2013. június 6., csütörtök

Crycetus - itt kezdődik... ( Egy kis elkalandozás a sci-fi világába)

Crycetus

A regény Dr. Sylvester Pelton és Victor Pelton tábornok feljegyzései alapján íródott, akik a 12. Tudományos felfedező expedíció keretében eljutottak a Cherox bolygóra

Az elmúlt éjjeli felhőszakadás után felfrissülve párologtak az utcák és terek. Az egyre sűrűbbé alakuló forgalomban a lustán vánszorgó légjárgányok metálos fényezésén meg-megcsillant a napfény. A tehetősebb crycetoidok kígyózó sorokban foglalták el járműveikkel a légpályákat, melyek teljességgel átszőtték Elzgardot, s ahogy egy régi mondás tartotta a Földön Rómáról, itt valóban minden út oda vezetett.

A külvárosi, egyformán szürke és rideg, magas kőkerítéssel körülhatárolt gyárépületek bejáratainál álmos és morcos crycetoidok tömegei várakoztak, hogy a szintén álmos és morcos éjjeli őr végre megnyissa előttük a hatalmas kapukat, hogy aztán sorban hozzáérintve a csuklójukon lévő karkötőt, becsekkolhassanak, s megkezdhessék a napi robotmunkát. Ezek a lények ugyanis egy valamit viseltek igazán rosszul, az pedig a korai felkelés volt, hacsak egyszerűen nem magát, a felkelést. Csupán ez emlékeztetett bennük az általunk ismert, s közkedvelt földi kisállatra, az aranyhörcsögre, más aligha. Termetet és intelligenciát tekintve semmiképpen sem volt hasonlóság a két faj között. Testméreteiket figyelembe véve, még az emberi magasságot is túlhaladták: akadt olyan hím, amely megközelítette a 8 lábat is.

Az elzgari, királyi városnegyed felé haladva már élelmiszer elosztó központok is feltűntek, óriási zöldség és gyümölcs raktárak, polgári lakóházak, melyek többszintes, kívülről favázas, kupolás épületek voltak, sűrűn, egymás mellett. A kisebb, nagyobb, többnyire fehér, favázas, méhkas formájú házak között széles sávban közlekedtek a légjárgányok, az utcaképet pedig parkok, és szökőkutas sétányok tették változatosabbá. A királyi városnegyedben nem fordultak elő sötét, félreeső zugutcák, szórakozóhelyek (merthogy ilyenek is voltak), tisztaság, rend és fehérség uralkodott mindenütt. A fa, mint természetes díszítő elem, mindenhol felbukkant, és előfordult valamilyen formában: faragott faberakással ékesítettek minden épületet, az irányjelző táblák is ilyenek voltak, melyek az ódivatú elit negyedben külön útbaigazították az arra járókat, eltekintve a minden légjárgányban lévő üvegre vetíthető hologramos térképtől.

Mindennek közepén, az uralkodói otthon magasodott a város fölé, hófehér, domború falaival, melyek vakítóan szikráztak a napsütésben. Sarkain egy-egy óriás kast formázó torony keretezte a vár falait, s több szinten törtek a felhők közé az egymásra épített, egyre kisebb kupolák. A vár előtti kör alakú téren lélegzetelállító fehér szökőkút köpte a csillámló vizet, egymásnak háttal felállított félhold alakú kövekből tört föl a víz. A térről indulva, egy fehér díszköves úton juthattunk el magához, a várhoz, amelyben ilyenkorra, már szintén indult a mozgolódás.

Mindkét nap felkúszóban volt már a türkizkék égbolton, mely az ég teteje felé fokozatosan sötétebb kék árnyalatúra színeződött, s mivel nem kevesebb, mint két napjuk volt a crycetoidoknak, a hőmérséklet alapjában véve is melegebb volt, mint a Földön. Napközben átlagosan negyven fok körülire melegedett a levegő, ami a hidegebb évszakban is alig csökkent huszonöt fok alá. A magasabban látható nap állásához kötötték az idő múlásának megfigyelését, s ebben az állószögben még jócskán benne voltunk a „korai napszak”- nak nevezett időben.

Nemcsak a népes személyzet tagjainak kellett ekorra már talpon lennie, s elfoglalnia helyét a kiszabott területeken. A királyi család minden tagjának, kivétel nélkül illett már előkecmeregnie lakosztályából, ez pedig némelyiküknek nagy nehézséget okozó tevékenység volt, mert hát, a crycetoidok kétségkívül imádtak aludni.

Taddheus, (minthogy nevét, képtelenek voltunk kimondani, így ezt a nevet kapta), nem is lehetett volna jobb élő példa erre. Ő történetesen nem volt egyéb a várban, mint vendég, ha úgy tetszik, kegyeltként élt a királyi otthonban, leginkább a királynő engedélyének és szívélyességének köszönhetően. Zűrös história volt az egész kegyelt dolog. Kellemetlen egy ügy. Taddheus igazság szerint a kegyelt kegyeltje volt, hiszen legjobb néhai barátja, Torh, a királynő, Reigina kedvenc unokaöccse volt, akit a királyi rangba emelkedett nagynéni maga mellé emelt, merthogy Torh a külvárosi gettó egyik legveszélyesebb környékén tengette mindennapjait, és mindebből a „jóból” Taddheus is kivette a részét, mivel hasonló nyomorult sorsa lévén mindenen osztozott Torhral.

Mind a ketten tehát a gettóból kerültek a fényűzésbe. Egy elhagyatott, és kiégett gyárépület aljában éltek, ahol később létrehozták a környék egyik legszínvonalasabb szórakozóhelyét, és üzemeltették egy darabig. Egészen addig, amíg Taddheus párján, Maeryonon nem kezdtek el mutatkozni a Vírusfertőzés jelei. Akkor aztán, rövid időn belül mindennek vége lett.

Maguk sem tudták pontosan hogyan, és mikor történt az a bizonyos mutáció. A crycetoidok faja ketté vált a fejlődés során, és egy olyan fajuk is létrejött, amely agresszív, ragadozó húsevőként, kannibálként tört a természet színterére. Lassan több ezer éves háborúban állt már a két a faj, a vegák és a kannibálok, egymástól teljesen elhatárolódva, azonban a kannibálok folyamatos fenyegetést jelentettek a számukra. Portyázásaik örök rettegésben tartották a vegákat, akiknek hadseregükön belül külön erre a célra, speciálisan kiképzett kannibál vadászok csapatai is működtek.

Maeryon nem született kannibálnak. Néhány évszázada is meg volt már annak, hogy az akkori király egyik vezető laboratóriumi tudósa olyan vírussal kísérletezett, amelyet kizárólag a kannibálok ellen akartak bevetni, hogy végre kipusztíthassák a bolygóról a természet eme gonosz tréfáit. Azonban valamit elrontott. Valami rosszul sült el, azt beszélik, valaki, a tudós csoportból szándékosan manipulálta meg mesterségesen létrehozott biológiai fegyverüket, és juttatta ki a vírust, szabadjára engedve a világban. A hihetetlenül erős vírus szedni kezdte áldozatait, és azóta is szedi… Mutálódott, és ellenállóvá vált minden egyes próbálkozásnak, amit megkíséreltek a megfékezésében. Így a kannibálok mellett a Vírus is felkerült a listára, újabb fenyegetést jelentve a crycetoidok életére. Egy jó ideig legalábbis…

Aki a Vírust elkapta, annak szervezete változni kezdett, néhány napa alatt végbemenő mutáción esett át, szörnyű kínok között vergődve. Kannibállá vált. Tüneteit és ismertetését minden iskolában kötelező tananyagként tanították a kölyköknek, s azt is, hogy védekezni aligha lehet ellene. Vírus fertőzés leggyakrabban éppen a külvárosi gettókban fordult elő, s legtöbbször, amint a rendfenntartók értesültek róla, azonnal a helyszínre érkeztek ezüst színű légjárgányaikkal, hogy agyonlőjék a szerencsétlent. Elzgar elit negyedében azonban mindenki be volt oltva ellene. Ugyanis igen, védekezni lehetetlen volt… a gettóbelieknek. Az elit azonban megengedhette magának a méregdrága oltóanyagot, amely egy egész áruháznyi zöldség készlet árával vetekedett.

Mire volt ez az önzés? A király, Marchost nem olyannak ismertük meg, aki hanyatlásban és kínok között hagyja népét, és elnézi a gettóban senyvedő polgárok szenvedését. Az oltóanyagból egyszerre csak igen csekélyke mennyiséget voltak képesek megcsinálni. A gromula növény, amelynek gyökér gumójának préselt leve volt szükséges hozzá, a legritkább növény volt a Cheroxon, egyesével nőtt kietlen és kopár hegyvidékeken, és több ezer kilométeres körzetben biztosan lehetetlenség volt még egyet találni. Hiába léteztek külön Gromula expedíciókra felkészített különítmények, ha évek alatt három növényt megtaláltak, már nagy szerencsének örvendhettek a csapatok. Ezért egy adagnyi oltóanyag is csak viszonylag kevés crycetoidnak jutott, az elsőbbség pedig mégis csak a királyi család igen népes tagjait illette, azután pedig a kegyelteket, ismerősöket, barátokat… Nem beszélve arról hogy három évente meg kellett ismételni az oltást, tehát a gettóbeliek mindenképpen a legutolsóak voltak a sorban, s szegények, folyamatosan vissza is csúsztak oda, a legutolsó helyre.

Taddheus nem volt veszélyben. Egy percig sem. Nőstényével szemben, legalábbis, nem volt félni valója, mert Mearyon átalakulása és elkorcsosulása nem tompíthatta el az iránta érzett olthatatlan szerelmét, így az őrültté vált nőstényben még véletlenül sem merült föl, hogy Taddheust netán bántsa. Rajongása azonban nem talált viszonzásra. Hőn imádott hímjéből éppen az ellenkező érzelmek törtek elő, mint a lángolás. Tade irtózott tőle, és felőrölte őt a mindennapossá vált rettegés és küzdelem a megélhetésért, hiszen miután Mearyon megfertőződött, szórakozóhelyüket, a Zaraghoz-t meg kellett szüntetniük. A rendfenntartók bármikor rájuk törhették az ajtót, ha nem azért, hogy Mearyont agyonlőjék, akkor valamiféle bűncselekmény miatt, hogy aztán Tade és Torh megint Gymfor-ban, az Elítéltek városában köthessenek ki.

A sors végül úgy hozta, hogy Tade megszabadulhatott Mearyontól és a nyomorúságos életmódtól. Gyorsan, búcsú nélkül, egy este, amikor Mearyon éppen nem volt odahaza. Vissza se nézett a hófehér, királyi légjárgány hátsó ablakából. A megvadult nőstényt azonban érzékenyen érintette imádott hímje eltűnése. Kiderítette, hogy Tade és Torh hova távozott, és rögeszméjévé vált a bosszúállás szándéka.


Terve félig sikerült. Egy este, amikor Torh egy kis éjszakai kilengésre ment, a jó hírű Dallux bár mögötti sötét mellékutcában sikerült lecsapnia rá… egész pontosan szétcsapnia… a szemetes tartályok között. Akkor indult körözés Mearyon után, aminek lassan két hónapja volt már, de még mindig nem akadtak a nyomára. A szörnyeteg nőstény eltűnt, baltástul, legjobb barátjának halálát pedig egyelőre képtelen volt földolgozni.

Legalább egy valaki maradt, aki fontos volt számára, aki mindig ott volt a közelében, hogy feledtesse a gyászt. Gyta hercegnőnél nem akadt becsesebb titkolni valója, akivel pár hónapja kialakult viszonyukat rejtegetniük kellett a király elől, aki alapjában véve is ferde szemmel nézett Tadera. Az első perctől kezdve nem volt ínyére, hogy Tadét a várba fogadták. Torhral még valahogy kiegyezett, mert Reigina vérrokonáról volt szó, na de Tade?! A királynő azonban nem akarta kidobni őt, hiszen tudta, hogy senkije és semmije nincsen, ráadásul Torh fivéreként szerette őt. Akit pedig Torh fontosnak tartott, az Reiginának is az volt. Miután Torh meghalt, a királynő már csak pusztán unokaöccse emlékének tisztelegve sem akart volna megválni Tadetól, és az utcára tenni, így hát Tade a királyi várban maradhatott.

A királynak, Marchosnak tűrnie kellett, rosszallását néha-néha, egy-két véletlen elejtett epés megjegyzéssel kifejezve, és Tadenak játszania kellett, lehetőleg a jófiút, aki igenis alkalmas a kegyelt címre. A tökéleteset bizony nem volt egyszerű feladat eljátszania. Mert korántsem volt az. Sehogy sem.

Tadenak korábban sok fejtörést okozott az először is, hogy vajon miért nem kapta el Mearyontól a Vírust? Tade nem kapta el. Megúszta. Amikor a várba kerültek, Torh barátja egyre rosszabb bőrben volt, de megkapta az oltóanyagot, így egészséges és ép maradhatott. Tadet az alapos orvosi vizsgálatok teljesen egészségesnek találták, ami csak egy valamire adhatott magyarázatot: hogy valamilyen okból kifolyólag immúnis.

Ez hogyan lehetséges? A Vírus testnedvek útján terjedt, és Tade, aki Mearyon párjaként a lehető legközelebbi kapcsolatba került a fertőzöttel, egyszerűen makkegészséges maradt.

Marchos király fia, Rey, a királyi laboratórium tudományos részlegének csoportvezetője volt, és értetlenül állt az esettel szemben. Tade a maga módján, tréfálkozva próbálta a komoly és humort nem ismerő, őt gyanakvó szemmel vizslató herceg kedélyeit lehűteni, és elbagatellizálni immunitását, miszerint csupán a szerencse fia, semmi több.

Amikor azonban senki nem látta, Taddheus Traton sokszor maradt a tükör előtt állva, és töprengve nézegette az onnan visszatekintő robusztus, izmos alkatú hímet. Félig meddig idegen volt számára, habár saját magáról volt szó.

Egész kicsi kölyök korában fogadta örökbe őt, egyetlen élő lány testvérével együtt egy crycetoid orvos, Dr. Traton… Igazi valóját tehát homály fedte, még a neve sem a saját, eredeti neve volt.

„Ki vagyok én?” – tette föl a kérdést olykor magának. Feltűnően nagy termetével kitűnt az átlagból, amely az egyik jellemző testi adottsága volt a kannibáloknak.

„Ki vagyok én, valójában?”

Tekintete ilyenkor többnyire, a megválaszolatlanul hagyott kérdések után levándorolt bal alkarjára, arra a furcsa foltra, ahol a testét beborító, arany vörös szőrszálak ritkásabban nőttek, és egy különös alakú tetoválást engedtek láttatni. Azóta viselte, amióta csak az eszét tudta. Dr. Traton így találta meg őt, és nővérét is, akinek ugyanilyen tetoválása volt.

Miféle jel lehet? A köralak, a benne lévő, keresztbe álló két sávval… Mit akar a két fakó sáv ábrázolni? Talán két keresztbe fektetett lábszárcsont lenne? Talán valami köze lenne a kannibálokhoz? Nem! Az lehetetlen! Mennyire gyűlölte Mearyont azért, amivé vált és amiket tett!

Tade tudta, nem lenne képes húst enni… Lehetetlen dolognak, abszurdnak és ocsmánynak tartotta… És a jel a karján? A majd’ 9 lábnyi magassága, ezekkel az izomkötegekkel, amiket magán viselt?

Tade úgy gondolta, ha esetleg mégis kiderülne róla, hogy a mutáción átesett fajhoz tartozik, melyet a mesterségesen létrehozott, és elszabadult Vírus képtelen megfertőzni, teljesen eltérő, úgymond normális és kultúrált viselkedése csakis azzal lenne magyarázandó, hogy nevelőapja annak idején sikeres és példaértékű nevelést végzett… Talán élő bizonyítékként szolgálhatna személyével a későbbiekben, hogy a kannibálokat igenis meg lehet, avagy vissza lehet szelídíteni, s szociális életre tanítani. Pusztán pozitív hozzáállás és pszichológia kellett hozzá, no meg némi állkapocs műtét… Tade jól emlékezett arra a műtét sorozatra, amelyre nővérével együtt cipelte őket nevelőapjuk. Genetikai rendellenességnek nevezte a problémájukat, mely ellen szükséges volt a mélyre ható fogszabályozás. Kölyökként sosem gondolt bele, hogy mit is jelenthetett ez egészen pontosan. Mára, felnőttként, összekombinálva a tényeket, igen aggasztó gyanú sejlett föl benne, amit a leghelyesebb volt, ha senki sem erősít meg… Tade csupán eljátszott a gondolattal, hogy a műtéti beavatkozás nélkül, mostanra micsoda szétálló, késszerű metszőfog agyarak állnának ki a szájából. Azok birtokában aztán végképp a kannibál vadász alakulatok élő céltáblája lehetne…

Tade az éjjel megint Torhról álmodott, és igen földúlt állapotban ébredt föl reggel. Ismét az a fojtogató érzés nyomasztotta, az a mély, szívből jövő sajnálat és hiányérzet legjobb barátja után, akivel tizenéves kora óta elválaszthatatlan bajtársak voltak, aki a családja volt egy személyben. Dr. Traton ugyanis meghalt egy tüdőbetegségben, amikor Tade és nővére tizenhét évesek lettek, Callis pedig, aki sosem bírt a vérével, nem sokkal ezután, egy nap egyszerűen többé nem ment haza, Tade pedig teljesen magára maradt.

Tade más esetben ki nem állhatta az érzelgősséget, mogorván elutasított minden fajta, ilyen nemű gyengeséget, bizony „harapósabb” természetű volt, vagy csupán szerette, ha kemény és komoly hímként tekintettek rá, de ebben a helyzetben képtelen volt páncélt vonni maga köré. Talán öregedett… pedig még csak harminckettő éves volt, amely pontosan egyezett egy fiatal, harminckét éves földi ember korával. Hiányzott neki az a rengeteg hülyeség, amit együtt műveltek korábban! Tade meg volt róla győződve: egész Elzgarban nem akadt még egy akkora „seggfej” (ahogyan Victor fejezte ki magát), mint amekkora Torh Zego volt!

A hosszú folyosót mesterséges, tompa fény világította be, akár a vár többi részét. A crycetoidok nem kedvelték otthonukban az erős nappali fényt, hatalmas ablakok egyedül csak a domború előcsarnokra nyíltak, azokat is átlátszó, mézszínű fényszűrő réteggel vonták be.

Tade is az ebédlőbe tartott, mint ahogy a királyi család minden valódi, és tiszteletbeli tagja. Itt volt az idő arra, hogy reggelihez gyülekezzünk.

A hosszan elnyúló, fehér folyosó teljesen kihalt volt, az egymástól szabályos távolságra eső, ezüstszínű, automatizált ajtók zárva voltak. Egy lélek sem jött-ment erre, amit Tade egyáltalán nem bánt. Ha lehetett, inkább kerülte őket… a hercegeket, hercegnőket, az egész elit pereputtyot, de kiváltképp Marchost. Úgy érezte, képtelen beilleszkedni. Vadidegen otromba bunkónak érezte magát, főleg Marchos előtt, hiába tett meg mindent Reigina azért, hogy elfogadják őt. Tisztában volt vele, hogy az egész kegyeltség egy nagy erőltetés. A királynőn, és persze Gytán kívül senki sem látta őt itt szívesen. A többi egytől egyig ijesztően sznob volt és teljesen flúgos…

Ott volt Rey, a trón örököse. Tade meg volt róla győződve, hogy Rey buzi (a szót újfent Victor tanította neki). Az az úrifiús, gőgös pofa, mintha egyfolytában saját maga csodálatának bűvöletében élne. Fantasztikus hímpéldány, aki trónörökösként három-négy egyetemi végzettséggel rendelkezett, mint a királyi laboratórium vezető tudósa. Ennyi erényt egy testben!

Bret. Bret idióta volt, és feltűnési viszketegségben szenvedett. Minden albínó valahogy őrült egy kicsit, ez nem kétséges. Gyta vér szerinti testvére volt, mindkettőnek Reigina volt az anyja, aki Marchos király második felesége volt egyébként.

Aztán ott volt a kissé molett Orianne, aki állandóan azon nyavalygott, hogy aznap egy kalóriával véletlenül megint többet evett.

Semyra egy igazi úripicsa (ahogyan Victor állapította meg róla, jómagam mellőztem az efféle véleménynyilvánításokat). Tade nem ismert beképzeltebb és álszentebb elit ribancot, mint ő. Igazi hisztériás nőstény volt, akinek a parancsára és egyéb óhajaira mindenkinek azonnal ugrania kellett. Emberekkel egyáltalán nem kommunikált, szimplán levegőnek tekintett bennünket.

Bryától a hideg futkosott a hátán. Mintha egy külön világban élne, legalábbis nem Elzgarban. Halott crycetoidokkal társalgott és a birtokon növő füvekből készített kencéket, avagy főzetet. Elítélte Rey fívére tudomány terén tett törekvéseit. Szerinte a Vírus leghatásosabb, mindenki által könnyen és egyszerűen elérhető ellenszerét nem laboratóriumi körülmények között lehetett előállítani, hanem Urnat istenségen és a belső ragyogáson keresztül. Ha létezett nem emberi ezotéria rajongó, akkor az Brya hercegnő volt.

És ezek voltak az Onhyx-ok… A nagy Onhyxok. A crycetoidnak csupán testközelből kellett megismernie őket, és rögtön rájöhetett, hogy annyira nem is isteniek ők, bármennyire is élt a köztudatban, hogy Urnat isten egyenes ági leszármazottai, felmenőiket kétezerötszázhatvan évre visszavezethetik az első Onhyx királyig, aki a különleges képességekkel rendelkező Urnat volt, személyesen. Tade korábban sem rajongott  a királyi családért. Vannak, akik komolyán hordják magukkal a jelvényeiket, képüket, mert azt hiszik, szerencsét hoznak, vagy megvédelmezi őket a kannibáloktól és a Vírustól. Na, persze! Nevetségesnek tartotta, még a gondolatát is.

Tade gondolataiba merülve érte el a folyosó kanyarulatát, ahol a boltív alatt majdnem összeütközött a vele szemben siető Gytával. Itt, a kanyarban, takarásban voltak, a lehető legjobb hely volt arra, hogy senki se láthasson rájuk, ezért Gyta sem fogta vissza magát. Tade nyakába ugrott és sok-sok puszival üdvözölte őt, majd mikor elengedte és fölnézett rá, azonnal feltűnt neki Tade borongós hangulata. Visszafogott volt, erőltetett, halvány kis mosoly látszott csak a szája szélén.
- Valami baj van? – kérdezte Gyta.
- Megint Torhról álmodtam…
- Ó, nagyon sajnálom, te szegény! – mondta a hercegnő – Na de, gyere! – kapta el a karját – Éppen eléd indultam…
- Az apádnak nem fog tetszeni, hogy együtt megyünk le az ebédlőbe – jegyezte meg Tade. Gyta vállat vont.
- Mindig az apám… - dohogott, miközben szinte vonszolta maga után Tadet a karjánál fogva – Az apám így, az apám úgy… Észre sem fogja venni, hidd el! Amióta csak lejött, a marok számítógépét bújja!
- Mindenki lent van már?
- Persze!
- Remek… - húzta a száját Tade.

És igen… Az ebédlőben mindenki ott volt már, aki számított, de Gyta a nyomában belépő, kissé lapítva körbesandító Tadeval még nem késett le semmiről.

Victor és én a hosszú, fehér asztal másik végében ültünk, khaki színű kezeslábasunkban, és figyeltük a reakciókat. Az ezüstszürke és fehér tarka Marchos velünk szemben ült, és fel sem pillantott marok számítógépéből. Mellkasánál, az ismeretlen aranyszínű fémből készült Onhyx jel kapcsolta össze a vállára borított fekete palástot, fején ugyanilyen aranyszínű fémből készült sisakot viselt. Jobbján a diószín szőrű, aranyozott fejdíszéről aláhulló, áttetsző fátylat hordó Reigina királynő foglalt helyet, és egyedül ő mosolyodott el, amikor Tade és Gyta megjelent ebben a tágas, hófehér csarnokban, amelynek kupolás mennyezetére fafaragások futottak föl a falakon, hogy a fejünk fölött bonyolult, absztrakt mintába rendeződjenek. Más látványosság nem is akadt ebben a hófehér ebédlő csarnokban. A crycetoidok építészet terén az egyszerűségre törekedtek, néhány faragás itt-ott, és már készen is volt egy terem, vagy szoba. Csak a legszükségesebb bútorok voltak a lakásokban, úgymint asztal, szék, és a fekvőhely. Szekrényekkel nem zsúfolták tele otthonaikat, hiszen ruháik, cipőik nem voltak, csupán egy-két sisak, kalap, fejdísz, és egyéb ilyen utcai viseletre és ünnepi alkalmakra illő kiegészítők.

A hercegek és hercegnők között már jobban megoszlott a vélemény, amint meglátták Tadet, Gytával érkezni. Fekete szembogaraik ide-oda villantak egymás között, és laposakat pillantottak Tade irányába.


Először kifejezetten nyugtalanító érzés volt, amikor ezek a termetes, két lábon járó aranyhörcsögre emlékeztető rágcsálók a szemünkbe néztek hatalmas fekete szembogaraikkal. Meg kellett szoknunk. Mintha az enyhén mandula formájú, intelligenciától sugárzó, fekete szemek tekintete átfúrná magát rajtad, mintha a vesédbe látnának. Mintha mindent tudnának rólad. Bár nem mintha maga, a kinézetük enyhített volna valamicskét a látványon. Még mindig nem sikerült egészen hozzászoknunk, hogy majdnem 3 lábbal magasabb óriás, hörcsögszerű lények között sétálgatunk, pedig félelemre semmi okunk nem volt, hiszen maga a király fogadott be minket otthonába egy időre, amíg mindent feljegyzünk és megtanulunk róluk és kultúrájukról. Két személyes felfedező expedíciónk immár több mint egy éve időzött Marchos király otthonában, és ez alatt az idő alatt, mondhatni, némelyik crycetoiddal igen baráti és közeli viszonyba kerültünk. Példának okáért, Tadeval, aki mindent megosztott velünk eddigi életéről, valamint Victor és én voltunk az egyedüliek az egész várban, akik tudtak Gyta hercegnőhöz fűződő viszonyáról.

Csillagközi tolmácskészülékem most is kéznél volt, a fekete, érintőképernyős szerkezet ott pihent mellettem az asztalon. Ezen keresztül voltunk képesek megértetni magunkat a crycetoidokkal. A Cherox bolygó lakói furcsa mód, ugyanazt a nyelvet beszélték, mint a Cyrra Galaxis minden olyan bolygóján, ahol értelmes életforma fejlődött ki…

Victor odaintett Tadenak, miközben a hatalmas, arany vörös szőrrel borított test puhán belesimult az ovális, hát vonalát követő támlájú fehér székbe, én pedig felkaptam a tolmács készüléket, és beleszóltam a mikrofonjába:
- Jó reggelt! – a szerkezet jól nevelten fordította le a köszöntésemet egy hasonlóan udvarias jó kívánságra, mivel „jó reggelt”-et ők sosem mondtak egymásnak. Amikor először hallották tőlünk, Marchosnak meg kellett magyaráznunk, mitől lehet „jó” egy reggel.

Tade dörmögve viszonozta üdvözlésünket, fülei fejére lapultak, és megpróbálta minél kisebbre összehúzni magát az asztalnál. Álmosan pislogott körbe, fekete szemei szinte világítottak világos, vöröses szőre mellett.

Csend volt. Egy szó nem hagyta el a szájukat, ami Tadet igen csak feszélyezte. Majdhogynem szertartásba illő volt a reggeli eseménye, a királyi család tagjai ez alkalommal gyűltek össze a napon elsőként, hogy a közös étkezés közben vitassák meg, kivel mi történt az előző napon. Napközben ugyanis, jóformán alig találkoztak egymással, hacsak nem valami nagyszabású esemény hozta össze őket. Ugyanis mindenki végezte a dolgát, a rá kirótt feladatokat.

Amikor a királyi sarjak huszonkét éves korukban befejezték tanulmányaikat, s egyúttal nagykorúnak nyilvánították őket, apjuk elosztotta közöttük az ország ügyes-bajos dolgaival való foglalatosságokat, a különféle intézmények irányítását, akár egy kisebb, zártkörűen működő, családi parlamentben.

Ez a napszak volt az, amikor a reggeli keretében kibeszélték egymás között a fontos témákat, előre jelezték aznapi tennivalójukat, Marchos pedig, félretéve apai minőségét, mint király hallgatta meg őket, és adta áldását, vagy éppen vetette el az intézkedéseiket.

Marchos még mindig tenyerében elférő, hordozható computerének monitorját fürkészte, egy kissé hunyorogva. Hiába, a látása már nem volt a régi, de az aznapi előrejelzéseket az időjárással és gazdasági hírekkel kapcsolatban át kellett tanulmányoznia. Addig pedig, az asztal arra eső részén senki sem mert megszólalni, nehogy megzavarják király apjukat. Reigina azonban fátyolos aranyfejdísze alól lapos és szúrós pillantásokat lövellt Marchos felé, látszólag nem tetszett neki, hogy megint az asztalnál olvas, ahelyett, hogy beszélgetnének egymással.

Semyra és Orianne egészen feltűnően sugdolózott Tade és Gyta felé tekintgetve, nem volt különösebben nehéz kitalálni, hogy róluk beszélgetnek. Tade észrevette. Feszült kopogásba kezdett karmaival a fényes, fehér asztallapon. Rózsaszín, finoman pihés orrcimpái remegve fújták ki a levegőt. Borzasztóan idegesítette a két hercegnő sugdolózása. Úgy tűnt, Tade nem bírja cérnával ezt a metsző, kötelező csendet, Semyra ujjal való mutogatását, Orianne lenéző mosolygását és fejcsóválását, és azonnal felugrik, hogy ordítva borítsa fel az asztalt.

Karmai egyre gyorsabb ritmusban kopácsoltak, Gyta lassan oldalra fordította a fejét, és kérdőn bámult rá. Reigina torokköszörülésbe kezdett, próbálván jelezvén Tade felé, hogy a kopácsolás hangos, amit illendő lenne abbahagynia, még mielőtt…

Marchos nagyon lassan emelte föl tekintetét computeréből. Semyra és Orianne azonnal elhallgatott, és elfordult egymástól. Mindenki azt várta, hogy Marchos dühtől sziszegve vet majd oda Tadenak egy megjegyzést, ehelyett azonban csak ennyit kérdezett:
- Senki sem látta Kahn Gulzar parancsnokot? – fordította rögtön tolmács készülékem.
- Nem – mondta Reigina, és egy szolid kis mosoly kíséretében, „köszönömöt” bólintott a poharába gyümölcslevet töltő szolgálónak.

Meghozták az ételt. Victor, és én elém is mindjárt crycetoidnak való adagnyi medangot tettek le, amelyek kerek, piros színű, fehérje és lédús gyümölcsök voltak, kosaranként két-két kilogramm.
- Nos, jó étvágyat, Vic! – vigyorodtam el. Sosem törődtek vele, hogy emberként, fejenként három darabtól tökéletesen jól laktunk.
- Még mindig nincs ekkora étvágyam… Hát neked?

- Ne törődj vele, csak tömd a fejed – mondtam, és belenyomva az ujjaim az egyik gyümölcsbe, kettétörtem.Tömör, sötétpiros húsa volt, egyetlen nagy, sárga színű maggal a közepén. Mintha az alma, és a barack kereszteződése lett volna: roppanós, puhább, mint az alma, de keményebb, mint a barack.

- Már egy órája itt kellene lennie – méltatlankodott Marchos – Még a reggeli előtt le akartam volna tudni azt a megbeszélést!
- Tudod, hogy mindig, késni szokott – csillapította a királynő.
- Neki elnézzük… - vetette közbe Semyra, mire Marchos összeszűkülő tekintete a lányára ugrott. A titkon egymásra villanó pillantások elárulták: mindenki sejti, hogy van valami Semyra és a parancsnok között, de erről helyesebb volt nem tudni, hát még beszélni róla.

A barna-fehér tarka Semyra hercegnő valódi szépségnek számított. Nyaka két oldalán neki is ott volt a fekete sáv, ami a legtöbb crycetoid  jellegzetessége volt. A nőstények teltkarcsú alkattal rendelkeztek, formára leginkább egy molett földi nőhöz hasonlítottak. Az ékszereken, fátylakon kívül semmiféle cicomával nem szépítették magukat, nem emberi arcuk fantasztikus és természetes módon volt mégis kifejező. A nőstényekben, lágyabb csontozatú koponyájuk mellett valahogy genetikailag kódolva volt, hogy arcukon a szőrzet pontosan a megfelelő helyen legyen sötétebb, avagy világosabb, mintha maga a Teremtő kozmetikázta volna ki őket. Persze, a hímeknél sem volt másabb a helyzet. Arcuk markánsságát és szemöldökük hangsúlyosabb rajzolatát szintén a szőrzet színének árnyalata tette egyedivé. Semyra mandulaformájú, fekete szemei fölött bámulatosan természetes módon rajzolódott ki ívelt szemöldökének rajzolata, olyan árnyékolással a szemhéján, és járomcsontján, mintha finom, sötétítő porral hintette volna le a szőrét. Létezhet, hogy az evolúció ilyen mesteri pontossággal alakítsa ki a természetes szépséget, egy kész, modern emberi nő vázlatának tervrajzát véve alapul, és átültetve azt egy már-már emberszerű rágcsáló megalkotásába? Victorral erősen gyanítottuk, hogy a crycetoidok fajának létrejöttében valaha, valamikor nekünk, embereknek is jócskán jutott szerep, hiszen néha annyira emberien viselkedtek, hogy az már hátborzongató volt!

- Csak óvatosan, lányom! Óvatosan! – szegezte Semyrára, hosszú karomban végződő rózsaszínű ujját Marchos, ugyanis kezüket, lábfejüket, valamint rövidke farkukat nem fedte szőr.
- Miről beszélsz, apa? – Gyta az orra alatt somolyogva emelte szájához a gyümölcsleves serleget.
- Semyra! Nem szeretném megtudni, hogy bármi is van közted és Gulzar között, miközben a férjjelölted arra vár, hogy végre valahára egybe keljetek! Azt akarod, hogy egy ország csámcsogjon rólunk?!
Semyra zavartan nevetett:
- Azt sem tudom, miről beszélsz…
- Ne nézz hülyének, lányom, ne nézz hülyének!
- Apám, ha megbocsátasz… - szólalt meg Rey csöndesen. Mindenki ránézett. – Megérkezett…
- Kicsoda? – kérdezte Marchos.
- Hát Kahn Gulzar parancsnok.
- Ezt honnan tudod? – tekergette a nyakát Marchos, a többiek is fészkelődni kezdtek a helyükön. Az ebédlő hatalmas, boltíves fehér ajtaja zárva volt. Sehonnan nem lehetett rálátni az előcsarnokra, ahol az érkező vendégek várakoztak az oszlopok között.
- Érzem… Belül érzem - közölte egyszerűen Rey, miközben a fehér szalvétakendőt hajtogatta maga előtt az asztalon.
- Igaza van – bólintott Brya.
Tade, akinek jobb oldalán Rey ült, sandán tekintett felé oldalról, mintha csak azt gondolná: „Jaj, ne már megint kezdi…”
- Azért csak, nézd meg – tette hozzá Rey, Marchos pedig lassan fölállt, és szinte megigézett lépésekkel hagyta el az ebédlőt.

Az Onhyxok között nem voltak ritkák a paranormális képességek, ezt mindenki tudta, még a legegyszerűbb városi polgár is. Túlzottan is realista öcsém, Victor, itt, a Cheroxon tanult meg hinni a láthatatlanban, miután döbbenetes dolgoknak voltunk szem és fültanúja az Onhyx királyi család köreiben. Legenda övezte őket, és számos királyi felmenővel büszkélkedtek, nem úgy mint, mint a szomszédos országok uralkodó családjai. Az Elzgari Onhyxokhoz nem volt hasonlatos, ezt elismerte mindenki. Kiválasztottak voltak. Mint ahogy már említettem, évszázadokkal ezelőtt élt az első olyan Onhyx, aki a legenda szerint úgy született, hogy mindkét tenyerében viselte az Onhyxok jelét, és különleges képességekkel rendelkezett. Olvasott a gondolatokban, telepatikusan kommunikált, valamint képes volt arra, hogy tárgyakat lebegtessen a tenyere fölött. Istenként tisztelték. Ő volt Urnat, akinek személye köré egy vallás forrt ki. Ezt a vallást a honorátok gyakorolták, vallási vezetője pedig mindig az éppen aktuális Onhyx király volt, így esetünkben Marchos.

Köztudott volt, hogy már majdnem százötven éve nem született olyan királyi sarj, akinek mindkét tenyerében ott sötétlett az a bizonyos, elmosódott ábra, melyből a félve tisztelt Onhyx jelet megalkották. Ugyanis valóban, a királyi család minden tagjának, kivéve Reigina királynőt, a bal tenyerében ott volt az a furcsa, sötét színű pigment foltszerű minta, amely örökletes volt.

A trónörökös, Rey volt az, akinek viszont mindkét tenyerében ott virított a folt, amiért Marchos külön büszke volt a fiára. Nem csak kiemelkedett intelligenciájában a testvérei közül, hanem volt benne még valami egyéb is, valami olyan, amitől Tadet tőle is külön kirázta a hideg.

Marchost tehát minden alkalommal lenyűgözte, amikor fia valami bizonyságot tett a benne rejlő, pislákoló képességekről. Rey úgymond, még csak próbálgatta a szárnyait, olykor-olykor döbbenetesen beletrafálva dolgokba, valamikor azonban nem sikerült neki.

Amikor Marchos sietve leért a hallba a lépcsőkön, a hadsereg parancsnokát megrökönyödésére valóban ott találta. Ő volt az, nem vitás. Magas, kisportolt alkatú, fehér szőrű crycetoid, csak füleinek hegye feketéllett, ami kissé komikusan, komolytalanul hatott egy olyan komoly hímtől, mint amilyen Kahn Gulzar parancsnok volt. Napszemüveg volt rajta, és egy kisebb, fekete bőröndöt szorongatott. Elmélyülten szemlélte a boltívekkel díszített falak domborműves faragványait, melyek mind a régi Onhyx királyok egy-egy nagy pillanatát jelenítették meg.

Megérezte, hogy Marchos van a közelében, és rögtön a király felé fordult egy kis fejhajlással, majd lekapta fejéről a napszemüveget. Bal szeme helyén egy piros fénnyel izzó, mechanikus szem volt.
- Tiszteletem, felség. Elnézést kérek a késésemért, de néhány kölyök, merő szórakozásból elvágta a kábelt a légjárgányom alján, és másfél órámba telt, mire kijavították a hibát.
- Sajnálatos – bólintott Marchos.
- Utcagyerekek, tudja… - mentegetőzött Gulzar.
- Igen, igen – veregette meg a vállát, és együtt indultak el a lépcsők felé, melyek a vár bejáratával szemben kezdődtek – Magát mindig megtalálják… Egyszer érje őket tetten, és nézzen rájuk a műszemével. Garantálom, hogy többé nem zaklatják majd. Kőkemény katona létére, nem foghat ki magán néhány rossz kölyök.
- Ezt fontolóra veszem, felség.
- De holnapra pontosan legyen itt. Rengeteg a dolgunk! Már csak két napunk van a Nagy Ünnepségig!
- Felség, ha szabadna egy személyes véleményt…
- Tessék, fiam, csak tessék.
- Sokak fölháborodásukat fejezték ki, hogy miért is kell katonai fölvonulást rendezni Urnat ünnepén… A kettő együtt, felség… Ehhe… finoman szólva nem fér össze. Urnat maga a béke, a harmónia. Ő volt az egyetlen Onhyx, akinek az uralkodása alatt nem voltak háborúk.

Eközben fölértek a lépcső tetejére, és immár a hosszú folyosón lépdeltek egymás mellett a dolgozószoba irányába.
- Ismerem a történelmet, Gulzar – nézett rá Marchos, kissé szemrehányóan, majd emeltebb hangon, szónokiasan folytatta – De az idők változnak. Modern világban élünk, a modern technika korában! A hírhálózatokon hónapok óta a legújabb Khorzon nyomkövető rakétákról beszélnek, meg a három éltű vadászjárgányainkról, amiket a nép a saját szemével is látni akar, mert el se tudják képzelni, hogyan képesek a földön, vízben és levegőben is közlekedni. Akár Urnat ünnepe van, akár nem, attól még sajnos nem enyhül a fenyegetettség az Arkhanyak felől. A nép zaklatott, Gulzar, és fél! Meg kell nyugtatnunk őket! Látniuk kell, hogy milyen magas fokon vagyunk bebiztosítva egy lehetséges Arkhany támadás ellen! A biztonság érzése pedig egyenlő a nyugalommal és a harmóniával. Ezért én azt mondom, nincs is jobb alkalom annál, hogy egy felvonulás keretében mutassuk meg a népnek, hogy mi van a birtokunkban. Szerintem ez nagyon is belefér Urnat ünnepébe!
- Ebből a megvilágításból nézve, valóban nem rossz ötlet, felség…- ismerte el a parancsnok.

Az ebédlőben ezalatt, kicsit oldottabb légkörben folyt a reggelizés, miután a szigorú Marchos távozott. A királynő sem ült már úgy az asztalnál, mintha karót nyelt volna. Marchos jelenlétében mindegyikük feszélyezetebb volt, mert a király vaskalapos módon követelte tőlük – kiváltképp feleségétől – a szigorú fegyelmet. Nem csak Tade, még előttük is nyilvánvaló volt, hogy Marchos túlzásba viszi, szinte a levegőt is annak tudatában kellett venniük, hogy ők méltóságteljes Onhyxok, és nem a pórnép közül valóak.

- Úgy látszik, Rey, megint jól működtek a megérzéseid – jegyezte meg Reigina, fejével Marchos üresen hagyott széke felé bökve. Rey nem szólt, csak bólintott válaszul.
- Urnat napjához közeledve, Reynek könnyebben megy, hogy előre lásson dolgokat, amik még nem történtek meg. Jótékony energiák hatnak most ránk – közölte lelkesen Brya, aki most is úgy festett, mintha egy földi, távol keleti papnő stílusát akarta volna leutánozni. Ma reggel vörös színű fátylat tűzött a fejdíszére, amely lágyan omlott le a vállain, nyakában színes kristályokkal ékesített nyakláncok csörömpöltek, valamint karperecet, és többsoros karkötőt viselt. Mosolyogva nézet komornak tűnő öccsére, amitől ő is azonnal elkomolyodott:
- Valami baj van, Rey? Annyira komoly vagy!
Rey egyszerre nagy levegőt vett, és lecsapta a tányérja mellé az serlegét.
- Hát ez az! Mostanában mindig sikerül előre látnom mindent…
- És az baj? – húzta föl a szemöldökét Semyra.
- Bárcsak ne lenne most is igazam… - suttogta Rey.

Tade összekulcsolta a kezeit az asztalon, és felénk sandított. Arckifejezéséből ítélve szíve vágya volt, hogy felkapjon egy tányért és fejbe verje vele ezt a drámatagozatos szarjankót. Tade nem hitt a handabandázásban. Hasonlóan Victorhoz, ő is afféle „hiszem, ha látom” fajta volt, csakhogy Tadet makacsabb természet lévén, nem sikerült meggyőzni az ilyesfajta Onhyx műsorszámokkal. Szerinte mindez csupán hülye véletlen volt, és meg volt róla győződve, hogy a királyi család tagjai már-már betegesen, maguk között is Onhyx valóság showt rendeznek, mintha előre kitalált jeleneteket játszanának el, és betanult szövegeket mondanának el, hogy mindig fenntartsák a kellő érdeklődést a szenzáció hajhászok számára.

A pár pillanatnyi értetlen csend után Reigina szólalt meg komoly hangon:
- Miért, mit érzel, Rey?
- A Nagy Ünnepség…- kezdte suttogva, de nem fejezte be.
- Mi lesz a Nagy Ünnepségen, Rey? – kérdezte feszülten Reigina.

- Csak nem eljön a világvége? – vigyorodott el Bret, vörös szemeit előredüllesztve, az asztalon előrébb hajolva, a vele szemben ülő Rey felé.

Folyt. köv.

4 megjegyzés:

  1. Szia!

    Hmmm... agymenésnek agymenés ez kétségtelen tény, viszont egyedi és ez a lényeg :)
    Jó, hogy a bekezdéseknél tettél egy üres sort, könnyebben tudtam olvasni.
    A leírások újfent jók, teljesen magam elé tudtam képzelni a világot, bár egy kicsit barátkozom kellett a rágcsálókkal de sikerült végül :)
    A neveknél, hogy ki kicsoda,meg kinek a rokona egy kicsit elkeveredtem, bár ez rám jellemző, úgyhogy nem biztos hogy ebből a szempontból mérvadó vagyok.
    Van egy sci-fi-s beütése egy Star Wars könyvre emlékeztett, legalábbis az ugrott be (itt megjegyezném ez nem rossz dolog) az egyik történetben is eg idegen világban voltak meg minden, de ha jobban belegondoloknem is arra hasonlított hanem Assimov robotvárosának a leírására csak ott robotok dolgoztak hasonló képpen x)
    A lényeg nem vagy beteg legalábbis az én nézőpontom szerint. Nekem is mármondták egy két írásom után de én bóknak vettem :)

    Szívesen olvasom majd a folytatást
    Szia
    Syro

    VálaszTörlés
  2. Ez nagyon jó ! Hogy van ilyen fantáziád ?! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi!!:D Örülök, hogy tetszik!:) Szerencsére az van bőven!:)

      Törlés
  3. Szia :) Sajnos kénytelen vagyok ide írni , a facebooknak hála :S
    Javascriptet úgy tudsz , hogy belépsz , megkeresed az elrendezést és annál kékkel kint kell legyenek két oldalt is a modulok létrehozása , katt valamelyikre és a megnyíló ablakban nézz jól körül ott kell lenni :)

    Remélem segítettem :D

    VálaszTörlés