Sorsfordító szerelem

A delelőn van a nap. Éget a tüze, akárha a pokol tornácán álldogálnék, miközben kapám nyelére támaszkodom egy újabb lopott pillanatban.  Muszáj megpihennem. Törlök egyet gyöngyöző homlokomon, gyomrom hangosat kordulva követeli már az ebédet, melyet anyám hoz majd.

Még alig pitymallott, amikor apámmal és fivéreimmel elindultunk a határba a földekre. A fáradtsággal dacolva tartottam velük én is, hisz kötelességem volt, máskülönben apám szíjat hasított volna a hátamból. Nem tűrhette a haszontalanságot, no meg igaz volt a mondás, miszerint aki éjjel legény, legyen nappal is az.

Apám szigorú pillantása ismét megtalál, én azonmód vad kapálást színlelek, hadd lássa csak, milyen derék fia van. Nem tudhatja meg sem ő, sem senki az én nagy titkomat, kettős életemet, hogy aztán eltiltsanak az én rózsámtól.

Előző este, mikor hazatértünk a földekről, első dolgom volt, hogy nyugovóra térjek. Hálát is adtam megint a jóistennek, amiért a vánkoson nekem nem volt hely. Azon ugyanis a három fivérem osztozott, én pedig a búbos kemence oldalába szorultam. Ám pontosan emiatt volt könnyebb minden éjjel megszöknöm hazulról. Gondosan kitömtem a fekhelyem, s már ott sem voltam. Míg a többiek még az estebéd maradványai körül beszélgettek a petróleumlámpa fényénél, addig én sebesen eltávoztam parasztházunk apró ablaknyílásán keresztül.

Hátul a pitvarban gyorsan belemártottam magam a lóitató vályúba, épphogy csak a napi munka porát lemossam magamról, majd a tisztaság és frissesség üde érzésével már szaladtam is a girbe-gurba utcákon Mariskához. Az enyémhez. Mert a faluban majd’ minden leányt Marisnak hívtak. Igen ám, de az én Marisomnak nem volt párja. Hosszú aranyszőke hajfonata a fenekét verte, s faros-takaros volt, igazi rátermett, tűzrőlpattant menyecske, aki csak engem szeretett és engem várt minden éjjel az ablakában könyökölve gyenge gyertyaláng fénye mellett. Ez volt az ő titkos jelzése, a gyertyavilág. Ha láttam pislákolni a szobája ablakában, biztos lehettem benne, hogy tiszta a levegő, s jöhetek. Szüleinek pedig azt mondta a babám, lefekvés előtt minden este olvas, hogy álom jöjjön a szemére. Ugyanígy hitték az én szüleim, fivéreim is azt, hogy olyan mélyen húzom a lóbőrt hajnalig, mint akit fejbe vertek. Ez volt a mi cselünk a világ ellen, a szüleink ellen. Mert Mariska még nem töltötte be tizenhatodik évét, míg én már a tizennyolcadikba léptem.

Ott voltam… S aztán haza kellett, hogy érjek még az első kakasszó előtt…

Karom újra és újra megfeszül. A kapa nyele szinte ólom nehéz, és beleforr izzadt markomba. Igyekszem szilárdan megállni a lábamon, bár szédelgek az álmosságtól, és most már az éhségtől is.

„Anyám, hozza már azt az ebédet?!”

Nem állhatok meg, már csak azért sem, mert a hátamban érzem apám szúrós, ellenőrző tekintetét, s a legkisebb jelét sem veheti rajtam észre annak, hogy fáradtabb vagyok a kelleténél. Nem lehetek lustább, mint a többiek. Apám nem tűri a restséget. Nem csupán neki, magamnak is be akarom bizonyítani, hogy így is megállom a helyem.

„Anyám! Mi lesz már azzal az ebéddel?”

Csupán magamban kiáltok anyám után, mint ahogy már egy jó ideje is csak a saját gondolataimba merülve hajtom magam. Senkihez sem szólok. Az elmúlt éjjel emlékei szólnak helyettem némán, és töltenek fel erővel, magam elé idézik Mariskám alakját, és ismét eltölt a bizonyosság, hogy érdemes folytatnom ezt az életmódot. Ma éjjel is odamegyek, és ez emberfeletti munkakedvet és kitartást kölcsönöz nekem.

Elérkezem a nekem kijelölt földszakasz legvégére, s hatalmas sóhajjal döföm a földbe a kapám nyelét. Görnyedt hátam ropogva egyenesedik ki, s diadalittasan nézek szét magam körül. Olyan büszkén húzom ki magam, akár egy huszár, hiszen jócskán lehagytam a nálam jóval kipihentebb fivéreimet. Mintha végigkapáltam volna a fél világon át, ezer meg ezer mérföld messzeségben, magányosan érve célba, olyan csend vesz körül. Csupán madárfüttyöt és tücsökciripelést hallok. A távolban mindenütt árnyékba húzódtak az emberek a nap hevétől, mindenki megpihent, illetve az ebédjét fogyasztja éppen.

Hátrafordulok, s azzal szembesülök, hogy apám és fivéreim a szekér köré gyűlve falatoznak a fűzfa árnyékában, s mind érdeklődve figyelnek engem. Józsi bátyám arcán kaján vigyort látok.

Apám meghúzza a butykosát, töröl egyet a száján és közönyösen szól oda nekem:

-          Mi van, kölyök?

Meg vagyok zavarodva. Elengedem a kapa nyelét, és elindulok feléjük. Egy pillanatra megszédülök, ami nekik úgy tűnhet, megbotlom a fölhányt föld rögeiben.

-          Miért nem szólt, édesapám? – bukik ki belőlem.

-          Anyád szólt, süket kölök. Kétszer is. – dörmögi apám a bajsza alól, és odadobja a kendőbe csomagolt adagomat. – Ne’, ülj le azt’ egyél.

Lehuppanok Józsi mellé, aki rögtön oldalba vág a könyökével, csak amolyan ugratásképpen.

-          Tudod, öcskös, nem volt szívünk félbeszakítani, olyan lelkesen kapáltál. Nem is tudom, mit mondhatnék, az adósod vagyok.

-          Mi? – nézek rá értetlenül.

Józsi előrebiccent a fejével. Az előttünk húzódó megmunkált földsávra nézek, és ekkor veszem csak észre, hogy valójában túlhaladtam az első cöveken, s Józsi részét is felkapáltam.

-          Kösz, öcskös! – vág hátba röhögve.

Csak bámulok. Azért hajtottam, hogy elismerést kapjak, ehelyett nem hogy azt nem kaptam, még hülyét is csináltam magamból. Apám egy különösebb szóra sem méltat, a fivéreim nevetnek rajtam, és élcelődnek. Azt mondják, napszúrást kaptam. Éppen csak nekifogok az ebédnek, mind tápászkodnak föl, s húzzák fejükbe a szalmakalapot. Pista odaszól nekem, legyek szíves helyette is fölkapálni a földet, majd Jani is fölteszi a kezét, s jelentkezik, hadd legyen ő a következő.

-          Elég az ökörködésből! – szól közbe apám, s mielőtt elfordul, még vet rám egy hosszas, gyanakvó pillantást.

A nap végére, mintha csak éber álomban kóvályognék, nem vagyok már semmiben sem biztos, mi az, ami valóban megtörténik velem, s mi az, amit csupán képzelek. A fáradtság minden eddiginél erősebben próbál legyűrni a lábamról. Keveset beszélek, s azt teszem, amit a többiek. Ha megállnak inni, én is, ha megpihennek, én is, s amikor apám úgy, dönt, hogy indulunk haza, én is a szekér hátára hajítom a kerti szerszámomat. Mihelyst magamat is földobom rá, szinte azonnal lehanyatlik a fejem, s megpróbálom kialudni hazáig a több napnyi ébrenlétet. Fivéreim persze ekkor élénkülnek csak fel igazán, az este kellemes hűvösében, jóleső fáradtsággal a végtagjaikban hangosan ugratják tovább egymást, miután én már semmire sem reagálok úgy, ahogy szeretnék. Olykor meglöknek, mire fölriadok, és horkantva igyekszek válaszolni egy-egy kérdésükre, netán helyeselni, vagy csak annyit dünnyögni: „Menj a francba… Hagyj békén…”

Apám némán hajtja a szekeret, de tudom, hogy közben minket hallgat, figyel, anélkül, hogy egyszer is hátranézne. Fél mondatokból is mindig kitalálja, miről van szó, előtte nem lehet titkolni semmit.

De én mégis megpróbálom. Magamért, Mariskámért… Látom pirospozsgás, bájos telt arcát, amint mosolyog rám a gyertyafényben.

„Meglásd, Mariskám, egyszer majd vége lesz, s többé már nem kell bujkálnunk a világ elől! Én sem fogok örökké a földeken gürcölni, s te sem fogsz mindig ruhákat mosni a patakban.”

Mennyire szeretnék egyszer nemes ember módjára élni! Lehetséges volna? Magammal vinném az én Marisomat, eltűnnénk ebből a börtönből, amely szinte megfojt bennünket, ahol nem lehetünk szabadok, és tehetjük azt, amihez csak kedvünk tartja, amit csak a szívünk diktál. Bár ne látnék az életben újra ásót, kapát, gereblyét! Bár ne kellene még egyszer az életben bűzős disznóólat ganajozni! Aranyserlegünk csordultig lenne vérvörös borral töltve, s Mariskával koccintanánk kettőnkre. Fátyolos selyemruhában ülne az asztalnál az esti lakomához, melyre szolgák serege hordaná elénk az ünnepi fogásokat. Minden este annyit ennénk, amennyit csak nem szégyellünk, hiszen megtehetnénk. Urak lennék, önmagunk és az életünk ura és úrnője!

-          Megérkeztünk, fiam! – rázza meg apám a vállam. Fivéreim már mind leszálltak a szekér hátáról, egyedül kuporgok rajta a sarokban.

Apám szigorú arccal hajol felém, jól megnéz magának, egy pillanatra megmozdulni sem merek.

-          Mi van veled, te kölök? – kérdezi, s összébb húzza szemét. - Tán beteg vagy?

Fölkászálódok, és lekecmergek a szekérről, apám minden egyes ingatag mozdulatomat árgus szemmel követi.

-          Dehogy vagyok, beteg, édesapám! – bizonygatom. – Csak egy kicsit álmodoztam…

-          Álmodozni az eladó lyányok szoktak. Te attól elég messze vagy, fiam. Láttam, hogy aludtál – rázza meg felém az ujját. – Ahogy az üleped a szekeret éri, te elalszol, akár hajnalodik, akár esteledik! Nem tetszel te nekem.

-          Jól vagyok, édesapám, csak mostanság fáradtabb vagyok…

-          Állj csak meg, te! – hallom a hátam mögött apámat, aki még mindig ott ácsorog a szekér mellett. A többiek már rég bementek, s asztalhoz ültek. Kelletlenül fordulok meg. – Tán nem azt akarod mondani, hogy nem alszod ki magad, amikor nálad mélyebben senki nem alszik? Még csak mocorgást sem hallani felőled!

-          Így van, bizony, édesapám, ahogy maga mondja! Különös álomkór van rajtam, úgy hiszem. Folyton csak aludnék, ha tehetném, de nem teszem, hiszen tudom, hogy kötelezettségeim vannak, és hogy a munka az munka! – mondom el egy szuszra, határozottan, nyomatékosan biccentve a fejemmel. Apám, habár látom, hogy mélyen elgondolkodik, rábólint, s végre sarkon fordul, hogy helyére vezesse az öszvért. 

Elsőként kebelezem be a puliszkát, pedig én ültem asztalhoz legkésőbb. Anyám és egyetlen leány testvérem, Márti, már megvacsorázott. Egy halom száraz kukorica fölött görnyednek, s hántják le a csövekről a szemeket. Már nincs sok hátra, de éppen elég ahhoz, hogy miután puszit cuppantottam az arcukra, gyorsan visszavonuljak, s a belső kis szoba sötétjében nyugodtan és észrevétlenül rendezhessem el a fekhelyem. Két oldalról még utoljára megpaskolom a paplan alatt dudorodó, hosszúkás halmot, de amikor megperdülök, egy sötét alakba ütközöm a szoba közepén. Csaba fivérem ragad meg, s suttogja az arcomba:

-          Tudom, mire készülsz!

-          Tudod? – képedek el.

-          Láttalak már néhányszor kimászni az ablakon.

-          Ugye bízhatok benned, Csaba?

-          Egy leány az, ugye Zoltán?

A konyha felől székcsikorgást hallunk. Lerázom magamról Csaba kezét, és az ablak felé lódulok.

-          Nekem mennem kell!

-          Ne olyan sietősen! – hallom Csabát, s ahogy félig már lógok kifelé az ablakon, ő odabent a bokámnál fogva próbál visszaráncigálni.

-          Engedj már el te, bolond idióta! – sziszegem kapálózva, ujjaim hegyével végigszántok a homokban, majd kitámasztom magam a falon, s igyekszem kifeszegetni magam Csaba szorításából. Addig rúgkapálok, míg kicsúszom a kezei közül, egészen pontosan a nadrágomból. Kibukfencezek a hátsóudvarba, Csaba pedig riadtan hajol ki utánam az ablakon, kezében a gatyámmal.

-          Add ide! – nyújtom felé dühösen a kezem.

-          Zoltán öcsém… - suttogja. - Ezt most elrontottad. – és odadobja a gatyát. – Csak figyelmeztetni akartalak, hogy…

Csaba az ólak felé meresztgeti a szemét, bennem pedig megáll az ütő.

-          Hogy?!

-          Márti elfelejtette bezárni a kecskét, apánk pedig visszament érte. Bújj el, amíg még…! – Nem fejezi be a mondatot, csak lassan visszahúzódik a szoba sötétjébe. Fölállok a porból, fél pucéran, szerencsétlenül lógatva kezemben a ruhadarabot. Megfordulok az ólak irányába, s meglátom apánkat, amint lámpással a kezében áll az istálló mellett, s csak mered rám.

-          Mi ez az összeesküvés itten?! – csattan fel.

Kihúzom magam, és egy nagy levegő vétel után, katonásan közlöm vele:

-          Én, édesapám, csak kijöttem fürödni!

-          Csakugyan? – mér végig rajtam. – És mindezt az ablakon át?!

A nyomaték kedvéért lekapom az ingemet, s belecsobbanok a vályúba. Apám ekkor már mellettem áll, és belevilágít a lámpással az arcomba.

-          Tudja, édesapám – magyarázkodok tovább - A friss, hűvös víz…

-          Elég a süketelésből! – förmed rám. – Ne nézz hülyének, te gyerek!

Apró szemei fenyegetően csillognak a lámpás fényében. Egy hangot sem merek kinyögni. Megpróbálom minél jobban összébb húzni magam a vályú falai között, a nyakamat behúzva kissé lejjebb merülni a hűvös vízben. Érzem, hogy elérkezett az a pont, amikor már nincs többé titok. Nem tehetek mást, színt kell vallanom. Ha nem teszem, apám szíjat hasít a hátamból, de ha megteszem, lehet, hogy akkor is. Azután pedig… Talán végleg megszököm. Egy az biztos, nincs tovább. Tovább már nem szőhetem a mesét éles szemű apámnak. Főleg, ha bevonszol a fülemnél fogva, s meglátja mesterkedésemet…

-          Apámuram – kezdem kissé remegő hangon. – Nincs itt semmiféle összeesküvés. Csaba bátyám ma este kapott rajta, hogy én az ablakon át akartam távozni, ahogyan azt már majd’két hete megteszem. Ugyanis nekem esténként jelenésem van a Mariskánál…

Apám nem szól semmit. Leereszkedik a vályú mellé, s a lámpást a szélére teszi. Arca a szemem láttára simul ki, tekintetéből eltűnik a harag. Valahogyan megváltozik. Megnyugszik, mint akiből egy csapásra elfüstölög a méreg, helyette kíváncsiság költözik belé. A vályú szélére könyököl, s csendesen megkérdezi:

-          Melyik Mariskánál?

-          A Tóth Mariskánál.

-          Oszt’ az melyik a két tucat közül?

-          A hosszú, aranyszőke hajú, akinek élénkebben ragyog a kék szeme, mint bármelyiknek, és a legszebb a mosolya. Aki úgy néz ki, édesapám, mint egy angyal rakott szoknyában.

-          A faros-takaros?

-          Az az.

-          Oszt’ most is oda készültél?

-          Oda, édesapám.

-          Az a leány még csak tizennégy éves. Ha ezt megtudja az öreg Tóth Gyula…

-          Már tizenöt, édesapám. Maholnap kérői jönnek már…

Néhány pillanat csend következik. Apámon látszik, hogy mélyen eltöpreng, aztán egyszer csak lendül a keze, én pedig összehunyorítom a szemem, de nem kapom magam elé a kezem, hogy védekezzek. Férfiasan akarom viselni a pofont, hadd jöjjön csak, aminek jönnie kell. Mariskámért bármit kiállok!

Ám a pofon nem csattan. Helyette vállveregetést kapok, s csak pislogok, miközben apámat hallgatom:

-          Nagyon helyes, fiam. Jól teszed! Igen szemrevaló fehérnép az! A helyedben bizony én sem cselekednék máshogy. Oszt’ mesélj róla! Elégedett vagy vele? Na, de gyere ki ebből a vízből, mert megfázol…

… Az a nap mintha egyetlen el nem múló perc lett volna. Onnantól azonban minden megváltozott, s más lett. Az ezután következő napok pedig egyetlen hirtelen eltelt perccé sűrűsödtek össze, oly gyorsan peregtek le azok a bizonyos események.

Onnantól kezdve már nem anyám, hanem Mariska, a szentem volt az, aki kihordta nekünk az ebédet a földekre. Apám minden alkalommal nyájasan köszönte meg, hálálkodott, s szépeket mondott neki, hisz, ahogy mondta, hogyan is beszélhetne máshogy az ember egy ilyen földre szállt angyallal. Én egyet értettem vele, s boldog voltam, hogy az életem ilyen szerencsés fordulatot vett. Nem hogy többé nem kellett bujkálnunk Mariskával a világ elől, habár az ő szülei és a falubeliek előtt én szigorúan csak első számú udvarlója voltam, szüleim nemsokára még ebédre is meghívták az én Mariskámat.

Egészen addig azt hittem, igazi csoda az, ami velem történt. Olyannyira nagy csoda, hogy az már nem is volt igazi csoda… Akkor kezdett csak nyilvánvalóvá válni számomra, mi is történik velünk tulajdonképpen.

Ebédnél apám maga mellé ültette Mariskát az asztalnál, s vég nélkül, kérdezgette erről-arról, dicsérgette, hízelgett neki, mintha a család többi tagja, de kiváltképp én ott sem lettünk volna. Szegény nagyon kellemetlenül érezte már magát, míg anyám egyre inkább furcsállta apám szokatlan, negédes viselkedését. Annyira feldühített, hogy az orrom előtt nyíltan udvarolt az én babámnak, a rózsámnak, egy ilyen fiatal leánynak vén fejével, hogy fölfordult tőle a gyomrom. Kizárólag Mariskámra való tekintettel nem ugrottam föl az asztaltól, hogy apámmal ordítsak. Később pedig csakis a szülő iránti tisztelet tartott vissza attól, hogy a fejére olvassak, no meg a félelem, mert emlékeztem, mit tett Józsival, amikor az visszafeleselt neki.

Akkor este azonban anyám megtette helyettem is, amit én nem mertem. A hátsó udvarban voltak, és behallatszott a házba a kiabálásuk. Anyám meg is fizetett azért, hogy számon kérte tőle, úgy elverte őt apám, hogy olyat még sose láttunk.

Bár ne tudta volna meg apám titkos románcunkat! Én barom, bár valami mást adtam volna elő neki aznap este! Életem legszebb napjai után, a legszörnyűbbek következtek. Azt hittem végre soha többé nem kell bujkálnom csak azért, mert szeretek valakit. Mégis csak kellett. Apám elől.

Mariska többé nem hozott nekünk ebédet a földekre, ez a feladat újra anyámra hárult, akin minden nappal újabb és újabb zúzódásokat, és sebhelyeket vettünk észre. Családunkba komorság költözött, fivéreim sem ugratták már egymást. Apám már nem állt szóba velem, ha pedig mégis, csakis mogorván tette azt. Ha útjában voltam durván félrelökött. Mindannyian észrevették, hogy meggyűlölt engem, ki nem mondott tényként lebegett fölöttünk az, hogy nem csak féltékeny, talán még az elméje is megbomlott belé.

Én is gyűlölni kezdtem őt, a saját apámat. Nem bírtam elviselni azt, ahogy anyámmal kezdett bánni, sem pedig azt, hogy jogosnak érezte tenni a szépet a fia kedvesének.

Soha nem bírtam az erőszakot, mégis egyre mélyebbre süllyedtünk, hiába tartottam ki a végsőkig, miszerint én nem veszek részt benne. De azon a napon végül megtörtént az, ami engem is befogadójává tett, bármennyire ódzkodtam tőle.

Azon a napon apám nélkül mentünk ki a földekre, mert azt állította, gyengélkedik. Később, a délelőtt folyamán váratlan látogató érkezett ki hozzánk. Mariska szaladt zokogva egyenesen a karjaimba, és elmondta, hogy apám megtámadta őt a patak partján, ahol a libákat őrizte megbetegedett nővére helyett, s majdnem megerőszakolta.

Ez volt az első alkalom, hogy fényes nappal ott hagytam fivéreimet a földeken, s nem vettem ki a részem a napi munkából. Hazakísértem a megállás nélkül zokogó Mariskát, s míg ő a verandán szipogott a lócán ülve, én csak járkáltam le-föl idegességemben, agyamban valami megoldás után kutatva a már tarthatatlan állapot ellen.

Hogyan szoríthattam volna vissza apámba beteges hajlamait, melyek egyre inkább felszínre törtek benne? Egyszer valaha volt egy szigorú apám, de ez az ember már más valaki volt. Egy bűnös erőszaktevő, aki bántotta anyámat is, s aki, ha elsőre nem sikerült neki, megpróbálja másodszor is leteperni az én rózsámat. Nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen, hogy mindez tovább folytatódjon, míg nem tényleg valami tragédia történik.

Ekkor támadt bizarr, mindent gyökeresen megváltoztató ötletem, amelyről nem igazán mondhattam el, hogy isteni sugallat: Indítsunk apám ellen boszorkánypert!

A helyzet adott volt: Honnan tudhatta apám, hogy Mariska nővére melyik nap betegszik le, ha nem előre megfontolt szándékkal ő maga küldte rá a rontást, csak hogy ezzel Mariska közelébe férkőzhessen, aki emiatt a nővére helyett kényszerült felcsapni libapásztornak.

Valami azt súgta nekem, s belül még biztatott is, hogy bátran tegyük meg a feljelentést, mert megnyerhetjük a pert, s ezzel megszabadulhatunk apámtól, s borzalmas tetteitől.

Furcsa mód nem volt nehéz rábeszélni erre a lépésre anyámat, Mártit, s a fivéreimet sem. Amikor apám késő este ittasan hazatámolygott, nem is sejtette, hogy eldöntetett a sorsa.

Másnap minden annyira gyorsan zajlott le. A falu bírája már reggel összerendelte a tanácsot, Mariskát, mint sértettet, anyámat, a testvéreimet, és Mariska családját, mint tanúkat. Valamint odahurcolták apámat. Emlékszem arra a tekintetre, még most is előttem van, hogyan nézett rám a vádlottak padjából. Mintha tudta volna, hogy én juttattam oda. Hátborzongató volt. Hátborzongató volt, hogy megtettem.

Minden olyan gyorsan történt… Egyetlen kavargó örvénnyé mosódott össze körülöttem minden: A fekete taláros, malacképű bíró, ahogyan az asztalán támaszkodik, a megzavarodott, feszengő apám, Mariskám, aki olyan, mint egy megszeppent kislány, aki először ült be az iskolapadba, anyám, aki szorongva gyűrögeti izzadtságtól átitatott zsebkendőjét. Mellkasomban egyre csak dübörgött a szívem. Megtettem!

Emlékszem, hogy nagyon meleg volt. Fojtogató, fülledt levegő, olyan forróság, mintha láthatatlan ördögök vettek volna körbe a teremben, s a pokol tüzén sütögettek volna.

„Mert oda való vagyok.” – villant belém hirtelen. – „Istenem, mit tettem?!”

„Pokolfajzat!” – hajtogatta egy hang a belsőmben.

„De hát én csak az életünket akartam így jobbá tenni! Mindenki életét!...”

„De így?!” – vitatkozott velem az a belső hang. – „Pokolfajzat vagy! Mit tettél a szülőapáddal?”

-          Bűnös! – Amikor ezt dörögte a bíró, hirtelen kizökkentem belső vívódásomból, s fölnéztem. Láttam, hogy apám sírva borul a vádlottak padjára.

Bevégeztetett. Nem volt visszaút. Az ítélet szerint másnap délelőtt máglyahalál várt apámra.

Miattam.

„- Ezt akartad? Hát, most tessék, légy boldog! Sikerült a terved!”

„.Akkor én most… Akkor én most gyilkos vagyok?” – gyúlt fel bennem a felismerés világossága.

Lassan kiürült a tárgyalóterem. Valaki elismerően vállon veregetett közben, de mikor hátrafordultam, senki sem állt mögöttem. Még sokáig nem mozdultam a padból, csak ültem és ültem az üres teremben.

Akkor éjjel az ördöggel vacsoráztam egy dúsan megterített asztalnál. Vérvörös színű volt, mint a bor, amit az aranyserlegből ittunk, s fekete bikaszarva. Nyájasan társalgott velem:

-          Köszönd nekem! – mondta – Ha én nem vagyok ott végig a hátad mögött, nem ment volna olyan simán a terved. De megcsináltad, gratulálok, barátom!

Ekkor riadtam föl lázálmomból, verejtékben úszva, miközben torkom szakadtából apám után kiáltoztam. Anyám megnyugtató hangját hallottam meg:

-          Semmi baj, Zoli. Rosszat álmodtál. Lázas vagy, feküdnöd kell – s finoman visszanyomott az ágyba. A másik oldalamon Mariskát pillantottam meg, aki hideg vizes borogatást helyezett a homlokomra.

Nagyon rosszul voltam, s már biztos voltam benne, hogy nem lett volna szabad ezt az utat választanom, ilyen módon elbánnom apámmal. Iszonyatosan mardosott a lelkiismeret furdalás.

Nem tudom pontosan, meddig feküdhettem ott magas lázzal, betegen és magatehetetlenül. Gyilkos voltam, egy utolsó senki. Egy beteg senki. Csak annyit tudok biztosan, hogy egyszeriben különös dolog történt velem. Meggyógyultam. Hazatértem. És találkoztam apámmal. Már várt engem.

(Megjegyzés: Szándékosan váltok át a novellában jelen időből múlt időbe. A történet feléig a jelen idő a lassúságot és a "nyugalmat" szimbolizálja, és amikor elérkezik a fordulópont a múlt idővel pedig a gyorsan, zaklatottan eltelt időt akartam érzékeltetni, amikor a szereplő a fejkapkodás után már csak az emlékeire hagyatkozik.)