Crycetus
A regény Dr. Sylvester Pelton és Victor Pelton tábornok feljegyzései
alapján íródott, akik a 12. Tudományos felfedező expedíció keretében eljutottak
a Cherox bolygóra
Az elmúlt éjjeli felhőszakadás
után felfrissülve párologtak az utcák és terek. Az egyre sűrűbbé alakuló
forgalomban a lustán vánszorgó légjárgányok metálos fényezésén meg-megcsillant
a napfény. A tehetősebb crycetoidok kígyózó sorokban foglalták el járműveikkel
a légpályákat, melyek teljességgel átszőtték Elzgardot, s ahogy egy régi mondás
tartotta a Földön Rómáról, itt valóban minden út oda vezetett.
A külvárosi, egyformán szürke és
rideg, magas kőkerítéssel körülhatárolt gyárépületek bejáratainál álmos és
morcos crycetoidok tömegei várakoztak, hogy a szintén álmos és morcos éjjeli őr
végre megnyissa előttük a hatalmas kapukat, hogy aztán sorban hozzáérintve a
csuklójukon lévő karkötőt, becsekkolhassanak, s megkezdhessék a napi
robotmunkát. Ezek a lények ugyanis egy valamit viseltek igazán rosszul, az
pedig a korai felkelés volt, hacsak egyszerűen nem magát, a felkelést. Csupán
ez emlékeztetett bennük az általunk ismert, s közkedvelt földi kisállatra, az
aranyhörcsögre, más aligha. Termetet és intelligenciát tekintve semmiképpen sem
volt hasonlóság a két faj között. Testméreteiket figyelembe véve, még az emberi
magasságot is túlhaladták: akadt olyan hím, amely megközelítette a 8 lábat is.
Az elzgari, királyi városnegyed
felé haladva már élelmiszer elosztó központok is feltűntek, óriási zöldség és
gyümölcs raktárak, polgári lakóházak, melyek többszintes, kívülről favázas,
kupolás épületek voltak, sűrűn, egymás mellett. A kisebb, nagyobb, többnyire
fehér, favázas, méhkas formájú házak között széles sávban közlekedtek a
légjárgányok, az utcaképet pedig parkok, és szökőkutas sétányok tették változatosabbá.
A királyi városnegyedben nem fordultak elő sötét, félreeső zugutcák,
szórakozóhelyek (merthogy ilyenek is voltak), tisztaság, rend és fehérség
uralkodott mindenütt. A fa, mint természetes díszítő elem, mindenhol
felbukkant, és előfordult valamilyen formában: faragott faberakással
ékesítettek minden épületet, az irányjelző táblák is ilyenek voltak, melyek az
ódivatú elit negyedben külön útbaigazították az arra járókat, eltekintve a
minden légjárgányban lévő üvegre vetíthető hologramos térképtől.
Mindennek közepén, az uralkodói otthon
magasodott a város fölé, hófehér, domború falaival, melyek vakítóan szikráztak
a napsütésben. Sarkain egy-egy óriás kast formázó torony keretezte a vár
falait, s több szinten törtek a felhők közé az egymásra épített, egyre kisebb
kupolák. A vár előtti kör alakú téren lélegzetelállító fehér szökőkút köpte a
csillámló vizet, egymásnak háttal felállított félhold alakú kövekből tört föl a
víz. A térről indulva, egy fehér díszköves úton juthattunk el magához, a
várhoz, amelyben ilyenkorra, már szintén indult a mozgolódás.
Mindkét nap felkúszóban volt már
a türkizkék égbolton, mely az ég teteje felé fokozatosan sötétebb kék
árnyalatúra színeződött, s mivel nem kevesebb, mint két napjuk volt a
crycetoidoknak, a hőmérséklet alapjában véve is melegebb volt, mint a Földön.
Napközben átlagosan negyven fok körülire melegedett a levegő, ami a hidegebb
évszakban is alig csökkent huszonöt fok alá. A magasabban látható nap állásához
kötötték az idő múlásának megfigyelését, s ebben az állószögben még jócskán
benne voltunk a „korai napszak”- nak nevezett időben.
Nemcsak a népes személyzet
tagjainak kellett ekorra már talpon lennie, s elfoglalnia helyét a kiszabott
területeken. A királyi család minden tagjának, kivétel nélkül illett már előkecmeregnie
lakosztályából, ez pedig némelyiküknek nagy nehézséget okozó tevékenység volt,
mert hát, a crycetoidok kétségkívül imádtak aludni.
Taddheus, (minthogy nevét,
képtelenek voltunk kimondani, így ezt a nevet kapta), nem is lehetett volna
jobb élő példa erre. Ő történetesen nem volt egyéb a várban, mint vendég, ha
úgy tetszik, kegyeltként élt a királyi otthonban, leginkább a királynő
engedélyének és szívélyességének köszönhetően. Zűrös história volt az egész
kegyelt dolog. Kellemetlen egy ügy. Taddheus igazság szerint a kegyelt
kegyeltje volt, hiszen legjobb néhai barátja, Torh, a királynő, Reigina kedvenc
unokaöccse volt, akit a királyi rangba emelkedett nagynéni maga mellé emelt,
merthogy Torh a külvárosi gettó egyik legveszélyesebb környékén tengette
mindennapjait, és mindebből a „jóból” Taddheus is kivette a részét, mivel
hasonló nyomorult sorsa lévén mindenen osztozott Torhral.
Mind a ketten tehát a gettóból
kerültek a fényűzésbe. Egy elhagyatott, és kiégett gyárépület aljában éltek,
ahol később létrehozták a környék egyik legszínvonalasabb szórakozóhelyét, és
üzemeltették egy darabig. Egészen addig, amíg Taddheus párján, Maeryonon nem
kezdtek el mutatkozni a Vírusfertőzés jelei. Akkor aztán, rövid időn belül
mindennek vége lett.
Maguk sem tudták pontosan hogyan,
és mikor történt az a bizonyos mutáció. A crycetoidok faja ketté vált a
fejlődés során, és egy olyan fajuk is létrejött, amely agresszív, ragadozó
húsevőként, kannibálként tört a természet színterére. Lassan több ezer éves
háborúban állt már a két a faj, a vegák és a kannibálok, egymástól teljesen
elhatárolódva, azonban a kannibálok folyamatos fenyegetést jelentettek a
számukra. Portyázásaik örök rettegésben tartották a vegákat, akiknek
hadseregükön belül külön erre a célra, speciálisan kiképzett kannibál vadászok
csapatai is működtek.
Maeryon nem született
kannibálnak. Néhány évszázada is meg volt már annak, hogy az akkori király
egyik vezető laboratóriumi tudósa olyan vírussal kísérletezett, amelyet
kizárólag a kannibálok ellen akartak bevetni, hogy végre kipusztíthassák a
bolygóról a természet eme gonosz tréfáit. Azonban valamit elrontott. Valami
rosszul sült el, azt beszélik, valaki, a tudós csoportból szándékosan manipulálta
meg mesterségesen létrehozott biológiai fegyverüket, és juttatta ki a vírust,
szabadjára engedve a világban. A hihetetlenül erős vírus szedni kezdte
áldozatait, és azóta is szedi… Mutálódott, és ellenállóvá vált minden egyes
próbálkozásnak, amit megkíséreltek a megfékezésében. Így a kannibálok mellett a
Vírus is felkerült a listára, újabb fenyegetést jelentve a crycetoidok életére.
Egy jó ideig legalábbis…
Aki a Vírust elkapta, annak
szervezete változni kezdett, néhány napa alatt végbemenő mutáción esett át,
szörnyű kínok között vergődve. Kannibállá vált. Tüneteit és ismertetését minden
iskolában kötelező tananyagként tanították a kölyköknek, s azt is, hogy
védekezni aligha lehet ellene. Vírus fertőzés leggyakrabban éppen a külvárosi
gettókban fordult elő, s legtöbbször, amint a rendfenntartók értesültek róla, azonnal
a helyszínre érkeztek ezüst színű légjárgányaikkal, hogy agyonlőjék a
szerencsétlent. Elzgar elit negyedében azonban mindenki be volt oltva ellene.
Ugyanis igen, védekezni lehetetlen volt… a gettóbelieknek. Az elit azonban
megengedhette magának a méregdrága oltóanyagot, amely egy egész áruháznyi
zöldség készlet árával vetekedett.
Mire volt ez az önzés? A király,
Marchost nem olyannak ismertük meg, aki hanyatlásban és kínok között hagyja
népét, és elnézi a gettóban senyvedő polgárok szenvedését. Az oltóanyagból
egyszerre csak igen csekélyke mennyiséget voltak képesek megcsinálni. A gromula
növény, amelynek gyökér gumójának préselt leve volt szükséges hozzá, a
legritkább növény volt a Cheroxon, egyesével nőtt kietlen és kopár
hegyvidékeken, és több ezer kilométeres körzetben biztosan lehetetlenség volt
még egyet találni. Hiába léteztek külön Gromula expedíciókra felkészített
különítmények, ha évek alatt három növényt megtaláltak, már nagy szerencsének
örvendhettek a csapatok. Ezért egy adagnyi oltóanyag is csak viszonylag kevés
crycetoidnak jutott, az elsőbbség pedig mégis csak a királyi család igen népes
tagjait illette, azután pedig a kegyelteket, ismerősöket, barátokat… Nem
beszélve arról hogy három évente meg kellett ismételni az oltást, tehát a gettóbeliek
mindenképpen a legutolsóak voltak a sorban, s szegények, folyamatosan vissza is
csúsztak oda, a legutolsó helyre.
Taddheus nem volt veszélyben. Egy
percig sem. Nőstényével szemben, legalábbis, nem volt félni valója, mert
Mearyon átalakulása és elkorcsosulása nem tompíthatta el az iránta érzett
olthatatlan szerelmét, így az őrültté vált nőstényben még véletlenül sem merült
föl, hogy Taddheust netán bántsa. Rajongása azonban nem talált viszonzásra. Hőn
imádott hímjéből éppen az ellenkező érzelmek törtek elő, mint a lángolás. Tade
irtózott tőle, és felőrölte őt a mindennapossá vált rettegés és küzdelem a
megélhetésért, hiszen miután Mearyon megfertőződött, szórakozóhelyüket, a
Zaraghoz-t meg kellett szüntetniük. A rendfenntartók bármikor rájuk törhették
az ajtót, ha nem azért, hogy Mearyont agyonlőjék, akkor valamiféle
bűncselekmény miatt, hogy aztán Tade és Torh megint Gymfor-ban, az Elítéltek
városában köthessenek ki.
A sors végül úgy hozta, hogy Tade
megszabadulhatott Mearyontól és a nyomorúságos életmódtól. Gyorsan, búcsú
nélkül, egy este, amikor Mearyon éppen nem volt odahaza. Vissza se nézett a
hófehér, királyi légjárgány hátsó ablakából. A megvadult nőstényt azonban
érzékenyen érintette imádott hímje eltűnése. Kiderítette, hogy Tade és Torh
hova távozott, és rögeszméjévé vált a bosszúállás szándéka.
Terve félig sikerült. Egy este,
amikor Torh egy kis éjszakai kilengésre ment, a jó hírű Dallux bár mögötti
sötét mellékutcában sikerült lecsapnia rá… egész pontosan szétcsapnia… a
szemetes tartályok között. Akkor indult körözés Mearyon után, aminek lassan két
hónapja volt már, de még mindig nem akadtak a nyomára. A szörnyeteg nőstény
eltűnt, baltástul, legjobb barátjának halálát pedig egyelőre képtelen volt
földolgozni.
Legalább egy valaki maradt, aki
fontos volt számára, aki mindig ott volt a közelében, hogy feledtesse a gyászt.
Gyta hercegnőnél nem akadt becsesebb titkolni valója, akivel pár hónapja
kialakult viszonyukat rejtegetniük kellett a király elől, aki alapjában véve is
ferde szemmel nézett Tadera. Az első perctől kezdve nem volt ínyére, hogy Tadét
a várba fogadták. Torhral még valahogy kiegyezett, mert Reigina vérrokonáról
volt szó, na de Tade?! A királynő azonban nem akarta kidobni őt, hiszen tudta,
hogy senkije és semmije nincsen, ráadásul Torh fivéreként szerette őt. Akit
pedig Torh fontosnak tartott, az Reiginának is az volt. Miután Torh meghalt,
a királynő már csak pusztán unokaöccse emlékének tisztelegve sem akart volna
megválni Tadetól, és az utcára tenni, így hát Tade a királyi várban
maradhatott.
A királynak, Marchosnak tűrnie
kellett, rosszallását néha-néha, egy-két véletlen elejtett epés megjegyzéssel
kifejezve, és Tadenak játszania kellett, lehetőleg a jófiút, aki igenis
alkalmas a kegyelt címre. A tökéleteset bizony nem volt egyszerű feladat
eljátszania. Mert korántsem volt az. Sehogy sem.
Tadenak korábban sok fejtörést
okozott az először is, hogy vajon miért nem kapta el Mearyontól a Vírust? Tade
nem kapta el. Megúszta. Amikor a várba kerültek, Torh barátja egyre rosszabb
bőrben volt, de megkapta az oltóanyagot, így egészséges és ép maradhatott.
Tadet az alapos orvosi vizsgálatok teljesen egészségesnek találták, ami csak
egy valamire adhatott magyarázatot: hogy valamilyen okból kifolyólag immúnis.
Ez hogyan lehetséges? A Vírus
testnedvek útján terjedt, és Tade, aki Mearyon párjaként a lehető legközelebbi
kapcsolatba került a fertőzöttel, egyszerűen makkegészséges maradt.
Marchos király fia, Rey, a
királyi laboratórium tudományos részlegének csoportvezetője volt, és értetlenül
állt az esettel szemben. Tade a maga módján, tréfálkozva próbálta a komoly és
humort nem ismerő, őt gyanakvó szemmel vizslató herceg kedélyeit lehűteni, és
elbagatellizálni immunitását, miszerint csupán a szerencse fia, semmi több.
Amikor azonban senki nem látta,
Taddheus Traton sokszor maradt a tükör előtt állva, és töprengve nézegette az
onnan visszatekintő robusztus, izmos alkatú hímet. Félig meddig idegen volt
számára, habár saját magáról volt szó.
Egész kicsi kölyök korában
fogadta örökbe őt, egyetlen élő lány testvérével együtt egy crycetoid orvos,
Dr. Traton… Igazi valóját tehát homály fedte, még a neve sem a saját, eredeti
neve volt.
„Ki vagyok én?” – tette föl a
kérdést olykor magának. Feltűnően nagy termetével kitűnt az átlagból, amely az
egyik jellemző testi adottsága volt a kannibáloknak.
„Ki vagyok én, valójában?”
Tekintete ilyenkor többnyire, a
megválaszolatlanul hagyott kérdések után levándorolt bal alkarjára, arra a
furcsa foltra, ahol a testét beborító, arany vörös szőrszálak ritkásabban
nőttek, és egy különös alakú tetoválást engedtek láttatni. Azóta viselte, amióta csak
az eszét tudta. Dr. Traton így találta meg őt, és nővérét is, akinek ugyanilyen
tetoválása volt.
Miféle jel lehet? A köralak, a
benne lévő, keresztbe álló két sávval… Mit akar a két fakó sáv ábrázolni? Talán
két keresztbe fektetett lábszárcsont lenne? Talán valami köze lenne a kannibálokhoz? Nem! Az lehetetlen! Mennyire gyűlölte Mearyont azért,
amivé vált és amiket tett!
Tade tudta, nem lenne képes húst
enni… Lehetetlen dolognak, abszurdnak és ocsmánynak tartotta… És a jel a
karján? A majd’ 9 lábnyi magassága, ezekkel az izomkötegekkel, amiket magán
viselt?
Tade úgy gondolta, ha esetleg
mégis kiderülne róla, hogy a mutáción átesett fajhoz tartozik, melyet a
mesterségesen létrehozott, és elszabadult Vírus képtelen megfertőzni, teljesen
eltérő, úgymond normális és kultúrált viselkedése csakis azzal lenne
magyarázandó, hogy nevelőapja annak idején sikeres és példaértékű nevelést
végzett… Talán élő bizonyítékként szolgálhatna személyével a későbbiekben, hogy
a kannibálokat igenis meg lehet, avagy vissza lehet szelídíteni, s szociális
életre tanítani. Pusztán pozitív hozzáállás és pszichológia kellett hozzá, no
meg némi állkapocs műtét… Tade jól emlékezett arra a műtét sorozatra, amelyre nővérével együtt cipelte őket nevelőapjuk. Genetikai rendellenességnek nevezte a
problémájukat, mely ellen szükséges volt a mélyre ható fogszabályozás.
Kölyökként sosem gondolt bele, hogy mit is jelenthetett ez egészen pontosan.
Mára, felnőttként, összekombinálva a tényeket, igen aggasztó gyanú sejlett föl
benne, amit a leghelyesebb volt, ha senki sem erősít meg… Tade csupán
eljátszott a gondolattal, hogy a műtéti beavatkozás nélkül, mostanra micsoda
szétálló, késszerű metszőfog agyarak állnának ki a szájából. Azok birtokában
aztán végképp a kannibál vadász alakulatok élő céltáblája lehetne…
Tade az éjjel megint Torhról
álmodott, és igen földúlt állapotban ébredt föl reggel. Ismét az a fojtogató
érzés nyomasztotta, az a mély, szívből jövő sajnálat és hiányérzet legjobb
barátja után, akivel tizenéves kora óta elválaszthatatlan bajtársak voltak, aki
a családja volt egy személyben. Dr. Traton ugyanis meghalt egy tüdőbetegségben,
amikor Tade és nővére tizenhét évesek lettek, Callis pedig, aki sosem bírt a
vérével, nem sokkal ezután, egy nap egyszerűen többé nem ment haza, Tade pedig
teljesen magára maradt.
Tade más esetben ki nem állhatta
az érzelgősséget, mogorván elutasított minden fajta, ilyen nemű gyengeséget,
bizony „harapósabb” természetű volt, vagy csupán szerette, ha kemény és komoly
hímként tekintettek rá, de ebben a helyzetben képtelen volt páncélt vonni maga
köré. Talán öregedett… pedig még csak harminckettő éves volt, amely pontosan
egyezett egy fiatal, harminckét éves földi ember korával. Hiányzott neki az a
rengeteg hülyeség, amit együtt műveltek korábban! Tade meg volt róla győződve:
egész Elzgarban nem akadt még egy akkora „seggfej” (ahogyan Victor fejezte ki
magát), mint amekkora Torh Zego volt!
A hosszú folyosót mesterséges,
tompa fény világította be, akár a vár többi részét. A crycetoidok nem kedvelték
otthonukban az erős nappali fényt, hatalmas ablakok egyedül csak a domború
előcsarnokra nyíltak, azokat is átlátszó, mézszínű fényszűrő réteggel vonták
be.
Tade is az ebédlőbe tartott, mint
ahogy a királyi család minden valódi, és tiszteletbeli tagja. Itt volt az idő
arra, hogy reggelihez gyülekezzünk.
A hosszan elnyúló, fehér folyosó
teljesen kihalt volt, az egymástól szabályos távolságra eső, ezüstszínű,
automatizált ajtók zárva voltak. Egy lélek sem jött-ment erre, amit Tade
egyáltalán nem bánt. Ha lehetett, inkább kerülte őket… a hercegeket,
hercegnőket, az egész elit pereputtyot, de kiváltképp Marchost. Úgy érezte,
képtelen beilleszkedni. Vadidegen otromba bunkónak érezte magát, főleg Marchos
előtt, hiába tett meg mindent Reigina azért, hogy elfogadják őt. Tisztában volt
vele, hogy az egész kegyeltség egy nagy erőltetés. A királynőn, és persze Gytán
kívül senki sem látta őt itt szívesen. A többi egytől egyig ijesztően sznob
volt és teljesen flúgos…
Ott volt Rey, a trón örököse.
Tade meg volt róla győződve, hogy Rey buzi (a szót újfent Victor tanította
neki). Az az úrifiús, gőgös pofa, mintha egyfolytában saját maga csodálatának
bűvöletében élne. Fantasztikus hímpéldány, aki trónörökösként három-négy
egyetemi végzettséggel rendelkezett, mint a királyi laboratórium vezető tudósa.
Ennyi erényt egy testben!
Bret. Bret idióta volt, és
feltűnési viszketegségben szenvedett. Minden albínó valahogy őrült egy kicsit,
ez nem kétséges. Gyta vér szerinti testvére volt, mindkettőnek Reigina volt az
anyja, aki Marchos király második felesége volt egyébként.
Aztán ott volt a kissé molett
Orianne, aki állandóan azon nyavalygott, hogy aznap egy kalóriával véletlenül
megint többet evett.
Semyra egy igazi úripicsa
(ahogyan Victor állapította meg róla, jómagam mellőztem az efféle
véleménynyilvánításokat). Tade nem ismert beképzeltebb és álszentebb elit
ribancot, mint ő. Igazi hisztériás nőstény volt, akinek a parancsára és egyéb
óhajaira mindenkinek azonnal ugrania kellett. Emberekkel egyáltalán nem
kommunikált, szimplán levegőnek tekintett bennünket.
Bryától a hideg futkosott a
hátán. Mintha egy külön világban élne, legalábbis nem Elzgarban. Halott
crycetoidokkal társalgott és a birtokon növő füvekből készített kencéket, avagy
főzetet. Elítélte Rey fívére tudomány terén tett törekvéseit. Szerinte a Vírus
leghatásosabb, mindenki által könnyen és egyszerűen elérhető ellenszerét nem
laboratóriumi körülmények között lehetett előállítani, hanem Urnat istenségen
és a belső ragyogáson keresztül. Ha létezett nem emberi ezotéria rajongó, akkor
az Brya hercegnő volt.
És ezek voltak az Onhyx-ok… A
nagy Onhyxok. A crycetoidnak csupán testközelből kellett megismernie őket, és
rögtön rájöhetett, hogy annyira nem is isteniek ők, bármennyire is élt a
köztudatban, hogy Urnat isten egyenes ági leszármazottai, felmenőiket kétezerötszázhatvan
évre visszavezethetik az első Onhyx királyig, aki a különleges képességekkel
rendelkező Urnat volt, személyesen. Tade korábban sem rajongott a királyi családért. Vannak, akik komolyán
hordják magukkal a jelvényeiket, képüket, mert azt hiszik, szerencsét hoznak,
vagy megvédelmezi őket a kannibáloktól és a Vírustól. Na, persze! Nevetségesnek tartotta, még a gondolatát is.
Tade gondolataiba merülve érte el
a folyosó kanyarulatát, ahol a boltív alatt majdnem összeütközött a vele
szemben siető Gytával. Itt, a kanyarban, takarásban voltak, a lehető legjobb
hely volt arra, hogy senki se láthasson rájuk, ezért Gyta sem fogta vissza
magát. Tade nyakába ugrott és sok-sok puszival üdvözölte őt, majd mikor
elengedte és fölnézett rá, azonnal feltűnt neki Tade borongós hangulata.
Visszafogott volt, erőltetett, halvány kis mosoly látszott csak a szája szélén.
- Valami baj van? – kérdezte
Gyta.
- Megint Torhról álmodtam…
- Ó, nagyon sajnálom, te szegény!
– mondta a hercegnő – Na de, gyere! – kapta el a karját – Éppen eléd indultam…
- Az apádnak nem fog tetszeni,
hogy együtt megyünk le az ebédlőbe – jegyezte meg Tade. Gyta vállat vont.
- Mindig az apám… - dohogott,
miközben szinte vonszolta maga után Tadet a karjánál fogva – Az apám így, az
apám úgy… Észre sem fogja venni, hidd el! Amióta csak lejött, a marok számítógépét
bújja!
- Mindenki lent van már?
- Persze!
- Remek… - húzta a száját Tade.
És igen… Az ebédlőben mindenki
ott volt már, aki számított, de Gyta a nyomában belépő, kissé lapítva
körbesandító Tadeval még nem késett le semmiről.
Victor és én a hosszú, fehér
asztal másik végében ültünk, khaki színű kezeslábasunkban, és figyeltük a reakciókat. Az ezüstszürke és fehér
tarka Marchos velünk szemben ült, és fel sem pillantott marok számítógépéből.
Mellkasánál, az ismeretlen aranyszínű fémből készült Onhyx jel kapcsolta össze
a vállára borított fekete palástot, fején ugyanilyen aranyszínű fémből készült
sisakot viselt. Jobbján a diószín szőrű, aranyozott fejdíszéről aláhulló,
áttetsző fátylat hordó Reigina királynő foglalt helyet, és egyedül ő
mosolyodott el, amikor Tade és Gyta megjelent ebben a tágas, hófehér
csarnokban, amelynek kupolás mennyezetére fafaragások futottak föl a falakon,
hogy a fejünk fölött bonyolult, absztrakt mintába rendeződjenek. Más
látványosság nem is akadt ebben a hófehér ebédlő csarnokban. A crycetoidok építészet
terén az egyszerűségre törekedtek, néhány faragás itt-ott, és már készen is
volt egy terem, vagy szoba. Csak a legszükségesebb bútorok voltak a lakásokban,
úgymint asztal, szék, és a fekvőhely. Szekrényekkel nem zsúfolták tele
otthonaikat, hiszen ruháik, cipőik nem voltak, csupán egy-két sisak, kalap,
fejdísz, és egyéb ilyen utcai viseletre és ünnepi alkalmakra illő kiegészítők.
A hercegek és hercegnők között
már jobban megoszlott a vélemény, amint meglátták Tadet, Gytával érkezni.
Fekete szembogaraik ide-oda villantak egymás között, és laposakat pillantottak
Tade irányába.
Először kifejezetten nyugtalanító
érzés volt, amikor ezek a termetes, két lábon járó aranyhörcsögre emlékeztető
rágcsálók a szemünkbe néztek hatalmas fekete szembogaraikkal. Meg kellett
szoknunk. Mintha az enyhén mandula formájú, intelligenciától sugárzó, fekete
szemek tekintete átfúrná magát rajtad, mintha a vesédbe látnának. Mintha
mindent tudnának rólad. Bár nem mintha maga, a kinézetük enyhített volna
valamicskét a látványon. Még mindig nem sikerült egészen hozzászoknunk, hogy
majdnem 3 lábbal magasabb óriás, hörcsögszerű lények között sétálgatunk, pedig
félelemre semmi okunk nem volt, hiszen maga a király fogadott be minket
otthonába egy időre, amíg mindent feljegyzünk és megtanulunk róluk és
kultúrájukról. Két személyes felfedező expedíciónk immár több mint egy éve
időzött Marchos király otthonában, és ez alatt az idő alatt, mondhatni,
némelyik crycetoiddal igen baráti és közeli viszonyba kerültünk. Példának
okáért, Tadeval, aki mindent megosztott velünk eddigi életéről, valamint Victor
és én voltunk az egyedüliek az egész várban, akik tudtak Gyta hercegnőhöz
fűződő viszonyáról.
Csillagközi tolmácskészülékem
most is kéznél volt, a fekete, érintőképernyős szerkezet ott pihent mellettem
az asztalon. Ezen keresztül voltunk képesek megértetni magunkat a
crycetoidokkal. A Cherox bolygó lakói furcsa mód, ugyanazt a nyelvet beszélték,
mint a Cyrra Galaxis minden olyan bolygóján, ahol értelmes életforma fejlődött
ki…
Victor odaintett Tadenak,
miközben a hatalmas, arany vörös szőrrel borított test puhán belesimult az
ovális, hát vonalát követő támlájú fehér székbe, én pedig felkaptam a tolmács
készüléket, és beleszóltam a mikrofonjába:
- Jó reggelt! – a szerkezet jól
nevelten fordította le a köszöntésemet egy hasonlóan udvarias jó kívánságra,
mivel „jó reggelt”-et ők sosem mondtak egymásnak. Amikor először hallották
tőlünk, Marchosnak meg kellett magyaráznunk, mitől lehet „jó” egy reggel.
Tade dörmögve viszonozta
üdvözlésünket, fülei fejére lapultak, és megpróbálta minél kisebbre összehúzni
magát az asztalnál. Álmosan pislogott körbe, fekete szemei szinte világítottak
világos, vöröses szőre mellett.
Csend volt. Egy szó nem hagyta el
a szájukat, ami Tadet igen csak feszélyezte. Majdhogynem szertartásba illő volt
a reggeli eseménye, a királyi család tagjai ez alkalommal gyűltek össze a napon
elsőként, hogy a közös étkezés közben vitassák meg, kivel mi történt az előző
napon. Napközben ugyanis, jóformán alig találkoztak egymással, hacsak nem valami
nagyszabású esemény hozta össze őket. Ugyanis mindenki végezte a dolgát, a rá
kirótt feladatokat.
Amikor a királyi sarjak huszonkét
éves korukban befejezték tanulmányaikat, s egyúttal nagykorúnak nyilvánították
őket, apjuk elosztotta közöttük az ország ügyes-bajos dolgaival való
foglalatosságokat, a különféle intézmények irányítását, akár egy kisebb,
zártkörűen működő, családi parlamentben.
Ez a napszak volt az, amikor a
reggeli keretében kibeszélték egymás között a fontos témákat, előre jelezték aznapi
tennivalójukat, Marchos pedig, félretéve apai minőségét, mint király hallgatta
meg őket, és adta áldását, vagy éppen vetette el az intézkedéseiket.
Marchos még mindig tenyerében
elférő, hordozható computerének monitorját fürkészte, egy kissé hunyorogva.
Hiába, a látása már nem volt a régi, de az aznapi előrejelzéseket az
időjárással és gazdasági hírekkel kapcsolatban át kellett tanulmányoznia. Addig
pedig, az asztal arra eső részén senki sem mert megszólalni, nehogy megzavarják
király apjukat. Reigina azonban fátyolos aranyfejdísze alól lapos és szúrós
pillantásokat lövellt Marchos felé, látszólag nem tetszett neki, hogy megint az
asztalnál olvas, ahelyett, hogy beszélgetnének egymással.
Semyra és Orianne egészen
feltűnően sugdolózott Tade és Gyta felé tekintgetve, nem volt különösebben
nehéz kitalálni, hogy róluk beszélgetnek. Tade észrevette. Feszült kopogásba
kezdett karmaival a fényes, fehér asztallapon. Rózsaszín, finoman pihés
orrcimpái remegve fújták ki a levegőt. Borzasztóan idegesítette a két hercegnő
sugdolózása. Úgy tűnt, Tade nem bírja cérnával ezt a metsző, kötelező csendet,
Semyra ujjal való mutogatását, Orianne lenéző mosolygását és fejcsóválását, és
azonnal felugrik, hogy ordítva borítsa fel az asztalt.
Karmai egyre gyorsabb ritmusban
kopácsoltak, Gyta lassan oldalra fordította a fejét, és kérdőn bámult rá.
Reigina torokköszörülésbe kezdett, próbálván jelezvén Tade felé, hogy a
kopácsolás hangos, amit illendő lenne abbahagynia, még mielőtt…
Marchos nagyon lassan emelte föl
tekintetét computeréből. Semyra és Orianne azonnal elhallgatott, és elfordult
egymástól. Mindenki azt várta, hogy Marchos dühtől sziszegve vet majd oda
Tadenak egy megjegyzést, ehelyett azonban csak ennyit kérdezett:
- Senki sem látta Kahn Gulzar
parancsnokot? – fordította rögtön tolmács készülékem.
- Nem – mondta Reigina, és egy
szolid kis mosoly kíséretében, „köszönömöt” bólintott a poharába gyümölcslevet
töltő szolgálónak.
Meghozták az ételt. Victor, és én
elém is mindjárt crycetoidnak való adagnyi medangot tettek le, amelyek kerek,
piros színű, fehérje és lédús gyümölcsök voltak, kosaranként két-két kilogramm.
- Nos, jó étvágyat, Vic! –
vigyorodtam el. Sosem törődtek vele, hogy emberként, fejenként három darabtól
tökéletesen jól laktunk.
- Még mindig nincs ekkora étvágyam…
Hát neked?
- Ne törődj vele, csak tömd a
fejed – mondtam, és belenyomva az ujjaim az egyik gyümölcsbe, kettétörtem.Tömör, sötétpiros húsa volt, egyetlen
nagy, sárga színű maggal a közepén. Mintha az alma, és a barack kereszteződése
lett volna: roppanós, puhább, mint az alma, de keményebb, mint a barack.
- Már egy órája itt kellene
lennie – méltatlankodott Marchos – Még a reggeli előtt le akartam volna tudni
azt a megbeszélést!
- Tudod, hogy mindig, késni
szokott – csillapította a királynő.
- Neki elnézzük… - vetette közbe
Semyra, mire Marchos összeszűkülő tekintete a lányára ugrott. A titkon egymásra
villanó pillantások elárulták: mindenki sejti, hogy van valami Semyra és a
parancsnok között, de erről helyesebb volt nem tudni, hát még beszélni róla.
A barna-fehér tarka Semyra
hercegnő valódi szépségnek számított. Nyaka két oldalán neki is ott volt a
fekete sáv, ami a legtöbb crycetoid
jellegzetessége volt. A nőstények teltkarcsú alkattal rendelkeztek,
formára leginkább egy molett földi nőhöz hasonlítottak. Az ékszereken,
fátylakon kívül semmiféle cicomával nem szépítették magukat, nem emberi arcuk
fantasztikus és természetes módon volt mégis kifejező. A nőstényekben, lágyabb
csontozatú koponyájuk mellett valahogy genetikailag kódolva volt, hogy arcukon
a szőrzet pontosan a megfelelő helyen legyen sötétebb, avagy világosabb, mintha
maga a Teremtő kozmetikázta volna ki őket. Persze, a hímeknél sem volt másabb a
helyzet. Arcuk markánsságát és szemöldökük hangsúlyosabb rajzolatát szintén a
szőrzet színének árnyalata tette egyedivé. Semyra mandulaformájú, fekete szemei
fölött bámulatosan természetes módon rajzolódott ki ívelt szemöldökének
rajzolata, olyan árnyékolással a szemhéján, és járomcsontján, mintha finom,
sötétítő porral hintette volna le a szőrét. Létezhet, hogy az evolúció ilyen
mesteri pontossággal alakítsa ki a természetes szépséget, egy kész, modern
emberi nő vázlatának tervrajzát véve alapul, és átültetve azt egy már-már
emberszerű rágcsáló megalkotásába? Victorral erősen gyanítottuk, hogy a crycetoidok
fajának létrejöttében valaha, valamikor nekünk, embereknek is jócskán jutott
szerep, hiszen néha annyira emberien viselkedtek, hogy az már hátborzongató
volt!
- Csak óvatosan, lányom!
Óvatosan! – szegezte Semyrára, hosszú karomban végződő rózsaszínű ujját
Marchos, ugyanis kezüket, lábfejüket, valamint rövidke farkukat nem fedte szőr.
- Miről beszélsz, apa? – Gyta az
orra alatt somolyogva emelte szájához a gyümölcsleves serleget.
- Semyra! Nem szeretném megtudni,
hogy bármi is van közted és Gulzar között, miközben a férjjelölted arra vár,
hogy végre valahára egybe keljetek! Azt akarod, hogy egy ország csámcsogjon
rólunk?!
Semyra zavartan nevetett:
- Azt sem tudom, miről beszélsz…
- Ne nézz hülyének, lányom, ne
nézz hülyének!
- Apám, ha megbocsátasz… -
szólalt meg Rey csöndesen. Mindenki ránézett. – Megérkezett…
- Kicsoda? – kérdezte Marchos.
- Hát Kahn Gulzar parancsnok.
- Ezt honnan tudod? – tekergette
a nyakát Marchos, a többiek is fészkelődni kezdtek a helyükön. Az ebédlő
hatalmas, boltíves fehér ajtaja zárva volt. Sehonnan nem lehetett rálátni az
előcsarnokra, ahol az érkező vendégek várakoztak az oszlopok között.
- Érzem… Belül érzem - közölte
egyszerűen Rey, miközben a fehér szalvétakendőt hajtogatta maga előtt az
asztalon.
- Igaza van – bólintott Brya.
Tade, akinek jobb oldalán Rey
ült, sandán tekintett felé oldalról, mintha csak azt gondolná: „Jaj, ne már
megint kezdi…”
- Azért csak, nézd meg – tette
hozzá Rey, Marchos pedig lassan fölállt, és szinte megigézett lépésekkel hagyta
el az ebédlőt.
Az Onhyxok között nem voltak
ritkák a paranormális képességek, ezt mindenki tudta, még a legegyszerűbb
városi polgár is. Túlzottan is realista öcsém, Victor, itt, a Cheroxon tanult
meg hinni a láthatatlanban, miután döbbenetes dolgoknak voltunk szem és
fültanúja az Onhyx királyi család köreiben. Legenda övezte őket, és számos
királyi felmenővel büszkélkedtek, nem úgy mint, mint a szomszédos országok
uralkodó családjai. Az Elzgari Onhyxokhoz nem volt hasonlatos, ezt elismerte
mindenki. Kiválasztottak voltak. Mint ahogy már említettem, évszázadokkal
ezelőtt élt az első olyan Onhyx, aki a legenda szerint úgy született, hogy
mindkét tenyerében viselte az Onhyxok jelét, és különleges képességekkel
rendelkezett. Olvasott a gondolatokban, telepatikusan kommunikált, valamint
képes volt arra, hogy tárgyakat lebegtessen a tenyere fölött. Istenként
tisztelték. Ő volt Urnat, akinek személye köré egy vallás forrt ki. Ezt a
vallást a honorátok gyakorolták, vallási vezetője pedig mindig az éppen
aktuális Onhyx király volt, így esetünkben Marchos.
Köztudott volt, hogy már majdnem
százötven éve nem született olyan királyi sarj, akinek mindkét tenyerében ott
sötétlett az a bizonyos, elmosódott ábra, melyből a félve tisztelt Onhyx jelet
megalkották. Ugyanis valóban, a királyi család minden tagjának, kivéve Reigina
királynőt, a bal tenyerében ott volt az a furcsa, sötét színű pigment foltszerű
minta, amely örökletes volt.
A trónörökös, Rey volt az, akinek
viszont mindkét tenyerében ott virított a folt, amiért Marchos külön büszke
volt a fiára. Nem csak kiemelkedett intelligenciájában a testvérei közül, hanem
volt benne még valami egyéb is, valami olyan, amitől Tadet tőle is külön
kirázta a hideg.
Marchost tehát minden alkalommal
lenyűgözte, amikor fia valami bizonyságot tett a benne rejlő, pislákoló
képességekről. Rey úgymond, még csak próbálgatta a szárnyait, olykor-olykor
döbbenetesen beletrafálva dolgokba, valamikor azonban nem sikerült neki.
Amikor Marchos sietve leért a
hallba a lépcsőkön, a hadsereg parancsnokát megrökönyödésére valóban ott
találta. Ő volt az, nem vitás. Magas, kisportolt alkatú, fehér szőrű crycetoid,
csak füleinek hegye feketéllett, ami kissé komikusan, komolytalanul hatott egy
olyan komoly hímtől, mint amilyen Kahn Gulzar parancsnok volt. Napszemüveg volt
rajta, és egy kisebb, fekete bőröndöt szorongatott. Elmélyülten szemlélte a
boltívekkel díszített falak domborműves faragványait, melyek mind a régi Onhyx
királyok egy-egy nagy pillanatát jelenítették meg.
Megérezte, hogy Marchos van a
közelében, és rögtön a király felé fordult egy kis fejhajlással, majd lekapta
fejéről a napszemüveget. Bal szeme helyén egy piros fénnyel izzó, mechanikus
szem volt.
- Tiszteletem, felség. Elnézést
kérek a késésemért, de néhány kölyök, merő szórakozásból elvágta a kábelt a
légjárgányom alján, és másfél órámba telt, mire kijavították a hibát.
- Sajnálatos – bólintott Marchos.
- Utcagyerekek, tudja… -
mentegetőzött Gulzar.
- Igen, igen – veregette meg a
vállát, és együtt indultak el a lépcsők felé, melyek a vár bejáratával szemben
kezdődtek – Magát mindig megtalálják… Egyszer érje őket tetten, és nézzen rájuk
a műszemével. Garantálom, hogy többé nem zaklatják majd. Kőkemény katona
létére, nem foghat ki magán néhány rossz kölyök.
- Ezt fontolóra veszem, felség.
- De holnapra pontosan legyen
itt. Rengeteg a dolgunk! Már csak két napunk van a Nagy Ünnepségig!
- Felség, ha szabadna egy személyes
véleményt…
- Tessék, fiam, csak tessék.
- Sokak fölháborodásukat fejezték
ki, hogy miért is kell katonai fölvonulást rendezni Urnat ünnepén… A kettő
együtt, felség… Ehhe… finoman szólva nem fér össze. Urnat maga a béke, a
harmónia. Ő volt az egyetlen Onhyx, akinek az uralkodása alatt nem voltak
háborúk.
Eközben fölértek a lépcső
tetejére, és immár a hosszú folyosón lépdeltek egymás mellett a dolgozószoba
irányába.
- Ismerem a történelmet, Gulzar –
nézett rá Marchos, kissé szemrehányóan, majd emeltebb hangon, szónokiasan
folytatta – De az idők változnak. Modern világban élünk, a modern technika
korában! A hírhálózatokon hónapok óta a legújabb Khorzon nyomkövető rakétákról
beszélnek, meg a három éltű vadászjárgányainkról, amiket a nép a saját szemével
is látni akar, mert el se tudják képzelni, hogyan képesek a földön, vízben és
levegőben is közlekedni. Akár Urnat ünnepe van, akár nem, attól még sajnos nem
enyhül a fenyegetettség az Arkhanyak felől. A nép zaklatott, Gulzar, és fél!
Meg kell nyugtatnunk őket! Látniuk kell, hogy milyen magas fokon vagyunk
bebiztosítva egy lehetséges Arkhany támadás ellen! A biztonság érzése pedig
egyenlő a nyugalommal és a harmóniával. Ezért én azt mondom, nincs is jobb
alkalom annál, hogy egy felvonulás keretében mutassuk meg a népnek, hogy mi van
a birtokunkban. Szerintem ez nagyon is belefér Urnat ünnepébe!
- Ebből a megvilágításból nézve,
valóban nem rossz ötlet, felség…- ismerte el a parancsnok.
Az ebédlőben ezalatt, kicsit
oldottabb légkörben folyt a reggelizés, miután a szigorú Marchos távozott. A
királynő sem ült már úgy az asztalnál, mintha karót nyelt volna. Marchos
jelenlétében mindegyikük feszélyezetebb volt, mert a király vaskalapos módon
követelte tőlük – kiváltképp feleségétől – a szigorú fegyelmet. Nem csak Tade,
még előttük is nyilvánvaló volt, hogy Marchos túlzásba viszi, szinte a levegőt
is annak tudatában kellett venniük, hogy ők méltóságteljes Onhyxok, és nem a
pórnép közül valóak.
- Úgy látszik, Rey, megint jól
működtek a megérzéseid – jegyezte meg Reigina, fejével Marchos üresen hagyott
széke felé bökve. Rey nem szólt, csak bólintott válaszul.
- Urnat napjához közeledve,
Reynek könnyebben megy, hogy előre lásson dolgokat, amik még nem történtek meg.
Jótékony energiák hatnak most ránk – közölte lelkesen Brya, aki most is úgy
festett, mintha egy földi, távol keleti papnő stílusát akarta volna leutánozni.
Ma reggel vörös színű fátylat tűzött a fejdíszére, amely lágyan omlott le a vállain,
nyakában színes kristályokkal ékesített nyakláncok csörömpöltek, valamint karperecet,
és többsoros karkötőt viselt. Mosolyogva nézet komornak tűnő öccsére, amitől ő
is azonnal elkomolyodott:
- Valami baj van, Rey? Annyira
komoly vagy!
Rey egyszerre nagy levegőt vett,
és lecsapta a tányérja mellé az serlegét.
- Hát ez az! Mostanában mindig
sikerül előre látnom mindent…
- És az baj? – húzta föl a
szemöldökét Semyra.
- Bárcsak ne lenne most is
igazam… - suttogta Rey.
Tade összekulcsolta a kezeit az
asztalon, és felénk sandított. Arckifejezéséből ítélve szíve vágya volt, hogy
felkapjon egy tányért és fejbe verje vele ezt a drámatagozatos szarjankót. Tade
nem hitt a handabandázásban. Hasonlóan Victorhoz, ő is afféle „hiszem, ha
látom” fajta volt, csakhogy Tadet makacsabb természet lévén, nem sikerült
meggyőzni az ilyesfajta Onhyx műsorszámokkal. Szerinte mindez csupán hülye
véletlen volt, és meg volt róla győződve, hogy a királyi család tagjai már-már
betegesen, maguk között is Onhyx valóság showt rendeznek, mintha előre kitalált
jeleneteket játszanának el, és betanult szövegeket mondanának el, hogy mindig
fenntartsák a kellő érdeklődést a szenzáció hajhászok számára.
A pár pillanatnyi értetlen csend
után Reigina szólalt meg komoly hangon:
- Miért, mit érzel, Rey?
- A Nagy Ünnepség…- kezdte
suttogva, de nem fejezte be.
- Mi lesz a Nagy Ünnepségen, Rey?
– kérdezte feszülten Reigina.
- Csak nem eljön a világvége? –
vigyorodott el Bret, vörös szemeit előredüllesztve, az asztalon előrébb hajolva,
a vele szemben ülő Rey felé.
Folyt. köv.
Szia!
VálaszTörlésHmmm... agymenésnek agymenés ez kétségtelen tény, viszont egyedi és ez a lényeg :)
Jó, hogy a bekezdéseknél tettél egy üres sort, könnyebben tudtam olvasni.
A leírások újfent jók, teljesen magam elé tudtam képzelni a világot, bár egy kicsit barátkozom kellett a rágcsálókkal de sikerült végül :)
A neveknél, hogy ki kicsoda,meg kinek a rokona egy kicsit elkeveredtem, bár ez rám jellemző, úgyhogy nem biztos hogy ebből a szempontból mérvadó vagyok.
Van egy sci-fi-s beütése egy Star Wars könyvre emlékeztett, legalábbis az ugrott be (itt megjegyezném ez nem rossz dolog) az egyik történetben is eg idegen világban voltak meg minden, de ha jobban belegondoloknem is arra hasonlított hanem Assimov robotvárosának a leírására csak ott robotok dolgoztak hasonló képpen x)
A lényeg nem vagy beteg legalábbis az én nézőpontom szerint. Nekem is mármondták egy két írásom után de én bóknak vettem :)
Szívesen olvasom majd a folytatást
Szia
Syro
Ez nagyon jó ! Hogy van ilyen fantáziád ?! :D
VálaszTörlésKöszi!!:D Örülök, hogy tetszik!:) Szerencsére az van bőven!:)
TörlésSzia :) Sajnos kénytelen vagyok ide írni , a facebooknak hála :S
VálaszTörlésJavascriptet úgy tudsz , hogy belépsz , megkeresed az elrendezést és annál kékkel kint kell legyenek két oldalt is a modulok létrehozása , katt valamelyikre és a megnyíló ablakban nézz jól körül ott kell lenni :)
Remélem segítettem :D