(részlet: Camilo és Alejandro)
"- Mi lenne, ha kicserélnénk
Camilot Alejandrora?- Ezúttal mindhárman Alejandro felé fordultunk, aki némán, és
kíváncsian figyelt.
- Ez tűnik a legegyszerűbb
megoldásnak. - mondta Főnök - Így nem tűnne fel senkinek, hogy Camilo a kezünk
közé került, és még az sem okozna problémát, hogy eltérően viselkedik a
megszokottól, mivel nincs is olyan, hogy megszokott!
- Benne vagy?- kérdezte Victoria
Alejandrotól.
- Naná, hogy benne vagyok. -
egyezett bele rögtön Alejandro.
- Akármilyen áron?- kérdeztem,
mire Alejandro kissé zavartan pillantott rám.
- Ezt hogy érted?
Úgy gondoltam, figyelmeztetnem
kell a srácot a legdurvább eshetőségekre, és ezalatt valami sátánimádáshoz
hasonlatos, fanatikus szeánszra gondoltam, hiszen éjféltől a Megbánás Rituáléja
volt kitűzve műsoron, aminek a levezénylése, talán, Alejandrora kell majd, hogy
szálljon. Hacsak nincs benne kellő fegyelem és problémamegoldó képesség, mert
akkor Camiloként okosan és brutalitásmentesen irányíthatja majd a szeánszot.
- Figyelj, felvázolom neked:
Éjfélkor kezdetét veszi a Megbánás Rituáléja…
- Tudom, hogy mi az. - vágott
csendesen a szavamba - Mindent tudok rajta
keresztül.
- Gondolom, akkor tisztában vagy
vele, hogy képes leszel befolyásolni az eseményeket. Tudjuk, hogy Camilo
abszolút kiszámíthatatlan, bárhogyan adod elő magad, az teljesen természetes
lesz a szemükben. Onnantól, hogy meg lesz a csere, nem csak Camilo lesz a
kezünkben, hanem az egész szekta, maga a birodalom is, tehát egy rövidke időre
Gattitrad Ura leszel, teljes felelősséggel. A lényeg az lesz, hogy senki se
szerezzen tudomást a cseréről, és az, hogy a rituálé alatt semmiféle kínzásnak
nem szabad megtörténnie. Te ezt majd mindenféle okos improvizálással
megakadályozod.
- Persze. - bólintott Alejandro -
Ez teljesen egyértelmű. Jól színészkedem, semmi probléma. Hiába nem
találkoztunk tizenkét éve, ismerem őt, mint a tenyeremet, szóval teljes
mértékben le tudom majd utánozni.
- Tizenkét éve nem találkoztatok?- kérdezte meglepve Főnök. Hogy
lehet ez? Hát nem minden napos kapcsolatban vagytok telepatikusan?
- Ez bonyolult dolog. -
mosolygott Alejandro - Próbálj meg megkísérelni egy találkozást a skizofrén
ikertestvéreddel. Tizenkét éve egy kissé rosszul sült el. Fél órán keresztül
győzködtem, hogy én nem ő vagyok, de csak egyre idegesebb lett… A távkapcsolat,
úgymond, nálunk inkább működik. Így, is mintha csak egyek lennénk… Minden
gondolata, az enyém is egyben…- mosolygott.
Végigszaladt a hideg a hátamon,
majd a tarkómon, szinte éreztem, ahogy égnek merednek a szőrszálak.
Nagyon rossz érzésem támadt.
Annyira Camilos volt… Megint, ahogyan ezt mondta… Az a szörnyű gyanú, hogy
valahogy, valami folytán esetleg mégiscsak ő
lehet az, csak pislákolt bennem tovább, és nem tudott nyugodni.
Hogyan is lehetséges ekkora
véletlen? Egy ikertestvér váratlan fölbukkanása a legjobbkor, ami egy csapásra
megkönnyítette a küldetésünk céljának beteljesítését? Nem furcsa ez? Még hogy
egyek… Na de akkor…
- Te, figyelj már!- szóltam oda
neki hirtelen, elnémítva a beszélgetőket, de nem törődtem vele, nem figyeltem,
hogy éppen kibe fojtottam belé a szót.- Azt mondtad, egyek vagytok.
- Igen…
- Meg hogy mindent tudsz rajta
keresztül…
- Basszus…- suttogta Victoria.
Már tudta, hogy mire akarok kilyukadni. Főnök szemmeresztve forgatta a fejét
közöttünk.
- Ez nem oda - vissza működik?!-
tettem fel a kérdést.
Csak néhány másodpercnyi csönd
következett, de az annál súlyosabb volt. Olyan idegfeszültség kezdett vibrálni
körülöttünk, hogy elég lett volna egy apró szikra, hogy belobbanjon a
tárgyalóterem.
Még jó, hogy ez a kis csekélység
felötlött bennem. Kicsit kellemetlen lett volna, ha Alejandro az egész
beszélgetésünket lecsatornázza Camilonak, arról már nem is beszélve, ha
netalántán magával, Camiloval konzultáltunk a saját csapdába ejtéséről…"
(részlet: Alejandro vallatásának végeszakad...)
"Akkor kezdtek villódzni a
mennyezeti neoncsövek, és a tesztet végző srác elnémulva meredt számítógépének
elsötétülő monitorjára.
Mint valami őrült játszmában,
amiben több embert összezsúfoltak volna egy üvegkalitkában, ahol a gonosz kaján
szórakozással figyeli, hogyan viselkednek az áldozatai ilyen váratlan
szituációban, tehetetlenül forgolódtunk.
- Ez meg mi?!- kiáltotta Főnök.
Úgy villantak a neoncsövek a
fejünk fölött, a tömör sötétséget váltogatva a hasító fehér fénnyel, mintha
vakus fényképezőgéppel játszana valaki az éj leple alatt.
Az elválasztó üvegfalon túl
Alejandro rezzenéstelenül ült a karosszékben. Riadalomnak a legkisebb jelét sem
láttam rajta. Mintha minden egyes felvillanó képkockán tökéletesen ugyanolyan
pózban, ugyanolyan arckifejezéssel szerepelne. Vele ellenben a pánik, ideát,
kibontakozóban volt. Valaki nekiesett az ajtónak és kinyitotta, miközben Főnök
telefonálni próbált:
- Hallo! Hallo! A kurva életbe…
Nincs térerő! Mi történik?! Bryan!!!
Úgy tűnt, az egész Bázison
ingadozik az áramellátás. Mire megzavarodott kis csoportunk kibotorkált a
folyosóra, stabilizálódott a világítás, immár sárgás szűrt fény világította be
a folyosókat és termeket, ami azt jelentette, hogy bekapcsolódott a tartalék
áramgenerátor, és jelenleg minden arról működik.
Közel hetven éve nem történt
hasonló este a Bázison. Milyen különös…
Csak álltam ott, a falnak
támasztott háttal, miközben mindenki egyszerre beszélt körülöttem, és arra
gondoltam: Miért is pont Alejandro hazugság tesztjének idejére szállt el
hirtelen a Bázis áramellátása?"
...
"- Emlékszel még, mit mondtam
neked, mielőtt elrángattatok erre a hülyeségre? Hogy érezz át…
Nem számítottam rá, hogy megint
ezt veszi elő. Bosszúsan fújtam ki a levegőt, és elfordultam. Az üvegen át,
nézőközönségünk minden egyes tagja csupa kérdő és kíváncsi tekintettel bámult
vissza rám.
„Mi az, mit mondott?”- olvastam
ki a szemükből.
- Most mi van? Miért fordítasz
hátat? Valami rosszat mondtam?
- Attól tartok, ez valami rosszat
takar.
- Csak engedd el magad. Engedd el
a görcsöt, ami fogva tart, ami visszatart tőlem. És akkor, amit feléd küldök
magamból, azt képes leszel befogadni. Az igazságról csak így győződhetsz meg.
Csak álltam és nem tudtam, hogy
hangosan vihogni kezdjek, mint egy hülyegyerek, vagy faképnél hagyjam, és
tekintsem lezártnak az Alejandro-Camilo ügyet. Kezdtem úgy érezni, nem jutunk
dűlőre, csak ha összeforrunk térben és időben, amire azonban képtelen voltam.
- Nagyon romantikusan hangzik,
csak az a probléma, hogy nem díjazom, ha illetéktelen emberek piszkálják a
belső világomat. Ezért inkább hagyjuk az ezotériát másokra…
- De…
- Mit szólnál hozzá, ha idehívnék
valakit, hogy feltegye neked a nagy kérdést: Te vagy-e Camilo? Neki biztosan
elárulnád az igazat, mindenféle spirituális kertelés nélkül…
- Kire gondolsz?
- Aloisiora gondolok, a bohócra. -
mondtam, és jelentőségteljesen sandítottam rá. A várva várt reakció kissé más
volt: Alejandro nevetni kezdett. Szóval… teljesen más…
- Hát most aztán tele lett a
gyatya!- röhögte, én pedig kezdtem belátni, hogy picit beégtem…
„Mi ez? Semmi rettenet, kigúvadó
szemek…?”
Azért még megpróbáltam
rákontrázni.
- Azt hiszed, hülyéskedek? Fél óra
múlva itt fog előtted állni.
Azzal gyorsan kilendültem az
üvegajtón, és ezt hadartam a döbbent embereknek:
- Szerezzetek egy bohóc jelmezt,
fél órán belül, basszus! Gyorsan!- Főnök hirtelen azt sem tudta, hova, és kire
nézzen, így a levegőbe ismételte az utasítást:
- Gyorsan!- Hárman vágódtak ki az
ajtón, hogy teljesítsék a nem mindennapi kérést: Késő este, fél 11-kor valaki
eszementül vágyik rá, hogy egy bohóc jelmez boldog tulajdonosa legyen…
És már ott is voltam újból az
üvegfal túloldalán, Alejandroval, aki afféle vigyorral nézett engem, amilyennel
a szellemi fogyatékosok bájos butaságait nézik el.
- Hol jártál?- kérdezte évődve,
noha persze nagyon is jól látta, hogy hol jártam…
- Csak… Csak megkérdeztem a
srácokat, mennyi az idő…
- Na jó. Tudod, mit? Csapjunk egy
görbe estét hárman: Te, Alosio, és én, csak hadd álljak már fel végre ebből a
székből!
- Nem félsz?- kérdeztem most már
egészen gyanakvóan, hogy az ikertestvér történet mégis szóról szóra igaz volt a
legelejétől kezdve, és idáig csupán fárasztottuk egymást.
„És az áramszünet…?”
- Úristen, dehogy félek! Még két
csókot is adok neki, de csak a te kedvedért, hogy megnyugodjál. Akármikor. Na?
Átmentem a teszten?
- Hát… Azt hiszem…- mondtam
lassan és halkan."
(részlet: Camilo és Aloisio bohóc találkozása - az egyik kedvenc részem :) )
Az Arizona Bár félhomályában
jóformán csak az italpult és a játékgépek villogása adta a derengő fényforrást.
Nem volt túl sok vendég, a sok kör alakú asztalka egyikét sietve és találomra
választottam ki. Szemben ültem le az italpulttal, ahol egy termetes szarvasbika
koponyája alatt a csapos, megadva a módját a bár design-jának, hamisítatlan
cowboy szerelésben feszítve támaszkodott. Ahogy az egész bár a Figyelők tulajdonában
állt, úgy a csapos is, - és biztosra vettem, hogy az az egynéhány csendben
iszogató vendég is,- mind-mind a mi saját, beépített embereink csoportját
alkották.
- Hello, Celia!- köszönt rám a
pult mögül a Cowboy.
- Hello, John!- intettem oda.
Camilo kíváncsian forgolódott,
miközben levetette fekete Nike kabátját, és gondosan elegyengette székének
támláján.
- Hozhatom a szokásosat neked, és
a barátodnak?- kérdezte a Cowboy, csak hogy még hitelesebb legyen a kép arról,
micsoda törzsvendég is vagyok én itt.
- Persze!- kiáltottam vissza
lazán - Csak bőségesen, amit gondolsz!
- Én nem is tudtam, hogy te ilyen
helyekre jársz…- jegyezte meg Camilo végigfürkészve, körbe, a falakon lógó
Western relikviákat. A pult mellett bal oldalt egy kisebb ring kapott helyet,
melyben a kötélkorlátok között egy nyereg árválkodott a rodeo szerelmeseinek
csábító kihívást kínálva, de ezen a csöndes estén nem akadtak bátor
jelentkezők. Ugyanígy, a rodeo ringjén túl ezúttal a dobogót sem foglalta el
zenekar, hogy a közönséget szórakoztassa. Ma nem volt zene, sem ének, sem tánc.
- Nem túl pezsgő itt az élet. -
állapította meg Camilo kisvártatva, mivel semmit sem mondtam neki. A Cowboy egy
fémtálcán hozta ki nekünk a két whiskeyt, és tette le elénk.
- Egészségetekre!- mondta.
- Kösz - motyogtam, de hozzá sem
értem a pohárhoz. Camilo sem az övéhez.
- Milyen régóta jársz erre a
helyre?- kérdezte Camilo, tekintetét ismét körbevillantva a báron - Komoly és
hideglelős hely ez egy magad fajtának…- töprengett, és rám nézett.
- Miért lenne komoly és
hideglelős?- kérdeztem - Szerintem egyáltalán nem az. Különben is…
Tétován forgattam a poharamat a
benne lévő borostyánszínű folyadékot nézegetve. Nem bírtam megállni, hogy ne
tegyem szóvá. Zavart, hogy olyan kijelentést tett, ma már sokadszorra, ami azt
sugallta, meg van róla győződve, hogy kívül-belül ismer engem. Milyen jogon
tette ezeket a kijelentéseket? Semmi köze nem volt hozzám, és nem volt semmi
joga felettem. Fölpillantottam rá, és kimondtam:
- Honnan veszed, hogy tudod, hogy
mi illik hozzám, és mi nem?- Nem sikerült elég közömbösen feltennem a kérdést.
Csípősen és ridegül hangzott, de Camilo szokás szerint nem tudta, vagy nem
akarta érzékelni a belőlem áradó ellenségességet.
- Hát… Azért vagyunk itt, hogy
jobban megismerjük egymást, nemde?- csevegte, és felemelte a poharát, hogy
igyon belőle. Egy korty után vissza is tette az asztalra, és folytatta a
könnyed társalgást, ami igencsak egyoldalú volt, de nem törődött ilyesfajta
részletekkel…
- Te egy finom Úrnő vagy,
Tükörkép. Ebben a bárban pedig csak úgy vibrál a nyers, férfias vadság. -
Camilo eleresztett egy rövid kacajt. - Még magam is megborzongok itt! Nem lepne
meg, ha idebent mindenhol csupa Fátor tanyázna… Mintha az ellenség ölében
ülnénk…
„Hoppá! Veszélyes vizek felé
közelítünk!”
Reméltem, hogy nem vette észre,
amint a tekintetem kitágult az ijedségtől, a poharam bámulás közben.
- Bevallom neked, hogy nem
szívesen időzöm itt, de a te kedvedért, Tükörkép, maradok.
- Helyes. – mondtam - Semmi
értelme viszolyognod ettől a helytől. A Fátorok nem járnak errefelé.
- Tényleg? Hm. Hát ha te mondod…-
Camilo ismét a poharáért nyúlt, kissé türelmetlenebbül, és egy gyors korty után
azonnal visszatette az asztalra. Sötét szemei ide-oda jártak, megint
körülnézett, mint akinek üldözési mániája van. Mint aki feszült valamiért.
- Lazíts, Camilo. - mondtam
csendesen.
- Ha te mondod, hogy lazítsak,
akkor lazítok - mondta, de már az ujjaival is dobolásba kezdett - Mesélj
valamit, Celia!- kapta rám hirtelen a fejét, majd rámarkolt az üvegpoharára, és
egy hajtásra kiitta az italát. A poharat hangosan koppantva tette vissza.
Tovább dobolt az ujjaival, és már a térde is rugózásba fogott az asztal alatt.
Idegeskedni kezdtem én is. Hátradőltem, és figyeltem őt, felkészültem a lehető
legrosszabbra.
„Hol vannak Victoriáék?!”
Félő volt, hogy ha nem kezdik el
időben az akciót, Camilo, aki határozottan érezte, hogy a levegőben, hogy
kutyaszorítóba került, átvált a feldúltságtól valami olyanná, ami vadabb és
fékezhetetlenebb. Amihez esetleg nyugtatólövedék szükségeltetik majd…
- Figyelj csak… Hé… Figyelj rám egy
kicsit!- mondtam aggódva, de korántsem őérte, mindinkább saját magamért. Nem
jutott más az eszembe, mint amit Arnold mondott neki, amikor fölhúzta magát a
DVD lemezek miatt.
- Gondolj a végtelenül hullámzó
Óceánra!
Most az egyszer Camilo nem
reagált arra, amit mondtam neki. Csak fészkelődött, forgolódott, dobogott az
ujjaival…
Amikor újra visszanézett felém,
abbahagyta. Nem mozdult meg többet. Megkövült. Tekintetét valahová a fejem fölé
meresztette ki, mintha valami erő kényszerítette rá, hogy másra ne figyeljen.
Döbbenten néztem Camilo átlendülését az izgő-mozgásból a szoborszerű
rettenetbe, ami akkor ült ki az arcára. Egyik pillanatról a másikra.
És azután fölordított. Harsány,
borzadó rikoltás volt, ami kiszakadt belőle, amitől égnek állt a hajam. Camilo
fölugrott az asztaltól, hátralökve a székét, mintha villamos áramot vezettek
volna a testébe. Akkor pattantam föl én is, és perdültem szembe azzal a
valakivel, aki ott állt a bár bejáratában.
Sosem tettem volna ilyet más
esetben, de Camilo rémületétől átitatott előadása olyan szinten felhergelte
amúgy is meggyengült idegzetemet, hogy amikor megláttam, én is fölsikoltottam
legelső reakciómban.
Aloisio bohóc teljes
terjedelmében és életnagyságában indult meg az asztalunkhoz. Nem volt
tolószéke. A saját lábán állt. Nem nézett sem jobbra, sem balra, nem érdekelte
más, csak mi, egészen konkrétan régi barátja, Camilo de Guerra, aki eltorzultan
vonagló arccal, egész testében görcsös remegéssel kapaszkodott az italpult
szélébe, Akkorra már valamelyest lehiggadva, és félrehúzódva figyeltem a
legenda megelevenedését.
Camilo bevizelt, amikor Aloisio bohóc
megállt közvetlenül előtte kopasz, ráncos fehér fejével, melyen csak két oldalt
meredezett egy-egy kócos, égővörös hajcsomó. Gyűrött, túlméretezett kezeslábasa
sötétpiros volt a félhomályban, mint az alvadt vér, cipői, mint két fekete
csónak.
A Cowboy és a három-négy vendég,
mintha mit sem vennének észre az egészből, el voltak csendes magányukban. Néma,
sötét ember formájú árnyékként húzták meg magukat.
Camilo nem mert fölnézni rá.
Aloisio bohóc legalább két fejjel tűnt magasabbnak, mint ő, bár Camilo görcsösen
összegörnyedt, és igyekezett a fejét minél jobban a vállai közé húzni.
- Ne… Ne…- nyöszörögte Camilo
vékonyka hangon - Kérlek, ne egyél meg…
- Idefigyelj, kisfiam. - mondta
Aloisio bohóc dörmögő, mély hangon, mutatóujját fenyegetően rázva Camilo felé-
Megígérem, hogy nem esik bántódásod, ha most kimész, és beszállsz abba a fekete
furgonba, ami a bár előtt áll. Világosan beszéltem?
- Igen… Igen… Csak ne egyél meg…
Kérlek…- lehelte cérnavékonyan Camilo.
Még mindig nem merte kinyitni a
szemét. Összeszorított szemhéjakkal, vakon kísérelte meg, hogy vizelettől
tocsogó nadrágban, eláztatott cipőben arrébb araszoljon, és kitapogassa a kör
alakú asztal szélét, hogy abba kapaszkodva haladhasson előre. Annyira szánalmas
látvány volt a nagy és büszke, délceg és pedáns Camilot így látni, hogy kezdtem
magam helyette is kínosan és megalázottnak érezni. Hiába haragudtam rá teljes
szívemből, most őszintén megvallva, nagyon megsajnáltam. A szívem facsarodott
belé.
Még láttam, ahogy a Cowboy
előjött a pult mögül segíteni, kitámogatni Camilot a furgonhoz, aztán
elfordultam, és… És elsírtam magam…
Miután hangtalanul kibőgtem magam
a Flippernél, egy sivatagos naplementét ábrázoló kép alatt üldögélve,
elkortyolgatva a whiskeymet, részben Alejandrora várakozva, rendeztem az arcom,
és megemberelve magam, zsebembe gyűrtem a zsebkendőt.
Körbe kémleltem a terepet
Alejandro után kutatva. Nem láttam egyebet annál, minthogy a Cowboy éppen
komótosan fölmosta a padlót a pult előtt, ahol Camilo… izé… jaj… Így hát
kimentem a bár elé az utcára."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése