, tovább őrzik a titkot…”

„Na ne monddd!”- biztos voltam benne, hogy csak szórakozik velem. Akkor is el akartam olvasni azt a nevet!

A kép ismét közelített a névtábla felé. Ezúttal nem mosódott el. Ez állt rajta: „Szergej”

„Nem lehetsz Szergej! Az lehetetlen!”- Pimasz röhögés hangzott föl a fejemben, majdhogynem visszhangzott, ahogy a kép elsötétült, hogy egy új jelenet induljon meg a tudat vetítővásznán:

Sebastiano, miközben a kasszák alá papírzacskót töltögetett. Éppen lehajolt, amikor a tarkóján valami fújtató, forró leheletet érzett meg és végig szaladt a hátán a hideg. Ugyanabban a pillanatban egy alattomos, fenyegető hang szólította meg:

- A papírzacskót fordítva, mintával fölfelé kell a pult alá helyezni, jobb oldalra, különben összeomlik a világ rendje… - Sebastiano megrémült. Nem akarta, hogy összeomoljon a világ rendje. – Hányszor mondtam már neked?! – kérdezte tőle ugyanaz a hang, most egy kicsit távolabbról. Megfordult. Ő állt előtte: a manager. Arany névtáblájáról visszaverődött a neonlámpák fénye, majdnem elvakította. Hunyorogva esedezett a bocsánatáért:

- Bo-bocsánat, csak… csak…

- Nem tudok külföldiül. – vágott közbe flegmán, és otthagyta.

Másik jelenet: Fenyegető veszedelmet érzett a tarkóján, valami nagy és félelmetes vadállat szuszogott bele ismét a nyakába. A túlsúlyos, nála háromszor akkora manager lány volt az:

- Hány tálca lehet egyszerre a pulton?

- Egy. – rebegte Sebastiano.

- Még mindig nem tudok külföldiül!

- Egy! - ismételte Sebastiano, ugyanolyan tisztán és érthetően angolul, mint az előbb.

- Akkor miért van előtted kettő?! Eszednél vagy?! Hogy vagy képes ilyet megengedni magadnak?! Megőrül tőled az ember! Na, gyerünk! Veszed már a következő rendelést?! A lány már három másodperce itt várakozik! Azt akarod, hogy kirúgjunk? Azt akarod?!

A következő jelenet: Sebastiano rövid ujjú, piros inge alól, már nem csontváz karok lógtak. Muszklijai és alkarjai is szépen domborodtak a munkaidő előtt és után tett, konditeremben való gyúrás eredményeként. Mint a gép, úgy adogatta egymás után a kasszája előtt, kilométeres sorban álló embereknek a hamburgerekkel, krumplikkal és üdítőkkel megrakott tálcákat.

Hat óra múlva végre volt egy teljes szabad perce! Inge csuromvizesen, izzadtan tapadt rá, baseball sapkája alól is verejték csurgott végig az arcán. Lábai már berohadtak és bűzölögtek a gumitalpú, fekete cipőben. Hat órája nem evett és nem volt wc-én. Zihálva, mint valami olimpiai távfutó, aki teljesítette az előírt távot, fordult a bálnaszerű managerhez, aki a szendvics csúszda mögött állt és fagylaltot kanalazott.

- Aby, elmehetek wc-re?

- Nem. – vágta rá rögtön a fagylaltos kanalat szopogatva.- Úgy néz ki a burgonyás állomás, mintha lehányták volna. Neked mi a másodlagos feladatod?

- A burgonya rendben tartása. – hajtotta le a fejét Sebastiano.

- Akkor miért nincs rendben?! Miért nem ragyog a tisztaságtól?! Most már kezdesz nagyon felidegesíteni! – fröcsögte felé a manager.

Sebastianoban ekkor pattant el az elmúlt hónapok alatt egyre feszesebé nyúló húr. Elpattant, és ekkor, most, életében először úgy érezte, ezt nem hagyhatja szó nélkül. Nem hagyhatja magát. Vissza kell vágnia.

- De… de… - kezdte, először halkan, dadogva, majd egyre hangosabb és határozottabb hangra váltott- Hogy tehettem volna rendbe a burgonyást, amikor hat órán keresztül még arra sem volt időm, hogy egy titkos fingot eresszek el, bazdmeg, a kurva életbe!!! – A manager döbbenetében majd’ lenyelte a műanyag kanalat. Kikapta a szájából és undorodó grimasszal mondta:

- Ezt ismételd meg…

- Azt mondtam, te tehén – harsogta remegve, az indulattól Sebastiano- Hogy ne merészelj hisztériázni nekem a burgonya miatt, amikor majd’ megdöglök az órákon át benyomuló embertömeg miatt! Hány felé szakadjak?!!- ordította a képébe. A manager kiejtette kezéből még a fagyis poharat is. Sebastiano megkocogtatta, nagy, zsíros homlokát – Gondolkozzál már, majom!

- Mi történik? Mi ez a kiabálás? – szaladt elő az irodából a műszakvezető, de akkorra már a manager sírva fakadva rohant ki a személyzeti folyosón.

- Camilo! – dörrent rá számon kérőn a műszakvezető.

„Igen, baby. Ez vagyok én.”- hallottam a fejemben Sebastiano végtelenül elégedett hangját. „Camilo de Guerra, aki bármit képes elérni, neki minden sikerül. Azt akartam, hogy idejében tudd meg a nevem, a filmem tetőpontján, csak a stílusosság kedvéért.”

- Camilo, te mit művelsz itt?! – kérdezte a műszakvezető. A vendégek kezdtek összetorlódni a pult előtt, és tanácstalanul forgolódtak, amiért egy kasszás sem foglalkozott velük. A kassza fronton leállt az élet. Mindenki őket figyelte, a vendégek arca pedig már hisztériásan vonaglott a türelmetlenségtől.

- Mielőtt bármi olyat mondanál, amitől csak felidegesítesz, nézd meg a kasszámat, hogy mennyit hoztam össze nektek. –tette karba a kezét Camilo.

A műszakvezető odalépett és kinyomtatta egy darab printerszalagon az eredményt. Ránézett és megtántorodott.

- Ó, uramisten! – kiáltott föl.

- Bocs. – mondta Camilo.

Ekkor kezdődött a felemelkedése a Menage-nál, karrierje nagyot ugrott, hirtelen ívelt föl, nem ám úgy, fokozatosan, mint bárki másé. A folytonos megaláztatás, a kínnal teli körülmények, a műszakvezetők és managerek, akik összetévesztették a Menage-t egy koncentrációs táborral, segítették hozzá, hogy az élre törhessen. Camilo itt kapta meg a végső leckét ahhoz, hogy azzá váljon, aki. Itt jött rá arra, hogy a világ gonosz, tele elnyomó és zsarnok lelkületű vezetővel és más aljas emberi lényekkel.

Mindenhol csak egy törvény uralkodik: kihajtani és földbe döngölni a gyengébbet. Nincs más, csakis igazságtalanság. Camilo de Guerra szíve, lelke megkeményedett. Soha többé nem akart már olyan ember lenni, akit bárki sárba tiporhat. Önbizalma pedig csak egyre nőtt és nőtt, minél szálkásabbak lettek az izmai, és minél több undok és rajta uralkodni akaró vezetőt küldött el melegebb éghajlatra, minél jobban hajtotta magát és emelkedett a legjobb dolgozók sorába, ő anál magabiztosabbnak és erősebbnek érezte magát.

A következő évben minden hónapban ő lett a hónap dolgozója, majd a tizenkét aranyszínű tábla után aranyozott oklevelet kereteztek be a számára az iroda falán, nem meglepően ő lett az év dolgozója is. Ezt követően nem ám manager lett belőle. Piros ingét fehérre cserélhette és a leghírhedtebb műszakvezetővé vált az egész körzetben. Mert Camilo olyan volt, ahogyan azt elődeitől tanulta: szigorú, zsarnok és kegyetlen.

Mindezek mellett volt még valami, ami miatt külön rettegett volt: a dolgozók azt rebesgették, hogy belelát még a lelkük legmélyébe is…

Ezután olyan jelenetek sorozata következett, melyekben az immár délceg és deltás alkatú Camilo szinte királyi testtartásban áll a félénk, kéréseiket dadogva előadni próbáló dolgozókkal szemben. Egyik- másik még ki se mondta szinte, amit amúgy sem mert, csupán a sapkáját gyűrögette izzadó markában, ő már vágta is rá a választ, őszinte megrökönyödésükre:

- Ca-ca-camilo, ne-nem lehetne…

- Nem engedlek el tíz perccel előbb!

Vagy erre:

- Fö-fö-főnök…

- Ma nem kapsz ebédszünetet, mert késtél egy percet!

Vagy pedig erre:

-… (a szerencsétlen nem mert megszólalni, ellenben az arca hulla sápadt volt félelmében, ahogy föltekintett őrá.)

- Semmit! Soha! Nem! – azzal a kezével elhajtotta a szeme elől és a konyha irányába mutatott, hogy húzzon csak vissza az állomására.

Camilo egyre szigorúbban és szenvedélyesebben követelte beosztottjaitól a szabályok betartását, és ha valaki kicsit is eltérően végezte a munkalépéseket, mint ahogy azt a standard szerint kellett volna, keményen megleckéztette. Nem tűrt el hibát. A gépezetnek tökéletesen működnie kellett.

Étteremvezetőként valósággal fanatikussá vált, de ebben a posztban nem tetszelgett sokáig, mert kiemelték az éttermi irodából, és a Központban helyezték el, ahol már Supervisorként folytatta munkásságát. Hatalmas irodájának íróasztalán mindig ugyanaz a két könyv hevert, szigorú sorrendben. Egyik nem cserélhette át a helyét a másikkal: bal kéz felől az „Agykontroll mesterfokon” című kötet hevert, jobbján pedig a „Menage Szent Szabálykönyve”. Az iroda falán az ajtótól balra saját képmása függött egy óriási keretben, ezzel szemben pedig a jobb oldalon a nagy mágus, Christian de l’Ange képe, bár ez már nem volt olyan méretes, mint a sajátja…

„Megcsináltam.”- zengett föl a hangja a fejemben. – „Úr vagyok. Király.”

Az irodájának a képe halványulni és sötétedni kezdett, mire teljesen el nem tűnt a szemem elől. A vetítővászon elfeketedett, és másodpercekig csak a nagy sötétséget bámultam."

(részlet: Az elmegyógyintézetben)

"- Beengedne minket?- sürgette Victoria. A lány habozni látszott, nagyon lassan illesztette a kulcsot a zárba. Olyan képet vágott, mintha veszélyes őrültek lennénk, akik elszabadultak valamelyik lerácsozott teremből, és fokozott óvatossággal kellene minden mozdulatunkat figyelnie.

- Hé, nyugi. – szóltam oda neki, ahogy beléptünk az ajtón. – Én Celia Bosco vagyok, ő meg Victoria Bosco, és nyomozást folytatunk egy bizonyos Camilo de Guerra nevű egyén után…

- Ki után?! – kapta fel a fejét a lány, egészen felélénkülve. Victoriával egymásra néztünk.

- Camilo de Guerra. Ismerős a név?- kérdeztem.

- Ó! Hogyne ismerném őt! Úristen… Micsoda férfipéldány volt… - áradozott a lány a fejünk fölött függő lámpabúrának. – Igaz, hogy csak egyszer… csak egyetlen egyszer láttam… - mondta, szinte transzba esve. – Amikor… Amikor azon az esős, októberi estén elhagyta az intézetet… Soha nem felejtem el, ahogy nézett…

- Öhm… Na és milyen minőségben volt az intézetben?- kérdeztem.

- Betegként. – nézett rám a lány, hirtelenjében visszatérve közénk.

- Látni szeretnénk a mappáját. – jelentette ki Victoria.

- Jöjjenek, erre, erre! – indult el suhanva a lány, és közben integetett, hogy kövessük.

A jobb irányban húzódó folyosón mentünk, a földszinten. Egyre hangosabban hallottuk a beszédfoszlányokat és a halk zeneszót, valami olcsó, sercegő rádióból. Talán a nővérszállás lehetett itt, valamelyik ajtó mögött. A fal mellett egy fölmosó felszerelés állt, hozzáerősített hulladékgyűjtő zsákkal, és szinte émelyítő tisztítószer és fertőtlenítő szag terjengett erre felé.

A „Nővérszállás 1.” féliratú ajtónál megállt a portás csaj, és beszólt a bent tartózkodóknak, hogy a rendőrség van itt, és bekísér minket az irattárba. Az irattár a folyosó legvégén volt, pontosan velünk szemben, egy magas, fehérre festett ajtó mögött.

- Szerencséjük van! – csevegett a lány. – Nem kell keresgélniük! Én tudom, hogy hol van de Guerra mappája!

- Klassz. – mondtam. Valahogy irritált a csaj. Nem tudtam, hogy miért, de határozottan bosszantott benne valami… Victoria persze észrevette rajtam, a hanglejtésemből rögtön kiolvasta, hogy valami bajom van. Kérdőn nézett rám, ahogy beléptünk az irattárba, a lány nyomában.

Annak a több száz vaskos papírkötegnek az áporodott illata, amik rendszerezett mappákban álltak a kigördíthető, öblös fiókokban, azonnal megcsapott minket, ahogy kinyilt az ajtó. Olyan szag volt idebent, mint a régi könyvtárakban.

A lány nyílegyenesen odapenderült ahol, Camilo mappája nyugodott, és egyszerűen csak előrántotta. Igen salátás állapotban volt… Szinte az az érzésem támadt, hogy ez a csaj kedvenc olvasmánya… A kezembe nyomta és inkább eszelős, mint ragyogó tekintettel nézett rám.

- Hát… - a torkomat köszörültem. – Kösz…

- Nincs mit! – csacsogta izgatottan, elvékonyodott hangon – Örülök, hogy segíthettem! Óóó… Tudják, hányszor olvastam már?!- Fölhúzott szemöldököm alól sandítottam fel rá, miközben felütöttem a mappa fedelét.

 „Tudtam! Pah! Ribanc.”

Victoria oldalba bökött, és közel hajolva súgta oda nekem:

- Celia! Te féltékeny vagy?!- Hát persze, hogy az voltam. Egyszerűen csak kijött belőlem, és képtelen voltam ellene tenni!

„Nem hagyhatom, hogy birtokba vegyenek az érzelmek! Magamhoz kell térnem, újfent! Arra kell gondolnom, hogy egy romlott és beteg ember!” Engesztelő pillantást vetettem Victoriára válaszul, hogy nézze el nekem, és ne törődjön vele, majd megoldom magamban, hogy normálisan tudjak a munkámra koncentrálni.

Volt mögöttem egy szék, elhátráltam mellőlük és belehuppantam. Victoria odahúzódott mellém, hogy ő is lássa, közben a rocker lány csak csacsogott, nyomta a szöveget, már rég nem is figyeltem rá.

- Abbahagyná? – szólt rá most már Victoria, mire a csaj ijedten zárta össze kapcsokkal tűzdelt száját.

- A fent nevezett személy, - kezdtem fennhangon – 2008. március 16.-tól volt a Saint Elizabeth betege… egészen 2010. október 27.-ig… - Az előttem lévő első papír egy igazolás volt Camilo majdnem három éven át tartó kezeléséről.- De hát ez csak három év! – néztem Victoriára. – Jasper állítólag hat éven keresztül kutatott utánam. Camilo ebből csak három évet töltött vele itt, az intézetben, és nem látogatta se előtte, se utána!

- Ismeri Jasper Struodot? – kérdezte a lánytól Victoria.

- Az meg ki a fene?

- Mindegy. – legyintett Victoria. Ezzel vissza is tértünk az iratokhoz. Félrehajtottam az összekapcsozott iratköteg eme első oldalát. A következők ilyen-olyan hivatalos papírok voltak, amik kevésbé érdekeltek most minket. Csak ezután jöttek a szaftos részletek.

A kórismertetőből kiderült, hogy Camilo de Guerraát hallucinációk kínozták, melyekben az anyja, apja, Christian de l’Ange, Aloisio bohóc, és a Menage első embere, Rick Jones látogatták rendszeresen és beszéltek hozzá.

- Úristen… - mondta Victoria, ahogy olvastuk. Felnéztem az irományból.

- Mivel tavaly előtt Camilo még az intézetben tartózkodott, azután került be, miután felküzdötte magát a csúcsra. A küzdelem egy kicsit közben betett neki, addigra teljesen elborult az elméje. Lényegében végül, minden együttesen tett be neki.

- Én is bekattannék, ha egy bohóc járna hozzám, látogatóba! – borzongott Victoria.

- A nevezett beteg úgy véli, a hallucinációk fenyegetik, azt parancsolják neki, hogy teremtsen meg egy új világot.- A rocker csaj tekintetében ismét fellobbant az eszelősség lángja, izgatott hangon vetette közbe:

- Ő képes lenne rá! Tudom, hogy képes lenne!

- Mi van?! - nézett rá Victoria homlok ráncolva.

- Meg van hozzá minden tehetsége! Én láttam, és tudom!

- Maga tényleg csak egyszer látta őt? – kérdeztem szigorúan. Igen… gyanus volt nekem a csaj…

- Sajnos igen… - sóhajtotta – Még a Facebookon sincs fent, pedig…

- Na, jó. Most már higgadjon le! Nevetséges ez a… - Victoria diszkréten fejbe pöckölt hátulról.- Ööö… Szóval, hol is tartottunk? – lapoztam egyet a mappában. Papírboríték volt a következő oldalra betűzve, amiben egy hangkazettát találtunk.

- Ezt meg kell hallgatnunk! – jelentettem ki azonnal.

- Istenem! Olyan rég hallottam a hangját! – kiáltott föl elragadtatva. – Várjanak, hozok egy magnot! – és elrohant.

- Remek… - bólintottam, mire Victoria vállon bökött. – Ne mondj semmit, tudom, ez megint flegma volt… Bocs, Victoria, de nem bírom visszafogni magam! Úgy viselkedek, mint egy hisztis csitri! Hidd el, hogy engem bosszant a legjobban!

- Nem baj, Celia. – tette a vállamra a kezét. – Én már látom a kiutat. – Victoria valahogy furcsán nézett le rám, éppen úgy, mint akinek a tekintete mögött rejtőzködik valami titok, amit csak ő tud, és nem mondhat el. – Csak nyugi.

Nem válaszoltam, csak lassú bólogatásra futotta. A terv. Biztosan a tervre gondolt, amibe nem avathat be. De miféle ütős terv pattanhatott ki a fejéből, aminek a véghezvitelével megoldást nyernénk, és kijuthatnék ebből a sötét alagútból, amibe belekeveredtem?

Arra eszméltem fel a töprengésből, hogy a csaj berobogott egy magnóval a kezében, és benyomta a villásdugót az ajtó melletti konnektorba.

Lekuporodtam a magnóhoz, és enyhén remegő ujjakkal belöktem a kazettát. A felvétel halk sustorgással indult, az első másodpercekben ezen kívül mást nem is lehetett hallani.

Ekkor megszólalt egy reszelős öregember hang:

-… Dr. Steven Bancroft, kétezernyolc, április másodika, délután három óra tizenkét perc. A beteg neve Camilo de Guerra. Camilo, hogy aludt az elmúlt éjjel, meséljen, kérem.

- Addig semmit sem mesélek, amíg nem kapom meg a kellő tiszteletet. – hangzott a konok, hetyke hang, amitől a rockercsaj arcán üdvözült, széles vámpírmosoly terült szét, én pedig ellenállhatatlan vágyat éreztem rá, hogy megrángassak legalább egy piercinget a képén.

- A kellő tiszteletet? Nem értem, Camilo, de hát miféle tiszteletlenséget követtem el?

- Az már mindegy, te szerencsétlen. Nem nekem kellene rávilágítanom!

- Nos, hát… hm, akkor hát bocsásson meg…

- Hogy bocsáthatnék meg olyanban, amiről magad sem tudod, hogy miért kéred? – Victoria szemforgatva jegyezte meg:

- Látom a dokik agyát is fárasztotta…

- Hmm… Felejtsük el, Camilo, mit szól hozzá?

- Megsértettél, és azt kéred, felejtsem el?

- De miben sértettem meg?

- Arra neked kell rájönnöd… - A párbeszéd lassan a mi agyunkat is fárasztani kezdte, ezért belepörgettem a felvételbe.

-… Sötét… Sötét árnyalakok… - magyarázta éppen kissé vontatottan Camilo. Ezúttal egy női hang válaszolt neki:

- Azután pedig mi történt?

- Tudtam, hogy van valami a szekrényben… Hallottam azt a morgást… Ő nem hallotta… Soha nem hallotta, csak mindig egyedül én…

„De ki az az ő?”- gondoltam. Feszülten, szinte lélegzetvétel nélkül koncentráltam a hangfelvételre.

- Ő azt hitte, csak viccelek… - Camilo hangja erőteljesebb, ingerültebb lett. – Nem hitt nekem!! Gyűlölöm, ha hülyének néznek! Gyűlölöm, ha kinevetnek! Engem senki sem nézhet hülyének!

- Rendben, Camilo, nyugalom! Én nem nézem magát hülyének! Nagyon is érdekel, amit mesél. Folytassa csak, kérem. És azután? Hogy volt?

- Azt mondtam neki: Ha nem hiszed el, hogy van ott valami, menj, és nyisd ki a szekrényajtót!

- És Jasper kinyitotta? – hirtelen lecsaptam a „pillanat- állj” gombra.

- Jasper Struod!- kiáltott föl diadalmasan Victoria.

- Csak nem szobatársak voltak?- kérdeztem, és a szalag újra elindult.

-… Ki… Kinyitotta… Először csak röhögött… Gúnyosan… Lazán felrántotta a szekrényajtót… és…- Camilo szavai elfúltak, reszketeg sóhajtás tört föl a hangszórókból, majd: - Az anyám volt odabent!!! De akkor már Jasper is meg volt rémülve… Ő azt ordította, hogy: Nem! Ez az én anyám!!!

- No, hát ezért üvöltöztek egymásba kapaszkodva a sarokban…

- Tudom, hogy az én anyám volt! Ostorral a kezében, abban a flitteres dresszben volt, amit a lovaglós mutatványokhoz viselt! Eljött értem, hogy megbüntessen… - Ismét belepörgettem, majd mikor elindítottam, megint egy friss, idegen hangot, egy újabb orvost hallottunk a szalagról:

- Tervrajzok? Miféle tervrajzok voltak azok?

- Túl sokat kérdezel! – dörrent rá Camilo.

- Ehhe… Ez a munkám… Pszichiáter vagyok…

- Kifelé, te szemtelen!!!

- Jó, jó, jó… Nyuginyuginyugi… - székcsikorgás, dobogás, csapkodás… Folytott kiáltások - … Karl!!! Gyertek be gyorsan! Neee!!!- Victoria elhülve jegyezte meg:

- Ez menthetetlen, basszus…- Hosszú, üres sistergő rész következett, hiába vártuk, hogy mi lesz, fél perc múlva megállítottam, hogy tekerjek rajta egyet.

Camilo halkan énekelt. Valami spanyol nyelvű népdalt. Halkan, meghitten, halálos csönddel a háttérben, mintha a világon egyedül csak ő és a felvevő létezne. Nem volt rá más szó, mint az, hogy hátborzongató. Egy darabig mind a hárman, szinte hipnotikus állapotba kerülve hallgattuk, majd Victoria volt az, aki elsőként lassan odanyúlt, és lenyomta a Stopot. Csak a gomb kattanására kezdtünk mocorogni, én és a vámpírjellegű lány.

Victoria a rocker lányhoz fordult:

- Ezek a tervrajzok, amiket emlegettek az előbb, megvannak valahol?- A lány nem szólt, csak rámutatott a széken heverő papírkötegre. Azonnal odasereglettünk köré.

A hivatalos, gépelt iratok tömegén át hamar a kezembe akadt egy összefűzött, kézzel írott köteg is, aminek az első lapjára ez volt felírva: „Proposito”. Érdekes, de rögtön beugrott, hogy ez spanyolul „terv”-et jelent.

- Terv… -mondtam – Azt jelenti, terv…

- Honnan tudod? –bámult rám Victoria.

- Csak úgy… - válaszoltam suttogva, mert magam is meg voltam lepődve ezen. Ezekután viszont az nem volt meglepő, hogy mikor fellapoztuk, az egész spanyolul volt írva, méghozzá apró betűkkel, zsúfoltan. Szinte egy rést sem hagyott a sorok között.

- Ó. A rohadt életbe. - mérgelődött Victoria. – Ebből hogy fogunk kihámozni bármi értelmeset? Celia, te most hirtelen tudsz spanyolul?

- Nem tudom... Azt hiszem…

- Te ki tudsz belőle szedni valamit?- Nem tudtam. Legalábbis a kézírását lehetetlen volt kiolvasni, bármennyire meresztettem a szemem.

- Ebből?! Szerintem, ha ezt odaraknánk egy grafológus elé, az megölné magát. Az írása tele van görcsös csomókkal, meg sok betűt szinte egymásba írt. – Gyorsan végig lapoztam, de semmiféle rajz, vagy ábra nem volt benne, csakis írás, az elejétől a végéig. Viszont mikor a végére értem, az utolsó oldalnál betűzve találtunk egy macis-virágcsokros képeslapot. A hátoldalán azonban közel sem egy családtag, vagy egyéb hozzátartozó köszöntötte születésnapja alkalmából, hanem egy olyan valaki, aki Ramszesz Paco néven szignózta alá…

Victoriával tudtuk, hogy ez Jasper Struod másik énjét jelentette, mert már annak idején, gyerekként is emlegette nekünk ezt a nevet. Hogy felejthettük volna el? A képeslapra egyébként ezt a lehetetlen szöveget firkálta rá gyerekes írással: „Gattitradban örömünnep a mai. A szövetségünk erős. Ebből merítsd te is az erődet! Lélekben Paco vagy, testvér. Üdvözlettel a másik íróasztal mellől: Ramszesz Paco.” A dátum pedig: 2009. augusztus 7.

- Hmm. – ráncolta a homlokát Victoria. Az orrom alatt egy lesajnáló mosollyal dobtam félre a papírfüzetet, de abban a pillanatban, ahogy megláttam milyen rajz hevert alatta, azon nyomban lefagyott az arcomról a mosoly. Mi több, a szívem olyan dobogásba kezdett a látványtól, hogy azt hittem infarktust kapok, ott, helyben.

A rajzon egy lány fekete-fehér portréja állt, ami kísértetiesen hasonlított rám. Meg se bírtam szólalni, csak meredtem a rajzra. Kissé morbid volt, és rémisztő, a saját képmásomat látni ebben az elmegyógyintézeti aktában, tudva, hogy van egy őrült, aki tulajdonképpen betegesen rajong értem, és az az őrült szabadon mászkál az utcákon. Ebbe belegondolva, most megint összeszorult a gyomrom.

A rocker lánynak is feltűnt a hasonlóság.

- Öcsém… Ez olyan, mint maga!

- Tényleg? – vigyorodtam el kényszeredetten.

- Nem is rajzol rosszul. Ha ő rajzolta… – mondta Victoria. Megfordítottam a rajzot. A hátuljára ez volt felírva: „Reina del Gattitrad”. Nagyot nyeltem, és remegő hangon fordítottam:

- Gattitrad királynője…- A rocker lány felröhögött.

- Ez egyáltalán nem röhögni való! – jegyezte meg Victoria fapofával, és olyan szúrósan nézett rá, hogy annak torkán akadt a hahota. Mély sóhajtással, mint aki eddig visszatartotta a levegőt, tettem félre a rajzot.

Néhány fekete-fehér fénykép volt, ami következett: Mindegyiken ő volt, nem pedig családtagok, ráadásul mindegyiken éppen pózolt, mint modell: „2006. Párizs, Az év férfiteste” (Valami trónszerű karosszékben feszített, abban a fekete, tangás tornadresszben, ami azon a szektás videofelvételen volt rajta.). Victoria szőrnyülködő grimasszal az arcán nézte a képeket.

- Húú, de meredek! De ocsmány! – bődült el.

- Már ne is haragudj, - fordult hozzá a rocker lány, - Hogy mondhatod erre a pasira, hogy ocsmány? Nincs szemed, ember? Te leszbi vagy?- Victoria felháborodva horkantott.

- Dehogy vagyok leszbi! Nézd már meg jobban! –suhintott egyet a kezével- Ebben a csávóban tuti van egy kis kanyarulat! Nem látod, hogy ki van szedve a szemöldöke?!

- De hát ő egy modell! – vitatkozott vele a rocker lány.

- Tök mindegy, hogy modell-e vagy sem, akkor is buzis. – És ebben volt valami… Fejcsóválva kapkodtam fel a fotókat, hogy lefordítva visszadugjam őket a mappába. Te jó ég… Hogyan táplálhatok gyengéd érzelmeket egy tangát viselő férfi iránt?! Jaj… Annyira ciki…

Ezután a mappában már csak kórházi jelentések lapultak. Ami igazán lényeges lett volna a számunkra, az Camilo „Terv” című irománya volt, amit nem lehetett elolvasni, ezért még mindig dolgavégezetlennek éreztük magunkat.

Úgy gondoltam, azért semmiképpen nem hagyhatjuk itt Camilo aktáit, sem pedig a hangkazettát.

- Ezeket lefoglaljuk. – jelentettem ki. A rocker lánynak kikerekedtek a szemei.

- Na de…

- Semmi! – emeltem felé az ujjamat, belé fojtva a szót.

- És most következzen Jasper Stroud!- mondtam, és Victoria a polcok mentén az „S” felé vette az irányt.

Ebben az aktában megtalálhattuk volna a „Proposito” magyar változatát is… Jó lett volna, de nem így lett. Viszont találtunk benne egy nagy, piros „M” betűvel díszített füzetet, amiből valaki kitépett egy csomó lapot, a maradék oldalak pedig üresek voltak. Na de ilyet! Továbbá találtunk egy bekeretezett, -a pózoló Camilot ábrázoló- képet, ami így volt aládedikálva: „Testvéri szeretettel neked, az Uradtól”. A dátumban pedig semmi sem utalt arra, hogy már az intézet előtt is ismerték volna egymást.

- Az uradtól… – ismételte elgondolkodva Victoria, és rám nézett.

Ott álltunk a poros dobozokkal és mappákkal roskadásig pakolt polcok között, kezünkben ezzel a keretezett képpel, egy csomó fenyegető képzettel a fejünk körül, amelyek valahol már el kezdtek valósággá válni ennek a két őrültnek a jóvoltából, és még mindig nem egészen értettük őket.

- Na jó. Összegezzük csak! Mire következtethetünk idáig? - kezdte Victoria - Gattitrad ura, aki kezdetben Jasper volt, már nem ő, hanem Camilo, te pedig az Úrnő vagy. Az új, megteremteni kívánt világ pedig, az ő elnevezésük alapján Gattitrad. Camilonak az a célja, hogy létrehozza ezt a világot a Földön, ahol ő lehet az abszolút uralkodó. Na már most, a Menage egy egész világra kiterjedő vállalkozás, és minden ember imádja a Földön, tehát ezen keresztül kitűnően lehet manipulálni az embereket, ezáltal, mondhatni az egész világot. Camilo elérte, hogy a legnagyobb fejes legyen a Menage-nál. Ha ezt megspékeljük egy kis mágiával, meg tököm tudja milyen varázslattal, agykontrollal, meg ehhez hasonló dolgokkal, akkor oda lyukadunk ki, hogy Camilonak minden eszköze meg van hozzá, hogy a világ urává váljon. Így van?

- Szó szerint így. - bólintottam. A rocker csaj karba tett kézzel állt a polcnak dőlve és elismerően füttyentett.

- Hát ez cool. - Egyszerre fordultunk hozzá.

- Ez katasztrófa. - mondtam neki. - Nem értesz te semmit. - visszafordultam Victoriához:- Ez magyarázatot ad arra, hogy miért golyózta ki Gallaghant a piacról. Már az elején nagyon felkapott lett az étterme, elterjedt volna a világon, mint egy járvány, és valószínűleg Camilo ezt jól tudta. Előre tudta, és megakadályozta. De mi van a Hamburger Szigettel? Legalább olyan jó, mint a Menage, szinte vetélytársak. Miért nem ez ellen üzent hadat elsőnek?

- Mindjárt telefonálok egyet. Ki tudja, mi lappang már a felszín alatt, hiszen még csak a mai nappal csöppentünk bele a közepébe! Tényleg, a Hamburger Sziget kemény dió, meg kéne tudnunk, mi a helyzet odaát…

- A Hamburger Szigetnek nincs jövője. - szólt közbe a rocker lány. - Menage sokkal jobb, ezt mindenki tudja. - Nem reagáltunk rá. Victoria elővette a mobilját, hogy rácsörögjön a Bázisra, és intett a fejével, hogy menjünk."