A tükrön innen és túl - 3. fejezet

3.

Gery és Dave még aludt, amikor munkába indultam reggel. Ahogy mindig, most is jó érzéssel töltött el így látni őket. Olyankor, mikor ilyen öntudatlanul feküdtek az ágyban, míg én éberen, csendben figyelhettem az álmukat, egy kicsit mindig valahogy föléjük rendeltnek éreztem magam. Ilyenkor mintha hatalmam lett volna fölöttük. Ők voltak a kiszolgáltatottak, én pedig az úr, azaz úrnő, a háznál. Gyakran elgondolkodtam rajta, milyen különös szerepcsere történik ilyenkor, anélkül, hogy tudnának róla, és hogy jóformán bármit megtehetnék velük, ha akarnám. Szerettem ezeket a reggeleket. Igaz, hogy mindketten hortyogtak, de ebben az állapotukban voltak olyanok, amilyennek ébren is látni akartam őket: Dave kezes volt és jámbor, vagyis annak látszott, Gery pedig ott volt a szemem előtt, békésen, az én ágyam szomszédságában, lotyó nélkül. Amikor a reggeli ébredésnél az a kellemetlen meglepetés ért, hogy egyel többen voltak az ágyában, mint kellett volna, az rendszerint az egész napomat elcseszte. Nem is tudom, hogy miért. Talán az bosszantott, hogy a lakást valahol a sajátoménak, a saját váramnak, az intim szférámnak tekintettem. A saját részemnek. És itt nem volt helye másik nőnemű lénynek. Gerynek áldania kellett volna a lágy szívemet, amiért elnéztem neki, hogy sűrűn fogad vendégeket, közvetlenül az én ágyam mellett.

Ez a nap tehát kellemesen és jól indult, mi több, izgalmasnak. A Lax-szal festettem ki a körmeim, és az sem érdekelt, hogy Walter majd megjegyzést tesz rá. Igaz, sosem értettem, hogy egy kávézóban miért tiltott dolog az erős smink, illetve az élénk színű körömlakk. Gyanítottam, hogy ez csak Walter heppje, egy régimódi, vaskalapos idióta görcsölése, aki attól félt, hogy az Old Time Presso ettől fog veszíteni a nívójából. Nem szerettem, hogy úgy kellett flangálnunk az asztalok között, mint a nyakig begombolkozott cselédlányok, akik zárdában nevelkedtek. Szörnyű volt az a fekete-fehér fodros munkaruha, és hogy a hajunkat szoros kontyban kellett hordanunk.

A mai nap különleges. Egyre csak ez járt a fejemben. Mintha a tegnap estével elindult volna valami. Valami, amit ott éreztem rezegni a levegőben. Majdhogynem ünnepi hangulatom volt, amelyhez nem ám csak a sötétvörös körmök dukáltak, hanem a hozzávaló smink is. Ahogy a számat rúzsoztam, eszembe jutott tegnap estéről az a furcsa nő. A tükörből mintha ő bámult volna rám, ahogy cuppantottam egyet sötétvörös ajkaimmal.

A mai nap nagy nap. Ahogyan Riammah Navarr királynő számára is, hiszen estélyt rendez Lord Azarel tiszteletére. És az lehetetlen, hogy ne sikerüljön fergetegesre! A szempilláimat festve izgatott öröm száguldott végig bennem a gondolatra, hogy ma megírom ezt a részt. Teljesen úgy éreztem ezzel, nem csupán a regényem folytatása áll előttem, hanem én magam is részese leszek e jeles eseménynek.  Hiszen tényleg ott leszek! Riammah Navarr bőrébe bújok.

Elégedetten mosolyogtam a tükörképemre, és beleejtettem a sminkes neszesszeremet a táskámba.

Nancy és Alissa szeme persze majd’ kigúvadt, amikor megláttak. Még sosem láttak így. De a pult mögötti barista srácok, Jake és Pat is nyújtogatták ám a nyakukat, amikor megjelentem.

-          Megőrültél?! – hápogta Nancy, és fojtott hangon hozzátette: - Walter kinyír!

De Walter nem nyírt ki, csak nagyon csúnyán nézett rám a bozontos szürke szemöldöke alól. Máskor mindent szóvá tett, még azt is, ha a kötényünkön észrevett egy ráncot. Furcsa, de úgy éreztem, a Lax körömlakknak köszönhetem, hogy csodával határos módon megúsztam a megrovást. Mintha önbizalmat adott volna, láthatatlan, rám keményedő páncél képében. Egyszerűen lepergett rólam minden. Még Walter szemrehányó pillantásain is csak mosolyogni tudtam.

-          Mi van veled, Brianne? – kérdezte tőlem Alissa, amikor egymás mellé kerültünk a pult végénél, ahova a koszos csészéket és tányérokat tettük.

-          Mi lenne? – pislogtam rá.

-          Ma olyan… - húzta össze a szemöldökét. – Furcsa vagy! – És lepillantott alvadt vérszínű körmeimre.

Megvontam a vállam, és már éppen válaszolni akartam, amikor ismét csilingelt a bejárati ajtó. Újabb vendég érkezett. Alissa oda sem fordult, csak sóhajtott egyet:

-          Ajh… - és rendezgetni kezdte a használt poharakat. – Brianne, légyszi, menj most oda te. Én már nem bírom. – mondta fájdalmas arccal.

Nekem sem volt sok kedvem hozzá, de felöltöttem közömbös arckifejezésem, és elindultam a lány felé, aki éppen a kabátját hámozta le magáról. Amikor felpillantott rám, megtorpantam félúton. Láttam, hogy őt is ugyanúgy mellbe ütötte a velem való találkozás. Szemei nagyobbra nyíltak, majd egy árnyalatnyit elkomorult az ábrázata. Gyorsan lesütötte a szemét, és torkát köszörülve foglalt helyet az asztalnál.

-          Hello… - vetette oda nekem, maga alá igazítva a széket.

Más esetben gyáván hátraarcot csináltam volna, és visszaszaladtam volna Alissához, hogy vinnyogva megrángassam a karját: „Alissa, Alissa… Nem vállalod be mégis? Az a lány… Az a lány az, aki…” Ám ezúttal különös, fensőbbséges nyugalom árasztott el vele szemben.

-          Jó reggelt, Chyntia! – És elnézegettem, hogyan feszeng a jelenlétemben. Elvörösödött az arca, pillanatokig meg sem szólalt, csak meredt maga elé az asztalra, majd feltette a könyökét, és a kezének támasztotta a homlokát. Gyűlölt engem. Chyntia Walton annak a lánynak volt a nővére, akinek meggyilkolása miatt lecsukták Maxet. Engem azóta is bujtogatónak és szarkeverőnek gondolt, aki befolyást gyakorolt Maxre és végül rávette, hogy megtegye. Csakhogy ez nem volt igaz, még akkor sem, ha nem csíptem a húgát, és olykor-olykor féltékenykedtem miatta. Igen, így volt, de sosem kívántam a halálát, ráadásul olyan brutális módszerrel… Amióta Chyntia rátalált a húga holttestére, nyilvánvalóan nem volt egészen ép. Folyamatosan rémeket látott, és bűnbakokat keresett, és persze, ki mást gyűlölhetett Max mellett jobban, mint engem? A történet ennél azonban sokkal árnyaltabb volt.

Én hiába mondtam… Hiába mondtam el százszor és ezerszer, hogy mit láttam… Hogy láttam azokat az embereket azelőtt az este előtt többször is megfordulni a környéken. Azzal senki sem foglalkozott. Senkit sem érdekelt. Miért nem?! Én láttam, hogyan figyeltek minket az utca túloldalán, és azt is, hogy leginkább Rebecca Walton érdekelte őket a hosszú hirtelenszőke hajával. Kiszemelték maguknak. Igen, ez biztos. Teljesen lényegtelen, hogy megtalálták Rebecca telefonjában az sms-t, miszerint Max este hétre felugrik hozzá. Csak azt a kurva kamerát akarta visszavinni neki. Azért volt nálunk, mert Max imádott videókat készíteni minden olyan eseményről, ahol összejött a társaság, és habár néha kicsit remegett a felvétel néhány pohárka után, azért remekül értett hozzá, hogyan örökítsen meg egy-egy ilyen összejövetelt.

Azon az estén kissé elvadult a buli. Éppen az a tulok Dave volt az, aki az önfeledt tánc közben kiverte a kamerát Max kezéből, aki magát okolta a figyelmetlenségért, mondván, hogy túl közel ment a hadonászó, részeg Dave-hez. Így hát röstelkedve megígérte Rebeccának, hogy megjavíttatja. Ezért volt Maxnél az a kibaszott kamera, és ezért ment fel hozzá hétkor! Ezért, és nem azért, hogy…

-          Most mi van?! – hallottam meg Chyntia éles hangját, amitől rögtön föleszméltem, hogy elbambulva ácsorgok előtte.

-          Bocs – kaptam elő a jegyzettömbömet. – Mit hozhatok?

-          Még nem tudom – válaszolta flegmán. – Te hallottad amit, mondtam?

-          Nem – néztem föl. A viszontlátásától rám törő emlékezés kissé feszültté és zavarttá tett. Most már nem éreztem azt a nemtörődöm lazaságot, ami eddig meg volt bennem.

-          Azt mondtam, hogy küldj ide egy másik felszolgálót. Tőled nem fogadok el semmit.

-          Oh, értem – bólintottam.

Égő arccal fordultam el, és siettem oda Alissához. A pultnál állt, és Jake-kel beszélgetett, aki éppen tejhabot készített.

Azt hiszem, mindketten látták rajtam, hogy valami nincs rendben, mielőtt bármit mondhattam volna, mert amikor odaléptem a pulthoz, elhallgattak és rám meresztették a szemüket.

-          Jól vagy, Brianne? – kérdezte Alissa.

-          Nem. Légy szíves menj oda ahhoz a csajhoz, azt akarja, hogy te szolgáld ki.

-          Miért, mi történt? – nézett utánam döbbenten, de nem álltam meg. Szó nélkül szétlendítettem a pult mögé vezető faajtót, és hátraloholtam az öltözőbe.

Mire magamra csaptam az ajtót már rázta a vállaimat a sírás. Lerogytam a padra, és csak bőgtem. Teljesen visszaeresztettem. Nem akartam tündökölni és feltűnősködni, nem akartam másnak látszani, és megjátszani magam. Elhagyott minden erőm. Iszonyatos fáradtság tört rám. Otthon akartam lenni, elbújni minden és mindenki elől. Otthon, Max-szel.

A könnyeim homályos függönyén keresztül ránéztem alvadt vérszínűre festett körmeimre. Mérhetetlen undor kerített hatalmába tőlük. Mi ez? Ez nem is én vagyok!

-          Jaj, istenem… - zokogtam.

Amikor már sikerült kicsit megnyugodnom, és rendbe szednem az arcomat az elkenődött sminktől, hazakéredzkedtem Waltertől, mondván, hogy nem vagyok jól, ő pedig elengedett.

Reggel még azt hittem erős vagyok és enyém a világ, de rá kellett, hogy ébredjek, valójában egy roncs vagyok belül. Csak belibbent Chyntia Walton, én meg úgy felzaklatódtam, hogy az öltözőből is csak nagy nehezen bírtam előmerészkedni, akkor is leginkább Walter kopogására és unszolására.

Alig vártam, hogy eltűnjek onnan, és otthon legyek.

Első dolgom volt aztán, hogy lemostam a körmeimről ezt az alvadt vérszínt, valamint az arcomat a smink maradékától, aztán kinyitottam az ablakokat, mert iszonyat büdös volt a lakásban, Dave meg csak tehénkedett ott a fotelban és nézte a TV-ét. Nem volt túl jó kedvem, ezért amikor átsétáltam előtte, hogy beágyazzak, és azt kezdte el firtatni nem leplezett csalódottsággal, hogy miért vagyok itthon ilyen korán, visszavágtam azzal, hogy legalább annyit megtehetett volna, hogy kiszellőztet.

Dave nagyot nézett, mert nem szokta meg tőlem, hogy bármiért is megjegyzést teszek. Én azonban túl fáradt voltam ahhoz, hogy feszengjek és előadjam a csendeset és fejet hajtót. Legalább itthon ne kelljen!

-          Mi van veled, Brianne? – kérdezte kissé sértődötten, ami hirtelen kiverte nálam a biztosítékot. Ha egyszer hangot adok a véleményemnek már rögtön furcsa vagyok?!

-          Semmi! – vágtam rá, rázva egyet a lepedőn, eligazgatva az ágyon. – Semmi nincs velem! Mi lenne? – fordultam hátra. Dave pofákat vágott, beletúrt az ölében lévő zacskóba és szotyizni kezdett. Nagyon idegesített a fogai között csattogó hang. Gyorsan összedobtam az ágyakat, hogy minél hamarabb távozhassak a közeléből. Kitaláltam, hogy lemegyek a parkba és írni fogok, hogy kikapcsolódjak. Szinte sóvárogtam ezután a tevékenység után. Egész lelkemmel vágytam a megnyugvásra, a kellemes, simogató elmerülésre abban a távoli világban.

Előrángattam az ágyam alól a hátizsákomat, belehajigáltam egy melegebb pulcsit, a spirálfüzetemet, a tollaimat, és már rohantam volna, amikor Dave utánam szólt:

-          Hé! És ki fog elmosogatni?!

Úgy torpantam meg, mint akibe villám sújtott. Legelső reakcióm szerint legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy majd te, bazdmeg, de a béke kedvéért inkább meggyőztem magam, hogy gyorsan megcsinálom, aztán estig nem látnak majd. Így hát fogcsikorgatva ledobtam a vállamról a táskát, és nekiláttam a melónak. Azt viszont egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy ne tegyem szóvá:

-          Azért az fura, Dave, hogy minden egyes iváshoz is külön poharat vesztek elő. Olyan, mintha nem hárman, hanem tizenhatan laknánk itt. Rengeteg minden van itt már megint, pedig tegnap mosogattam!

Néhány pillanat múlva reccsent a fotel és megjelent az ajtóban Dave.

-          Mondd, neked mi bajod van?! – szegezte nekem a kérdést mérhetetlen fölháborodással. – Miért kell mindenért beszólni?!

-          Mindenért?! – ismételtem döbbenten.

-          Állandóan piszkálódsz és megjegyzéseket teszel! Ebből elegem van, bazdmeg! Jobb is, ha elmész itthonról! Minél előbb végzel, annál hamarabb elhúzhatsz! – azzal magára csukta a szoba ajtaját, engem pedig ismét a sírógörcs kerülgetett. Hogy lehet Dave ekkora szemét és igazságtalan?!

A park egy félreeső részén találtam üres padot, amire felkucorodtam. Kissé hűvös volt, de a pulcsim kellően melegített, és jó érzés volt kicsit elrejtőzni a kapucnia alatt. A térdemnek támasztottam a füzetet és végigsimítottam a fedelén. Felidéztem, hogy reggel még milyen jókedvűen és izgatottan vártam a pillanatot, amikor majd folytathatom a történetet az estéllyel. Most azonban különös módon egy kis szorongás is vegyült ebbe az érzésbe. Saját, kitalált regényszereplőm, Lord Azarel okozta ezt. Valahogy aggasztani kezdett a regényben lévő jelenléte. Arra gondoltam, hogy ez az estély valóban lehetne fergeteges és tökéletes, ha nem ültetette volna el Riammah Navarrban a bizonytalanság magvát. Riammah Navarr feszült volt, épp úgy, mint én. Félt a próbától, ami elé Lord Azarel állította. Mi lesz, ha az estélyen szembesül vele, hogy királyférjei kedvtelve múlatják az időt más asszonyok társaságában? Eddig sosem figyelte, mert nem létezőnek tartotta ezt a problémát. Ám most, hogy felvetették benne ezt az eshetőséget, egész napja kétségek közt gyötrődve telt, és mégsem várta úgy az esti ünneplést, ahogy máskor…

„ – Hát itt vagy, drága barátném! – hallottam meg Lord Azarelt a hátam mögött. Elfordultam az ovális tükrömtől, amelyben eddig töprengve nézegettem magam.

A hajam tökéletes volt, Eulika művészien tűzte föl az aranyszínű csatokkal, melyek színben is harmonizáltak aranyló, uszályos estélyi ruhámmal.

-          Gyönyörű vagy, Riammah Navarr, mint mindig! – lépdelt felém sugárzó mosollyal, és ellenállhatatlanul világító, zöld szemeivel. – Jöjj, kérlek – nyújtotta felém a kezét. – Hadd, kísérjelek le a díszterembe!

-          A királyaimmal megyek le – húztam el a kezem. Tudtam, udvariatlan vagyok, és szégyelltem is magam ridegségemért, de a nap folyamán valamelyest csökkent a lord iránt érzett rokonszenvem. Habár javamat akarta, és csupán azt szerette volna, hogy mindenkor tisztán lássak, szorongásomért és lehangoltságomért őt okoltam, hiszen olyasmiket mondott nekem, melyeket hallani is rosszul estek.

-          A királyaid már odalent vannak.

-          Valóban? – néztem rá csalódottan. Azt már csak magamban gondoltam hozzá, milyen különös ez. Királyaim sosem hagytak magamra, főleg ilyesfajta rendezvényeken. Mindig egyszerre mutatkoztunk meg, együtt vonultunk a vendégek színe elé. Miféle kivétel volt ez?

Így hát elfogadtam Lord Azarel kezét, és az ő oldalán vonultam le a Kristálycsarnokba.

Királyaim már elfoglalták helyüket a csarnok kristályoszlopai mögött a fekete ékkövekből faragott trónokon, csak az én hófehér márványszékem állt üresen. Mindhárman a köréjük gyűlt néhány vendéggel beszélgettek, csupán háromágú koronáik magaslottak ki a tömegből.

Igyekeztem kedvesen és nyájasan fogadni ismerőseim köszöntését, és mindenkihez intézni egy-két barátságos szót, ám szemem sarkából egyre csak királyaimat figyeltem.

-          Ne feledd, amit beszéltünk! – súgta oda nekem Lord Azarel, majd elvegyült a tarka öltözetű vendégseregben.

Végül nem mentem közelebb a trónusokhoz. Megálltam az egyik kristályoszlop mellett, és egyre fokozódó feszültséggel a lelkemben néztem, amint Elrion tartományurának leányai kacér tündérekként zsongják körül férjuraimat, és hogy azok arcán micsoda bárgyú mosoly ül, miközben hallgatják ostoba cserfelésüket.

-          Riammah, kedvesem! – érintette meg a karom a nagynéném. – Mit álldogálsz itt, egymagad? Gyere oda, hozzánk, és kóstold meg azt a bort!

De én nem mozdultam. Képtelen voltam levenni róluk a szemem.

-          Mi baj van? – lépett közelebb hozzám nagynéném, és érdeklődve tekintgetett a trónusok irányába.

-          Igaza… volt… - rebegtem elhalóan.

-          Tessék?

-          Lord Azarel tudta…

-          Mit tudott, kedves?

-          Nézd meg őket! – mondtam remegő hangon. A szemembe toluló forró könnyektől elhomályosult a látásom, és ahogy kibuggyant az első könnycsepp, gyorsan végigtöröltem az arcom a kézfejemmel. – Nézd meg, mit művelnek! A szemem láttára!

-          Még mindig nem értem, kedvesem…

-          Tényleg nem látod, néném, hogy férjuraim hogyan bájolognak azokkal a szajhákkal?!

-          De Riammah, kérlek, miket mondasz Ruan leányairól?! Semmi egyebet nem látok, minthogy királyi férjeid lefutják szokásos udvariassági köreiket a régesrég nem látott vendégeinkkel.

-          Nem – ráztam a fejem. – Ez már túlment azokon a bizonyos körökön, néném!

-          Badarságokat beszélsz! – erősködött, és megfogva a könyököm, finoman húzni kezdett.

Megadva magam a jó szándékának, sajgó szívvel elfordultam a fájdalmas látványtól, és ekkor összeakadt a pillantásom Lord Azarel éppen rám villanó zöld tekintetével. Megemelte vérvörös borral csordultig töltött poharát, és biccentve ivott az egészségemre.

Szörnyű este volt. Egész végig másra sem voltam képes figyelni, csak arra, hogy miféle nőszemélyek keveredtek az én királyaim mellé, s kiket vittek táncba, miközben jómagam a csarnok másik végében ültem. Mindnek eszembe véstem az arcát. Megjegyeztem őket. Könnyeim hamar elapadtak ugyan, de a haragom egyre csak gyűlt. Minden táncfelkérést elutasítottam, nem táncoltam senki mással, csak Lord Azarellel. Királyaim pedig elkerültek, s úgy viselkedtek, mintha jelen sem lettem volna az estélyen.”

Pontosan tudtam mit érzett Riammah. Ugyanez zajlott bennem is. A mai nap találkozása Chyntiával újra feltépte a sebeket a lelkemben, és hiába hittem, hogy az írás enyhít majd a fájdalmamon, egyre inkább belém martak az emlékek.

Dave hála az égnek nem volt otthon, ezért nyugodtan nosztalgiázhattam a múltamat siratva, amikor még Max-szel minden szép és jó volt. Előhúztam az ágyam alól a bőröndöt, amibe azokat a holmikat raktam el, amik a Max-szel közös életünkre emlékeztettek. Végig simítottam és kézbe vettem az emléktárgyakat. A Chicago Bulls-os kapucnis pulcsija alatt ott volt egy rakás videó kazetta is, amelyek az ő felvételeit őrizték.

Nem tudom, mi ütött belém, de kivettem azt a kazettát, ami azon a házibulin készült, amely után egy héttel rátaláltak Rebecca megcsonkított testére. Nem csak Max kamerázott akkor este. Emlékszem, hogy egyszer ott találtam a gépet az asztalon, és egy hirtelen ötlettől vezérelve én kaptam föl, hogy megviccelve Maxet, róla is készítsek egy kandi kamerás felvételt. Ő maga soha nem szerepelt rajtuk, hiszen mindig ő volt az operatőr.

Belöktem a kazettát, és nézni kezdtem. Amikor ahhoz a részhez értem, mikor én kameráztam, éreztem, hogy izzadni kezd a tenyerem. A felvételen végigsettenkedtem a faház oldalán, de a medencében nem volt senki, így tovább lopakodtam a hátsó kerten a sövény mellett. Maxet a függőágyon ülve vettem észre, Rebecca társaságában, amint elkülönülve a többiektől csendes beszélgetést folytatnak. A szívem most is ugyanúgy kezdett kalapálni a látványra, mint akkor. Nem akartam elhinni, hogy ők ketten…

Max észrevette, hogy ott állok a fa mögött.

-          Hé! – nevetett fel, és leugrott a függőágyról. Az arcát takarva indult meg felém. – Ez nem ér! Én nem szerepelhetek a videón! Én vagyok a kameraman!

Itt ugrott a kép, innentől már Max kamerázott, én pedig kikapcsoltam a videót. Belegondoltam, hogy amekkora gyűlöletet és dühöt éreztem aznap este Rebecca iránt, akár én is lehettem volna a gyilkosa. Meg tudtam volna tenni. Akkor meg. Gondolkodás nélkül. De nem úgy, ahogyan végül megtette valaki.

Megborzongtam, ahogy az elmém magam elé vetítette a képet. Állítólag összevissza vagdalták, aztán kiszúrták a szemeit.

Nem. Olyat sohasem lennék képes tenni!

Éreztem, hogy kezd rám törni a légszomj, ami már hónapok óta nem jelentkezett nálam. Kiszaladtam a fürdőszobába és ittam egy nagy pohár hideg vizet, majd megálltam a tükör előtt, és a mosdókagylóra támaszkodva nézni kezdtem magam benne. Igyekeztem koncentráltan, lassan beszívni és kifújni a levegőt, és közben a saját szemembe néztem.

-          Semmi baj. Semmi baj, Brianne… - mondtam magamnak.

Aztán megakadt a szemem a polcra tett Lax körömlakkon. Tulajdonképpen elborzasztott ez az alvadt vérszín. Nem is értettem, mi üthetett belém reggel. Fogtam, és vízzel felhígítva kiöntöttem az üvegcse tartalmát a mosdóba. Megbabonázva figyeltem, ahogy beleürült a sötétvörös folyadék a fehér márványkagylóba. Úgy nézett ki, mintha igazi vér árasztotta volna el a lefolyót.

A tükrön innen és túl (A további fejezetek ezen a blogon lesznek csak olvashatóak!)