(részlet: Celia, mint Úrnő először lép be Camilo irodájába)
"Hatalmas, tágas terembe léptem.
Azonnal mellbeütött a szemközti fal jókora részét beborító festmény látványa.
Ez volt az a festmény, amin az én képmásom virított, gigantikus változatban
megfestve. Rögtön arra gondoltam, vajon hogy kerülhetett a birtokába ez a kép,
amiről a festmény készült? Hiszen a fénykép eredetije, az egyik otthoni fiókom
legmélyén hevert.
A festmény két oldalán egy-egy
hosszú, piros gyertya égett, közöttük pedig, a kép alatt egy hosszú íróasztal
állt, rajta mindenféle dosszié, papírkötegek katonás rendben, és egy
számítógép. Valamint egy tálca kisebb fajta hamburger, vagyis Tinkyburgerek, és
egy félig teli, szívószálas üdítős pohár.
Az íróasztal mögött a fekete
bőrfotel üresen árválkodott. A sarokban egy méretes aquárium díszelgett
aranyhalakkal, arrébb egy kanapé, ugyanolyan fekete bőrkárpittal, és egy kis
dohányzóasztal, amelyen mindenféle magazin hevert összevisszaságban, főleg,
ahogy láttam, divatlapok voltak.
Lassan forogtam körbe a teremben,
arra gondoltam, ez lehet az irodája. Ahogyan száznyolcvan fokos fordulatot
tettem, és újra szembekerültem a rézveretes ajtóval, meghökkentem, mert ott, az
ajtó mellett egy padon két fekete tüllszoknyás, fekete balettcipős, hófehérre
sminkelt arcú, vérvörös szájú balerina ült. Egyiknek a bal szeme alá voltak
fekete könnycseppek festve, másiknak a jobb szeme alá. Mindkettőnek teljesen
egyforma arca volt, és ugyanolyan közönyösen bámultak vissza rám.
„Ezek meg kik, és mit keresnek
itt?!”
A bőrkanapé melletti, kétszárnyú
ajtó hirtelen kivágódott, és odakapva a fejem, Camilot láttam besuhanni rajta.
Testhez álló, fekete kezeslábas félében feszített, mintha kerékpárversenyről
tért volna éppen vissza, nyakában fehér törölköző lógott.
.jpg)
- Hát itt vagy!!!- kiáltott föl, ünnepélyesen
szétlendítve a karjait, de nem borult rám, és én se mozdultam a helyemről, hogy
a karjaiba vessem magam. A tekintetét eszelősen járatta rajtam le-föl, arcán
olyasmi kifejezés látszott, mint akit elragadtat és megigéz valami
megfoghatatlan és hihetetlen dolog.- Én tudtam, hogy el fogsz jönni hozzám.
Magadtól. Mert itt a helyed, nálam. Hiszen egyértelmű, hogy építeni, csak
együtt tudunk… Máskülönben, csak a pusztulás jönne…- Nem teljesen értettem az
értelmét annak, amit mondott, de el is engedtem a fülem mellett.
Még mindig nem szólaltam meg,
néztem, és hallgattam, ahogy beszél, közben azt találgattam, mi van rajta olyan
szokatlan… Én valahogy… Nem így emlékeztem rá… Itt valami nem stimmelt… Ennek
itt olyan szabályosan ki volt szedve a szemöldöke, hogy egy manöken
megirigyelte volna, nem beszélve arról a szépségpöttyről, a szája jobb sarka
fölött… Az, tuti nem volt ott azelőtt!
- Mit szólsz mindehhez?!- tárta
szét a kezét. - Ez a mi kis birodalmunk!
- Háát…- mondtam bizonytalanul,
és újra az ikerbalerinákra sandítottam. Képtelen voltam elvonatkoztatni tőlük…-
Ezek mit csinálnak itt?- mutattam rájuk.
- Jah…- legyintett Camilo, csak
egy futó pillantásra méltatva őket.- Ezek szobadíszek. Múlt héten vettem őket.
Kérsz valamit enni?- A kérdést meg se hallottam, úgy sokkolt, amit az előbb
mondott.
- Szobadíszek?! De hát ezek
igazi, élő emberek!
- Hát aztán? Az a dolguk, hogy
szobadíszek legyenek. Ööö… Arnold!- A kondi terem felől, ahonnan az imént
Camilo is jött, most egy fekete öltönyös, széles vállú hapsi került elő, szoli barna
volt, és tüsire nyírt szőke haja. Úgy állt meg Camilo mellett, mint egy hercig
katona, aki várja a parancsot az ezredesétől.
- Arnold, vidd és dobd ki azokat
a Tinkyburgereket, már öt perce ott állnak az asztalon, és hozz frisset.
- Igen, Camilo!- mondta az.
- Gondolom, szereted a
hamburgert. - nézett rám Camilo, és amikor elfordult, hogy az íróasztalhoz
menjen, megláttam, hogy a kezeslábas hátulján nemes egyszerűséggel kint van a
segge, mert furfangosan azon a részen nem takarta anyag."
(részlet: találkozás Abigel Kirkebyvel)
"- Segíthetünk?- szólalt meg
bálnaszerű testalkatát meghazudtoló, nyivákoló hangon Abigel Kirkeby.
- Keresek valakit .- bólintottam
határozottan, és jobban kihúztam magam, hogy ezzel is mutassam felé, ki is itt
a feljebbvaló. - Jasper Stroudot keresem.
- Akkor te Ramszesz Pacot
keresed. - javított ki a fura, nyúlszájú srác, eleven, pattogó hangon.-
Mindjárt szólunk neki. Amúgy én Tim vagyok, Timothy Simms. - nyújtotta a kezét,
de mielőtt kezet foghattam volna vele, Abigel előrelódult, félretaszajtva Timet
a kocsival együtt.
- Nincs most időnk erre! Akkor
sem, ha az úristen van itt!- hadarta türelmetlenül.- Rajtad meg miféle hülye
cucc van?!- intett a ruhám felé. Még mindig a hosszú, kapucnis kabát volt
rajtam, igaz, szétnyitva, de még valahogy nem jutottam el odáig, hogy elkezdjem
komfortosabban érezni magam idelent, és levegyem a kabátot.
- Miért, miben kéne feszítenem?
Nem veszek fel Menage-os
egyenruhát, arról ne is álmodj.
- Jaaaj, istenem…- sóhajtott fel
Abigel - Itt mindenre nekem kell gondolnom, mindent nekem kell megoldanom… na,
gyere, megmutatom az öltözékedet. Úrnő vagy. Úgy is kellene kinézned. Tim, ti
menjetek addig, folytassátok, amit kell. -Abigel hirtelen
„énvagyokazédeskicsilány”-féle bájos mosolyt eresztett, és a szempillái alól
felsandított a leghátul toporgó, göndör hajú fiúra.
- Te is Herki…-, és megsimizte a
piros póló alatt domborodó mellizmát. A fiú kifejezéstelen arccal,
összeszorított ajkakkal bólintott válaszul, miközben rá se nézett.
„Szegény srác!”- gondoltam,
őszinte részvéttel. „Ha a helyében lennék, minden bizonnyal öngyilkosságot
követnék el!”
Abigel odaintett nekem, mintha a
kutyája volnék, már csak a „lábhoz” vezényszó hiányzott, és megindultunk a
folyosón abba az irányba, ahonnan ők jöttek. Tim meg a göndör hajú fiú pedig
folytatták tovább az utjukat a nyikorgó, zörgő kocsival.
Ahogy fújtatva, nehézkesen haladt
előre, enyhe dülöngéléssel, mintha még sántítana is az egyik sonka lábára,
tovább sopánkodott:
- Jaaaj, istenem… Ez a sok munka,
mindig csak a munka. Ez a szerencsétlen banda meg is halna nélkülem. Fel se
fogják, mekkora kincs vagyok én…
- Te vagy itt a mindenes, vagy
mi?- bukott ki belőlem, egy cseppet irónikusan.
- Az vagyok, amire éppen szükség
van. Ma délután például főpénztáros.- hangzott a flegma, fennhéjázó válasz.
- Hogyhogy?
- Mert én mindenhez értek, azért.
- Iszonyúan bosszantot a lekezelő stílusa, és egyáltalán nem örültem, hogy
kettesben maradtam vele. Az pedig még külön húzta az idegeimet, hogy vajon
miféle barom jelmezbe kell majd belebújnom.
A folyosó végén, bal oldalt volt
egy beugró, egy lift számára. Abigel rácsapott a hívógombra, és lassan
szembefordult velem. Olyan rosszindulat és lenézés sütött belőle, hogy kis híja
volt, hogy nem vágtam pofán pusztán azért, mert így nézett rám.
- Én ismerlek ám téged, Celia
Bosco. - mintha minden egyes szónál öklendeznie kellett volna.
- Tényleg?- kérdeztem komoran.
- Őszintén megmondom neked,
leszarom, hogy Úrnő vagy-e vagy sem. Nem is értem, miért pont téged
választott.- Továbbra is pókerarcom volt, igazából nem ért fel nagy
meglepetéssel Abigel támadó viselkedése és bunkósága.
- Én pedig leszarom, hogy te vagy
Abigel Kirkeby. - feleltem. Abigel megemelte zsíros állát, és a szeme sarkából
nézve rám, böffent ki belőle a gúnyos kis nevetés.
- Azt hiszed, idejössz, és
eljátszhatod itt az Úrnőt? Azt hiszed, én nem tudom, hogy Camilo
elmegyógykezelt, és téged úgy szólván csak kitalált? Höhh…- legyintett- Én
vagyok Camilo jobb keze, drága. Én vagyok itt a második legnagyobb… Én már
tizenhat éve a menázsnálMenage-nál
vagyok, drága.
- Nem túl nagy az arcod, Abigel?
– fortyogtam - Nem tudom miféle baromságokat hordasz össze, de aki valamennyire
is számít Camilonak, az én vagyok, nem te. Vagyis, ha tovább ellenségeskedsz,
és játszod nekem a felsőbbrendűt, akkor nagyon nagy bajba kerülhetsz, és nem
azért, mert ezt én mondom. Jobb, ha vigyázol, mert könnyen visszacsúszhatsz a
cipőtalpak alá, és akkor majd lobbyzhatsz életed végéig.
- Fenyegetőzöl, Celia Bosco?-
torzult a szája undok, gúnyos békamosolyra.
- Épp az, hogy nem. Csak a saját
érdekedben mondtam.
- És ugyan mitől váltottál át
ellenségből, Camilo valagát remegve nyalni akaró úrnőcskévé? Nem én vagyok itt
ellenség, hanem te!
Teljesen összezavart, amiket
mondott. Hirtelen válaszolni sem tudtam rá.
- Te…- lóbáltam meg felé a
mutatóujjamat, - Te mi a szarról beszélsz? Teljesen értelmetlen, amit mondasz!
- Hehehe… Jó nagy hülye vagy te,
Celia Bosco. Megjátszod magad, vagy tényleg ennyire hülye vagy? Pedig nem volt
olyan régen, hogy Cornhillben az étteremben együtt vacsoráztunk. Éppen tegnap
este.
Már megint ez az étterem, amit Camilo egyszer
már emlegetett! Ezekszerint tegnap este voltunk ott? De akkor, az ég
szerelmére, miért nem emlékeztem rá egyáltalán?! Mi történt ott velem, aminek
az lett a vége, hogy egy borderhilli metro aluljáróban tértem magamhoz?! Semmi
emlékem nem volt erről!
„Uramisten… Tehát nem discoban
voltam, se nem házibuliban…”
- Rémlik valami?- vetette oda
Abigel.- Ne játszd már a hülyét, a jó ég áldjon már meg! Úgy belesápadsz az
erőlködésbe, hogy rosszul leszek, ha rád nézek!
Akármi történt velem az étteremben,
vagy azután, Abigelnek nem volt szabad megtudnia, milyen szerencsétlenül
jártam. Nem inoghattam meg előtte, tovább kellett adnom a határozott, erős
jellemet. Így hát hazudnom kellett:
- Hogyne emlékeznék!- morgolódtam
- Na és aztán? Mire akarsz kilyukadni?! Lefogadom, hogy nem értesz te semmit,
csak azt hiszed. - Abigel malacszemei résnyire szűkültek, de nem mondott rá
semmit. Hála az égnek, sikerült elbizonytalanítanom, habár az én
bizonytalanságom sokkal kínzóbb volt.
Mi lehetett az az ominózus eset
tegnap este az étteremben? Elképzelhető, hogy néhány lázadó, köztük Abigel
Kirkeby megkísérelt eltenni láb alól, és belekevertek valamit az italomba?
Abigel ellenségnek nevezett…
Megérkezett a lift egy hangos
döndüléssel, és szisszenve kinyílt az ajtó. Nekem azonban már nem akaródzott
beszállni vele a liftbe, hát még, hogy ő öltöztessen engem. Abigel fújtatva
bemászott a liftbe, minthogy bármiféle mozgás kimerítő testgyakorlatnak
számított nála, de én nem moccantam a helyemről.
- Gyere már!- förmedt rám."
(részlet: Meglepetés készülődik...)
„Meg kell tennem. Nincs mese.”-
parancsoltam magamnak,- „Én vagyok az Úrnő. Meg kell mutatnom Camilonak, hogy
joggal foglalom én el azt a helyet az oldalán.”
Igen. Nem volt más választásom.
Már benne voltam egy történetben, amiből nem szakadhattam ki. Így volt. De
miért pont velem történt ez meg?!
„Kreol bőre van, és hosszú,
fekete haja…”- és vettem egy mély lélegzetet. Hős mártírnak éreztem magam.
- Arnold. Bemegyek. - Arnold
mosolyogva dobta félre a magazint, és lenyomta a rózsaszín kilincset.
Camilo a rózsaszínű baldachinos
ágyon ült, a fátyol mögött. Úgy tűnt, azóta csak rám várt, amióta betette ide a
lábát. A szívem a torkomban dobogott. Talán már előre rettegtem egy
csipkekombinés, kigyúrt férfi látványától.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire
lassú, rapszódikus lépdeléssel eljutottam a fátyolig, amit aztán óvatosan, és
nagyon lassan húztam szét…
Nos, Camilo nem rózsaszín
hálóruhát viselt, hanem ugyanazt a fekete bringás cuccot, amiben ma már láttam.
Iszonyatosan megkönnyebbültem, és végre kiereszthettem a félelmemben bent rekedt
levegőt.
„Jaj de jó… Csak a képzeletem
riogatott!”
Rögtön, egy fokkal oldottabbnak
éreztem magam. Még az ágy szélére is rábátorkodtam ülni. Camilo enyhe mosolyra
húzta a száját.
„Csak az a szépségpötty ne lenne
ott.” A szépségpötty, ami, így közelről látva, kiderült, hogy szívecske
formájú.
- Nem tetszik a szépségpöttyöm?-
hallottam a hangját hirtelen.
- Hááát… Ne haragudj, de teljesen
kiakadok tőle…- mondtam ki, mire ő lecsippentette az ujjával, és egyszerűen
elpöccintette valamerre. Undorodó fintorral követtem a szememmel az elröppenő
undormányt.
- Ezen ne múljon, baby.- búgta,
és elkapta a kezemet. Nem húztam el, hagytam, hogy megfogja, de közben kínlódva
próbáltam arra koncentrálni, hogy erős, férfias keze van, leszámítva, hogy izé…
És ami körülvesz minket, a csupa fodor, meg tüll rózsaszín ágynemű, meg a
többi, pihe-puha, szőrmés varázs, egyszerűen nincs ott. – Nézd, Tükörképem…-
Fölkaptam a fejem. De rég szólított így… Tudtam, hogy egyszer, valahol már
nevezett így engem, és ehhez a halvány emlékfoszlányhoz bosszús, ideges érzés
társult. Nem örültem neki, amikor utoljára így hívott, nagyon nem, ez biztos. -
Én tudom, hogy igyekszel a kedvembe járni. Tudom, mit szeretnél, és én is azt…
Tudod, hány éve már?
- Nem. El se tudom képzelni.
- Hat éve… Amikor először láttam
meg a képed az interneten, azon a társkereső oldalon…- idegesen felnevettem.
- Mi?! Én sohasem voltam fönt
társkereső oldalakon, ember. - és ezt teljesen őszintén is mondtam, mert én így
emlékeztem rá. Camilo is nevetett.
- Milyen kis hazudós vagy.
- Nem! Ez nem igaz!
- De igen.
- Na jó, akkor, ha már hat éve
velem akartál lenni, miért van az, hogy amikor a MenázsbanMenage-ban
dolgoztam, sosem láttalak téged, sose jöttél oda hozzám. Azt se tudtam, hogy
létezel.
- Mert arra vártam, hogy magadtól
keress föl engem. Egy virágszálat erőszakkal leszakítani, milyen otrombaság!
- Hm.
- Én már attól a perctől kezdve
tudtam, hogy Te vagy Az. Te vagy az, aki elfogad annak, amilyen vagyok. -
megrebbent a szemem, mert ez épphogy nem volt igaz, és zavartan a paplant
kezdtem el bámulni. Camilo azonban nem tette ezt szóvá, mintha nem törődött
volna azzal, ami bennem van, amit gondolok valójában. Mintha nem vette volna
észre azzal a hatodik érzékével, ami van neki. Szünet nélkül folytatta:- Te
vagy az, akinek felfedhetem a titkom.
- Titok?- egyenesedtem fel, és
csupa füllé váltam egyszeriben.
- Igen.
- Akkor, mondd. - bíztattam.
Camilo lassan el kezdett közelebb
hajolni hozzám, én megdermedtem, és feszülten figyeltem, és vártam, hogy mit
akar. Szerencsére tovább hajolt az arcom mellett, és a következő pillanatban
már a fülemen éreztem a meleg lélegzetét.
Persze, hogy kirázott a hideg,
miközben levegőt sem mertem venni.
- Celia. – súgta - Mielőtt bármi
történnék, szeretném, hogy tudd.
Hatásszünetet tartott.
Igencsak feszengtem ott, ennyire
közel hozzá. Kezdtem úgy érezni, hogy magam sem tudom már, mit akarok, és mit
nem, de a tudat, hogy Camilo kiféle és miféle, a mérleg súlyát inkább a „nem
akarom” irányba húzta.
- Mit kell tudnom?- préseltem ki nagy
nehezen a szavakat. Camilo, hála az égnek, visszahúzodott hátra. Valamiféle
pajkos árnyalat játszott a képén, ami meghökkentett. Camilo de Guerra ilyen is
tud lenni?
- Csak kiélveztem a pillanatot. -
mondta végül - Ilyen lehet az, amikor meglepetés készülődik…- gyanakvón és erőltetetten
nevettem.
- Meglepetés?
- Celia…
- Igen?
- Hm. Talán játszani kellene. -
töprengett el. Az a gyenge, ideges mosoly is lehervadt az arcomról. Valami nem
tetszett. Valami nagyon rossz sejtésem volt. Éreztem, hogy nem akarom a
meglepetést, a játékot meg pláne nem.- Ismered a szembekötősdit?- kérdezte Camilo egy
szemöldökrándítással."
(részlet: Pszichopata)
"Cayla volt az, akibe több
férfihormon szorult, mint a két testépítő, bivaly ápolóba, Arnoldba és Slyba
együttvéve, és akinek tábornokos szigora legendás volt és ismeretes, szinte
minden étteremben… Véreres sasszemeit nyílegyenesen Freddy hátára szegezte, és
elordította magát, éppen ott, a fülem mellett:
- Freddy! Megkommunikáltad a
grillesnek, hogy a toasterben van hat Tinkyzsemle, vagy csak pofázol
fölöslegesen?!
A bizonyos „p” betűs szónál
valósággal nyálcsepp nyilak lőttek ki a szájából, ezért mégiscsak hálás
lehettem, hogy megúsztam egy kis dobhártyaszaggatással. Victoriával kíváncsian
álltunk le, figyelni Freddy ledorongolását. A srác még a nyakát is behúzta,
ahogy somfordált vissza a zsemletoasterhez. Nem szólt egy árva szót sem, csupán
a mély meghunyászkodás és szégyen sütött felőle. Cayla tovább rikácsolt:
- Hallani akarom, hogy kommunikáltok
egymással!!!- és úgy vállba bökte Victoriát, hogy majd’ rá borult az éppen
sípolva fölnyíló grill sütőlapjára, a sistergő húspogácsák közé - Nem zavar
titeket, hogy itt vannak a Központból, bazzeg?!- és minden külön szónál
beledöfte az ujját Victoria karjába, a nyomaték kedvéért: - Itt- Áll- És- Néz-
Titeket- Lusta- Dög- Banda!!!
Victoria halálosan komoly képpel,
görcs mereven állt, és tűrt. Tűrt veszettül. Láttam rajta, mennyire nagy csatát
vív magában, valószínűleg azért, hogy tartani tudja magát Mirtyll szerepéhez,
hogy józanul visszatartsa magát attól, hogy egy hatalmas jobb horgossal hűtse
le Cayla kedélyeit. Majdhogynem hallani
véltem, ahogy csikorgatja a fogát.
Cayla végezetül még morgott
magában valamit, amiről sejtettem, hogy szintén nem lehet túl kedves, és felénk
se pillantva odaintett nekünk, hogy kövessük. A termelés irányító pultnál
elfoglalta a helyét, amely fölött a monitor szorgalmasan jelezte, hogy melyik
kasszánál milyen fajta és hány szendvics fut be rendelésre. Mögöttünk, a
műszakvezető helyi kis irodája nyílt, ami igen zsúfoltnak tűnt, amikor
odapillantottam…
„Hogy mi?!”- nyíltak el a
szemeim, és első reakciómként - amelyet az odabent látott két személy látványa
okozott-, átrobogott rajtam egy pánikszerű, szorongó érzés… „Ezek meg mit
akarnak itt?!”
A Menage
- most már nyugodtan kimondhatjuk-, egykori első embere, Rick Jones, és a
tar fejű, ezerráncú Leslie Pursglove társalogtak az irodában, míg mellettük
Stella ült, és evett. Valószínűleg az igen késői reggeliét fogyasztotta éppen.
A két Központos figura váratlan
fölbukkanása megrettentett ugyan, mert jól emlékeztem rájuk homályba burkolt Menage-os
múltamból. Az a két arc volt ez, amelyek belevésődtek minden Menage-os
dolgozó tudatába. Azonban rögtön ráeszméltem arra is, hogy azóta sok minden
megváltozott, és a jelen helyzetemben egyáltalán nem volt mitől tartanom velük
kapcsolatban. Az ő szemükben én voltam az Úrnő, a feljebbvalójuk. Én, tehát
lehetőségem volt arra, amire korábban, műszakvezetőként sem vehettem volna soha
a bátorságot. Nem csak lekritizálhattam őket, hanem a szemükre is vethettem,
hogy micsoda kegyetlen állatok voltak mind a ketten, amiért huszonöt éve kiagyalták,
és életbe léptették ezt a rengeteg idióta szabályt, ezt a zsarnoki stílust, ezt
az egész igazságtalan rendszert, úgy, ahogy van.
Mert eredetileg ők voltak azok,
akik mindezt elindították. Az „ős” Menagenak Leslie
Pursglove volt egykor az étteremvezetője, Rick Jones pedig managelte az
éttermet, és intézte az ügyes-bajos dolgait a háttérben. Kezdetben még csak ők
voltak ketten… Aztán terjeszkedni kezdtek, és csak terjeszkedtek és
terjeszkedtek, miközben az idők folyamán színre lépő kollégák csak törtek és
törtek fölfelé az általuk kialakított ranglétrán, míg nem jött valaki, aki
akkora lett nagyságában és tekintélyében, hogy leseperhette őket a trónról,
mint ahogyan az ember elhessenti a legyet. Ez az ember pedig, Camilo volt…
Ja, valahogy így szólhatott a
történet, és most én, mint Úrnő, végre elkaphattam a töküket, és jól
megszorongathattam. Talán most minden másképpen lenne, ha a Menage
egy kellemes hely lett volna a dolgozók számára, és nem kínált volna kiváló
terepet ahhoz, hogy egy elborult elme nyugodtan kiélhesse magát benne! Az igaz,
hogy attól már senkinek sem lenne jobb, ha az ember móresre tanítaná ezt a két
majmot, mert Camilo attól még nem változtatna a vezetési stílusán és a
hozzáállásán, de úgy gondoltam, megérdemelnék a büntetést…
„Hogyan vihetném ezt végbe?”
Victoriával ellenőrzésre készültünk, ami ráadásul az itt elfogadott elvek
mellett kellett, hogy zajlódjon. Nem lepleződhettünk le. Végül abban maradtam,
hogy várok a megfelelő alkalomra, de megfogadtam, hogy szemmel tartom majd
őket, amíg még itt tartózkodom…
Szerencsére észbe kaptam, hogy
sunyin somolygok, és azonnal semleges arcot öltöttem."
...
"A termelésirányító pult előtt
álló szendvics csúszda elé, egyszer csak odalépett az egyik kasszás, és kissé
tétován, ujjait gyűrögetve, rebegve szólalt meg:
- Cayla! Egy törlést szeretnék
kérni…
Először arra figyeltem föl, hogy
Cayla kávés csészét tartó keze beleremeg, majd valami cérnavékony, élesen
pattanó hang, és az üvegpohár szabályosan darabokra robbant az ököllé görcsölő
markában. A metsző roppanásra mind összerezzentünk, a riadt kasszás elhátrált a
csúszdától, míg én éreztem, ahogy egy üvegszilánk az arcomba pattan, nem sokkal
a bal szemem alatt, de valami apró, tűhegyű csípést a homlokomon is éreztem…
Ez egy állat!!
Cayla pedig már üvöltötte is,
dühtől rekedten, miközben a pulthoz csapta a markába szorított, véres
üvegszilánkokat:
- Mondtam, hogy amíg Stella nincs
itt, ne hibázzatok! Én a műszakvezető vagyok! Nem az én feladatom, hogy
kitöröljem a seggeteket, ha elszartok valamit!
Victoria és én dermedten álltunk,
és csak bámultuk ezt a köz és önveszélyesen hisztériás nőszemélyt, aki,
lefogadtam, még csak meg sem érezte, hogy szétkaszabolódott a tenyere, nem hogy
azt figyelje, hogy ömlik belőle a vér. Fújtatva kitrappolt a kasszasorhoz,
kisebb-nagyobb foltokban élénkvörös vércseppeket ejtve a kövön, amerre ment,
hogy az érintett kasszánál, végighúzva a mágneskártyáját a pénztárgép oldalán,
hozzáférhetővé váljon a gép „rendelés törlése” funkciójához.
Miközben borzadva elkönyveltem
magamban Caylát a legveszélyesebb és leggonoszabb műszakvezetők egyikének,
elgondolkodtam egy pillanatra azon is, hogy vajon mi végre kap egy műszakvezető
is mágneskártyát, ha annak használatát elvből elutasítja, mondván, hogy ő a műszakvezető, és olyasféle alantas
dolgokat nem hajlandó tenni, minthogy segítséget nyújtson vele a kasszásnak.
Amikor pedig Victoriára néztem,
aki hiába rendelkezik emberi érzelmekkel, mint az idegesség, vagy ijedtség,
gumiarca lévén nem képes sem elvörösödni, sem elsápadni, következésképpen egy
karcolás nélkül megúszta a szertepattanó üvegszilánkok támadását is,
észrevettem, hogy konkrétan az arca mentette meg egy kórházi kirándulástól.
Ugyanis egy darabka üvegtaréj állt ki az állából, és fogalma sem volt róla,
mert a maszk szerencsésen fölfogta, ilyen formán egyáltalán nem vérzett, és
kissé morbid és furcsa látványt nyújtott vele: Victoria közömbös ábrázata,
miközben egy üvegdarab lóg az állából.
Ezt fölfedezve, legelső
gondolatom az volt, hogy ez fantasztikus, mert ez mindenképpen azt
bizonyította, hogy Victoria, valóban nem Mirtyll, és amiket elmondott nekem, az
mind igaz. Azután rögtön megdobbant a szívem a rémülettől, és gyorsan körbe
forgolódtam, hogy jön-e valaki, és hogy látja- e valaki rajtam kívűl a
Központos Mirtyllt, amint egy csepp vért sem hullat, és meg sem érzi, hogy
megsebesült.
Bizony, jött valaki. Rick Jones
és Leslie Pursglove készültek éppen kilépni az iroda küszöbén, miközben
kedélyes csevegésük közepette, éppen hangosan felnevettek valamin, és Stella is
már seperte össze a morzsákat az asztalon. Victoria nem értette, miért
meresztem hatalmasra a szemem, és mutogatok előbb a saját, majd az ő álla felé.
- Egy üveg… Egy üvegszilánk!-
tátogtam vadul mutogatva. Victoria végre az állához kapott, épp, mikor Rick
Jones és Leslie Pursglove odatoppant mellénk, és ahogy megérezte az ujjaival az
élesen meredező kis üvegtörmeléket a maszkba fúródva, még idejében el tudott
fordulni előlük. Na, igen, de azt ki is kellett húznia onnan, anélkül, hogy
sérüljön az arc! Ott állt kétségbeesve, és tanácstalanul, az állát takarva a
kezével, miközben a másik oldalról Cayla közeledett dolga végeztével. Victoria
így visszaperdült felénk, és sietősen nekiindulva, átgázolt a meglepett képet
vágó Jones és Pursglove között.
- Wc-re kell mennem, azonnal
jövök!- szólt még vissza futtában Victoria, aki úgy nézett ki, mintha hányni
rohanna, pedig nem.
- Nem bírja a vér látványát -
kommentáltam gyorsan.
- Hát itt meg mi történt?-
kérdezte szigorúan Rick Jones, mert akkor tűnt fel neki is, hogy minden tele
van üvegszilánkkal és vércseppekkel. Stella egy rövid sikkantással fedezte fel,
hogy Cayla jobb tenyeréből szivárog a vér.
- Cayla! Vérzik a kezed!
- Csak egy karcolás - vágta rá
keményen és férfiasan Cayla. Úgy állt meg, mindkét kézzel a szilánkos pultra
támaszkodva, mereven és elszántan előre szegezve a tekintetét, mint akinek az
égvilágon senki és semmi nem számít, csak hogy a műszak zökkenőmentesen
zajlódjon, és minden úgy működjön, ahogy a Szent Menage
Szabályzat megköveteli. Tipikus."
(részlet: a bárban)
A bár zsongó zaja alapjában
csillapodott, kérdések és felkiáltások röpködtek a levegőben, én pedig fejemre
húztam a kabátom csuklyáját, és segélykérőn fordultam Victoriához, hátamat
mutatva az embereknek. Victoria, akinek fogalma sem volt róla a jelek szerint,
hogy Camilo miféle átalakuláson ment keresztül, amivel egyetemben én üldözötté
és nemkívánatos személlyé váltam, elszürkült arccal bámult vissza rám, és csak
a szemöldökét húzogatta.
- Celia…- suttogta - Mi történt?
- Az, hogy szarban vagyok… Bazi
nagy szarban…- hebegtem - És el kéne tűnnöm innen… És most nekem is kell valami
mese…
- De hiszen ott van!- ordította
valaki Victoria korábbi asztaltársaságából. A ferdekalapos srác állt ott, és
egyenesen a szemem közé szegezte gondosan manikűrözött körmös mutatóujját.
Victoria tehetetlenül ácsorgott
mellettem, és néztük, ahogy minden egyes lélek felénk fordítja a figyelmét.
Maffiózók, szajhák, és egyéb jelmezes emberek mind abbahagyták az ivást,
kártyázást, elnyomták szivarjaikat, letették dákóikat a biliárdasztalra, hogy
sorra csatlakozzanak a körénk gyűlő tömeghez.
Szinte már vártam, hogy valaki
előhúzzon egy élestöltényes pisztolyt, és lepuffantson, ha már ennyire komoly
volt a játék, itt, az ötvenes évek beli díszletek között.
Úgy elcsendesedtek, hogy csak a
lábak surrogását, susmogó szavakat, és a recsegő Sinatra számot lehetett
hallani a bárbeli hangszórókból.
És ez mind énmiattam.
Alávaló árulónak éreztem magam,
akivel másodperceken belül leszámol a maffia, és senkitől sem remélhettem
segítséget. Victoriától sem, mert ha fellépett volna a védelmemben, leleplezte
volna saját magát is. A küldetést valakinek folytatnia kellett. Így kissé
fájdalmas volt látni, amikor Victoria lehajtott fejjel, csöndesen ellépett
mellőlem, és odaállt az engem körülvevő jelmezes idiótákhoz.
- De hát ez az Úrnő!- kiáltott
föl valaki.
- Persze, hogy ő! Na de akkor
miért betolakodó?- tette föl a kérdést egy másik.
- Camilla miatt. - zengett föl
egy ismerős hang. Sly hangja volt az. Fölnéztem, és láttam, amint éppen előlép
egy csoport fekete öltönyös, monoklis úriember közül, nyomában még néhány kidolgozott
felsőtestű, izompólós kidobó ember szerű fazonnal.
Talán elárulta az arckifejezésem
a csalódottságot, és az utálatot, amiért éppen Slyba botlottam, és nem
Arnoldba, akivel esetleg még alkudozhattam volna kicsikét, mert gunyoros
mosollyal üdvözölt.
- Tudjátok, a szabályok
megváltoztak. - közölte hangosan, hogy mindenki hallja a magyarázatot.
- Már megint?- kérdezett vissza
valaki a hátsó sorokból.
- Jó tudni…- jegyezte meg az
egyik monoklis úriember, és még koppintott is egyet a kövön a sétabotjával.
Megjegyzendő, hogy ez az úriember, szerintem, még húszéves sem volt, de
kifogástalanul játszotta a szerepét. Sly hátranézett, és főként neki címezte a
szavait:
- Ugyan már. Elvárnád, hogy egy
tündér lejöjjön ebbe a mocskos kócerájba? Ebbe a fertőbe?!
- Ó, dehogy. A világért sem.
- Helyes. - azzal Sly
visszafordult hozzám, és csak ennyit vakkantott:- Fogjátok.
Tutira vettem, hogy élvezte még
kimondani is, hát még benne lenni a foglyul ejtésemben. Bár, hogy miért nem
kedvelt, azt még akkor sem értettem, amikor még a felettese voltam…
Nem volt sok értelme ellenkezni.
A body builderek közrefogtak, és nekem annyi időm maradt csak, hogy még
utoljára Victoriára pillantsak. Victoriára, akiről azt hittem, a
kétségbeeséstől magába roskadtan áll ott, és azt tükrözi az arca, hogy
mindennek vége. Ehelyett Victoria enyhe kis mosolyt eresztett felém, és ezt
tátogta: „Mese!”
„Mese? Mégis mi a szart kezdjek
nekik bemesélni, amit elhinnének? Amit Camilla elhinne?”
Nem lenne feltűnő megint a Fátor
„lemezzel” előhozakodni? Az a nőszerű szörny egyébként sem lágyulna el
semmitől. Tudtam, hogy nem. Hacsak nem
attól, hogy miután kiköveteltem, hogy beszélhessek vele, elárulnám neki, hogy
én vagyok az ő elveszettnek hitt unokahúga, vagy valami ilyesmi… Sajnos, sosem
néztem Dél-amerikai szappanoperákat, pedig biztos vehettem volna belőlük néhány
csavaros történetet, amikből olyan mesét kovácsolhattam volna össze, amitől még
Victoira is megzavarodik.
- Nem lehetne a karomat kevésbé
szorítani?- kérdeztem, ahogy bevágódott mögöttünk a bár acélajtaja, és a
huzatos, rozant folyosón a fölfelé vezető lépcsőnek vettük az irányt. Ebből
arra következtettem, hogy kérnem sem kell majd, anélkül is Camilla elé visznek.
Sly, aki legelöl ment, a válla
fölül vetette oda:
- Nem lehetne, hogy befogod a
szádat?- Bármennyire is nem voltam abban a pozícióban, hogy felvegyem Slyjal a
kesztyűt, borzasztóan irritált, amilyen stílusban beszélt velem. Meg úgy
egyáltalán! Sosem ártottam neki, sosem volt felé egy rossz szavam sem. Nem
értettem, miért volt velem ennyire flegma, amióta csak megérkeztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése