A vonzerő rabjai - Fekete szilánkok

Kikörvonalazódott a fejemben a Vonzerő rabjai 7.-ik részének a története, és végre tudtam tovább írni az első bekezdéstől. A címe is megvan már:
Fekete szilánkok
A történetben keveredni fog a sci-fi a fantasyval, egy különböző korokon átívelő, misztikummal teli regény lesz, a középkori világ és a hatezer évvel későbbi high -tech jövő között fogunk oda-vissza utazni térben és időben. Belepillanthatunk abba, hogy a boszorkányok világa hogyan alakul a távoli jövőben, és milyen lesz az élete Sybell, Vutan és Rastem leszármazottainak. :) Tök jól kitaláltam ám! :D Valós történelmi háttér nem lesz, minden kitaláció!!



Alina Sartent mindig elkápráztatták az éjszakai Tolum fényei. A több ezer éves Muran még mindig fensőbbséges látványt nyújtott, a leghatalmasabb, s legfényűzőbb ország volt a keleti félteken. Fővárosával, Tolummal nem vetekedhetett más város, hatalmas, átlátszó kristályfalu tornyain nappal szikrázóan és vakítóan csillant a napfény, éjjel pedig a színesen villogó fényreklámok borították be az utcák világát, s lüktettek, mint egy éjszaka zsongó életteli, fénylő méhkas. Alina a Tu’an felhőkarcoló egyik hotelszobájának egész falat betöltő kristályablakánál állt, s a mélybe tekintett. Mintha egy kivilágított szakadék legszélén állt volna, ott fent, az ötszázkilencedik emeleten. Ezüstszínű, egyformán lekerekített légjárgányok húztak el ablaka előtt, fel-felvillantva szóró lámpájuk fényét. A légi forgalom ezen szintjén túl éppen a szemközti, alacsonyabb szálloda tetőterére lehetett rálátni, a kivilágított ovális medencében emberek áztatták magukat, szórakoztak, ittak, vagy táncoltak a türkizkéken villódzó víz körül. Alattuk pedig fények mindenütt: kirívóan fénylő iroda toronyépületek, szivárványszínű plázák, lentebb pedig bárok, discok, végül a lakások, melyek zsúfoltan egymásra épülve egészen a legsötétebb talajszintig helyezkednek el. A talajszinten manapság már csak a legszegényebb réteg lakott, Az embernek Muranban minél több pénze volt, annál magasabb szinten élt, s ez mindenféle értelemben igaz volt.

Alina az órájára nézett. Megérintette a csuklóján lévő ezüstös karszalagot, mire azon fénylő kék számok jelentek meg. Barot és Reza már tíz perce késett, és ez nem jelentett jót.

Átcikázott benne a gondolat, hogy út közben mégis észrevehették és lekapcsolhatták őket, s ettől megrémült. Magára maradt, s egyedül sosem jutna ki ebből az épületből. Barot segítsége nélkül itt ragadna, s az Őrség végül őt is elkapná. Azután pedig nem várna rá más, mint… Elhátrált a faltól falig érő ablaktól, egészen a sötét szoba közepéig, s lerogyott az egyik fotelba.

Hogy juthat ilyesmi az eszébe? Megérzés volt, vagy csupán zabolázatlan fantáziája csapongott, s elképzelte, hogy rajtuk ütöttek? Gyűlölte ezt a bizonytalanságot, mely miatt annyiszor megjárta már. Nem tartozott a Rendhez, legalábbis egészen eddig, huszonegy éves koráig nem derült ki biztosan, hogy maga is boszorkánynak született-e. Egyensúly Teremtő semmiképpen nem lehetett, hisz semmiféle erőszak nem lakozott benne. Neki nem volt, úgymond, sötét oldala, ahogyan az Egyensúly Teremtőknek. E kettős lények azért léteztek évezredek óta, hogy fenntartsák az egyensúlyt jó és rossz, a fény és sötétség között, ezáltal mindkét véglet megtalálható volt bennük. Két oldaluk volt, mint az éremnek, de mint olyanok, nemes célt szolgált a létük, s a fehér boszorkányokkal társulva, együttesen igyekeztek megfékezni a sötét oldal képviselőit. Nélkülük már réges rég eluralkodott volna a világban a gonosz. Alinából azonban hiányzott a sötétség, szelíd volt, magának való, s inkább csöndes, minthogy bárminemű ordenáré viselkedéssel felhívná magára a figyelmet. Bizony az Egyensúly Teremtők olykor durvábbak voltak, s közönségesnek tűnhettek mások szemében, s aki nem ismerte őket, nem is érthette meg viselkedésük okát.

Alina tehát nem tudta, minek is született tulajdonképpen. Mindig is voltak megérzései, furcsa álmai, melyekben más korokba, világokba repült vissza, más életekbe csöppent bele, s kapott betekintést, de ébredés után minden visszarendeződött a megszokottba, s ő pedig maradt a régi, a különc lány, aki a tiltott rend tagjaival barátkozott. Az emberek kiközösítették őt, mióta csak az eszét tudta. Nem tartozott közéjük, de a Rendhez sem. Ő csak egy lány volt, aki tudott valamit, amit átlagember nem, és olyan tökéletesen, s ösztön szülte, mesteri szinten, amit boszorkányok között is csak nagyon kevesen. Pontosan emiatt keresték őt a Rend tagjai, a segítségét kérték, s ő kész volt, hogy segítsen nekik. Köztük talált barátokra, s ami a legfontosabb náluk talált igazi családra is. A fehér boszorkányok rendje befogadta őt, a kitaszítottat, s Alina nagyon hálás volt ezért. Az egyetlen átlag ember, akiben megbízott a Rend, s aki betekintést nyerhetett a Tanács üléseire, a Rend ügyeibe, a fehér boszorkányok életébe, az egyedül ő volt, senki más.

Különleges volt? Minden bizonnyal. Kiválasztott? Talán igen. A világban rettenetesen nagy törés keletkezett az elmúlt időszak alatt. Ezer és ezer szilánkra robbant szét, s Alina valamilyen okból tudta, hogyan navigáljon ebben a zavaros útvesztőben. Ember létére olyan helyekre juthatott el, ahova más nem.

Amikor a Tanács felkérte hármójukat, Barotot, Rezát és őt, még annál is ijedtebb és tanácstalanabb volt, amilyen most. Megrettentette, hogy tapasztalt és képzett fehér boszorkányok ennyire komolyan veszik a képességeit és tudását, amikor ő soha semmit nem tett ennek érdekében. Semmi mást, kivéve egy valamit: aludt. Vagy mégsem? Fáradt teste mindenképpen megpihent, de a tudata, a szelleme csak ekkor vált igazán elevenné, térben és időben bárhová eljutott, szelleme elhagyta, s vándorolt egyik korból a másikba, mégpedig oda, ahová csak akarta. Alina képes volt rá, hogy elalvás előtt kiválassza úti célját, s ébredés után utazásának minden egyes részlete tisztán vésődött emlékezetébe.

Két társa, akiket a tanács kijelölt a számára, régi ismerősei voltak. Rengetegszer találkozott velük álmaiban, életek százait élték le együtt. A boszorkánymesterek azonnal látták bennük a rokonlelkűséget, s nem volt kérdéses, hogy nekik kell összedolgozniuk. A testvérlelkeket azonban nem csak ez kötötte egymáshoz.

A Törés… Így emlegették az emberiségre köszöntött korszakot, melyben az emberek és a boszorkányok között már akkora szakadék tátongott, melyet szinte már lehetetlen volt áthidalni. A boszorkányokat már embernek sem tekintették, nem számított, hogy az illető jó volt-e vagy sem, üldöztetés, s gyűlölet jutott neki osztályrészül. A feketék és fehérek közti ellentét is életveszélyes méreteket öltött, bárhol összefutott egyik a másikkal, azonnali összecsapásra került sor, melyben a fehér boszorkány csupán védeni próbálta magát, s az áldozatául eső embereket. Túlságosan kemény és igazságtalan volt az élet, Muran lakossága szigorú szabályok közé szorítva élt, vergődve az ellentétek harcának színterén, miközben zsarnoki uralom ült az országon. Az Őrség szeme mindenkire figyelt, mindent látott, mindenütt ott volt. Muran diktátora, Chal Tayson istennek hitte magát, s kikövetelte a kijáró tiszteletet. A Rend tehetetlen volt, az Egyensúly Teremtők kevesen. A sötétség egyre jobban terjedt a világban. Alina Sarten azt a feladatot kapta, hogy Reza és Barot támogatásával, s közreműködésével megtalálja azt a bizonyos pontot az idő síkján, ahol a Törés keletkezett, mert nem haladhatott a világ tovább azon az úton, amely nem a fény által jelöltetett ki.

Kutatásuk a tér és idő bonyolult hálójában nem volt hiábavaló. Egy régi legenda keringett a Renden belül, nemzedékekről nemzedékekre, mely azt mesélte el, hogy valaha, nagyon régen, egy különleges Egyensúly Teremtő látott napvilágot, akit Seramitnak hívtak. Más volt, mint az addigiak. Születésével meghozta azt a lehetőséget a világ számára, hogy örökre eltűnjön belőle a gonoszság. Tanuló évei alatt egy egymással megbékélt, s fegyverszünetet kötött fekete és fehér boszorkány gondoskodott arról, hogy azzá váljon, akinek szánta a sors, s alapos kiképzést kapjon. A lány a fény erős, s magabiztos harcosává vált. Nem akadt ellenfele, az élők között nem. A fekete boszorkányok pusztulni kezdtek, s sorra bűnhődtek meg elkövetett tetteikért. Ám a sötét oldal nem adta meg magát egykönnyen. Olyan démoni hatalom érkezett, amely válaszul a Fény próbálkozásaira, Seramitra szabadította hű szolgáját, s legyőzte a lányt. A legenda úgy tartotta, hogy a lány hatalmát a sötétség felett, minden energiáját egy kristályba zárta, amely a gyilkos birtokában maradt.

Seramit élete véget ért, s a Fény terve fölborult. A lány gyilkosa, a démoni Salura, női testében, akinek később mindig csupán a nyomait lehetett látni, köddé vált, s soha, senki sem látta többé. Eltűnt, de mégsem teljesen. Napjainkban a Rend egy tagja, a boszorkánymester Chari Badir azzal töltötte minden idejét, hogy Salura után kutatott, s szinte rögeszméjévé vált, hogy a kristályt visszaszerezve, kimérve a méltó büntetést e démoni nőszemélyre visszaállítsák a Fény eredeti tervét, s elégtételt vegyenek Seramitért. A boszorkánymester a transzállapotban kapott homályos üzenetek, s látomások mellett nem vetette meg azt sem, hogy olykor a technika ördögéhez folyamodjon segítségért. Napokat volt képes régi könyvtárakban időzni, ősrégi kódexeket lapról lapra átlapozni, böngészni a cirádás, apró betűs sorok között, vagy éppen a Rend titkos, saját fejlesztésű számítógép vezérlésű adattárában ücsörögni a cél érdekében. Több-kevesebb sikerrel rá is bukkant olyan információkra, régi írások, cikkek, s videók formájában, melyek arra utaltak, hogy Salura bizony még mindig nem távozott az élők sorából. Immár hatezer éve időzött a bolygón, s korokról korokra haladva mindvégig együtt élt az emberiséggel, megjelenve az idők folyamán a világ különböző pontjain.

Salura élt, létezett, s Chari biztos volt benne, hogy a kristály is meg volt valahol, egy biztos rejtekhelyen, melyet a sötét erők nem engedtek felfedni senki előtt. Hogy hol bujkálhatott jelen pillanatban, azt lehetetlenség volt kideríteni, de hogy hol fordult meg korábban, az adott volt. Már csak olyan valakire volt szüksége, aki képes lehetett átlépni az idő korlátain, s ezáltal Salura közelébe férkőzhetett.

Ekkor, talán a jó szellemek közbenjárásával talált rá az akkor nyolc éves Alinára, aki egy Tolumi árvaházban élte mindennapjait. Különleges adottságát a szellemek súgták meg neki, s Chari gondolkodás nélkül magához vette a kislányt. Apjaként nevelte föl, így Alina a fehér boszorkányok világába került, s ott is nőtt föl. Két legjobb barátját is közülük ismerte meg, hiszen Barot fehér boszorkány volt, Reza pedig Egyensúly Teremtő.

Mindahányszor együtt látta őket, hármójukat, Chari Badir figyelmét nem kerülhette el egyforma aurájuk, melyek egyetlen ragyogó fényforrásként olvadtak össze, ugyanakkor látomásaiból ismerős arcként köszönt neki vissza mindhárom fiatal arca. A három fiatal soha nem találhatott volna egymásra jobbkor. Együtt voltak mind: Alina Sarten, aki képes volt az időutazásra, s nem akárki volt egy hatezer évvel ezelőtti életében, mint Ronna, aki a Salura által kivégzett Seramit nővére volt. Barot Onaky, aki ugyanabban az életében Bataganként, Seramit férjeként élt, s végül, de nem utolsó sorban Reza Seramitar Taloch, akinek még nevében is ott rejtőzött egykori énjének emléke. Az egykori képzett harcos, aki elveszítette lelkének ama darabkáját, amely nélkül többé már nem lehetett az, aki volt. Egy bizonyos szinten lelkileg megnyomorított ember volt, s ez látszott is Rezán valamilyen szinten. Igen vad természetű lány volt, rendkívül makacs, s önfejű. Senkit sem tűrt meg maga mellett, Baroton, akivel mostani életükben is együtt voltak, s Alinán kívül mindenki mással mogorva volt.

Miután Chari a Tanács elé terjesztette javaslatát Salura megfékezésére, s beavatta a Rend tagjait felfedezéseibe, a boszorkánymesterek egyöntetűen jóváhagyták az akciójukat. Az út nyitott volt előttük, s minden támogatásra számíthattak a Rend felől. Nem maradt más hátra, mint belekezdeni a hajszába téren, s időn át. Korlátok nem léteztek. Alina biztonsága érdekében a Tanács úgy döntött, felkészíti Barotot és Rezát, s egy speciális kiképzésben részesítették őket, melynek során megtanulták, hogyan hagyják el testüket, így bármikor csatlakozhattak Alinához utazásai során.