Belekezdtem...

"A köd" után máris új történet mocorgott a fejemben, és hamar neki is kezdtem. Nem tudom még, mi lesz belőle, de szintén kisregénynek szánom. A címe még kérdéses, de egyelőre ezen a címen van elmentve a számítógépemen: A tükrön innen és túl. Keveredni fog benne a való élet a hihetetlen sci-fi-fantasy elemekkel, ugyanakkor áthajlik majd egy kicsit thrillerbe is. Míg "A köd" inkább lélektani regény, ezt sokkal félelmetesebbre tervezem.

Egy nehéz sorsú, ezáltal nagyon érzékeny lelkű és különleges fiatal lány a főszereplő, aki tizenhat évesen elköltözött (elmenekült) otthonról a barátjával durva, alkoholista szülei miatt. A lány író. De még maga sincs teljesen tisztában azzal, miket írogat...

Íme az első részlet:

1.

„Kezdetben egy fényes, testvéries szövetség uralta a világunkat. Központi birodalom volt a miénk, egy rendkívül fontos és jelentős szerepű csomópont az univerzumban, ahol három királyság egyesült egy birodalommá, melyek között az összekötő kapocs a három király közös kincse volt, maga a királynő.

Nem létezett erősebb és jobban védett bolygó, ahol hasonló energiák feszültek és fonódtak volna egymásba. Akár egy ragyogó háromszög, melynek középpontjában ott fénylett mindhárom erő hatalma, melyet a királynő, Riammah Navarr Ulinasses tartott kezében.

Ezért a Laxot úgyis emlegették, hogy a Hármak Hazája, vagy a Hármak Testvériségének Bolygója, de úgy is emlegették, hogy a Három Fényszög Bolygó.

Hatalmas kristálytorony épületeiről voltak nevezetesek a városai, melyekben a természet adta erőket fejlett technikával használták föl. A zöldövezeti lakóparkok és szökőkutak között, a levegőben, hangtalanul suhanó személyi járgányokkal közlekedtek a Lax lakói, melyek a szárazföld és a víz fölött is alkalmasak voltak az utazásra.

A Laxon csak egyetlen ország létezett, habár több földrészből és szigetből állt, a Hármak királyságának számított az egész, és ugyanígy tulajdonuk volt minden folyó és állóvíz, valamint az óceán. Triavantnak hívták a Hármak országát, amely a legbékésebb élőhely volt a környező galaxisokban. Szilárdság és biztonság. Ez jellemezte a Laxot. Több tízezer éven keresztül számított édenkertnek, vagy ha úgy tetszik, üdülőhelynek, a megfáradt, sok-sok életet leélt lélek számára, akik ezt választották ki leendő otthonuknak.”

Meghallottam a kinti ajtócsapódást, és kiejtettem a tollat a kezemből. Ez biztos Dave lesz.

Nem volt már időm arra, hogy elrejtsem a spirálfüzetet, amibe írtam, a kissé testes Dave mint egy dúvad tulok, törte rám egyetlen szobánk ajtaját, és hajította azzal a lendülettel hátizsákját a bevetetlen ágyra. Egyik ízlésesebb szerkójában volt, a kevésbé kifakult kapucnis pulcsijában és a kevésbé kopott farmerjában. Egy takarítócég állásinterjújáról jött.

Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar végezni fog, ami azért is érintett nagyon rosszul, mert azt hittem, ma végre lesz egy nyugis pihenőnapom, amikor egyedül csak én vagyok itthon. Mert Dave rendszerint ha reggel elment „munkát keresni”, csak késő este került haza, Geryről pedig tudtam, hogy ma dolgozik.

És nem csak emiatt éreztem hülyén magam. Dave megvető pillantása annak szólt, hogy már megint ott talált engem a földön ülve, ölemben a füzetemmel, amibe az ő szerinte ostoba ábrándozásaimat firkálom, amivel egyetemben gyerekes vagyok és nevetséges.

Lassan összecsuktam a füzetet, és miközben égett az arcom, már nyitottam a számat, hogy mentegetőzzek, mielőtt hozzám vág valamit, amiért nincs elmosogatva és kitakarítva. Pedig megcsináltam volna…

-          Megint a hülye sci-fidet írod? – mordult rám. Mivel általában ilyen szokott lenni, nem lehetett leszűrni belőle, hogy azért ilyen, mert nem jött össze a meló, vagy mert csak szimplán utál engem.

Akármi állt ennek hátterében, alapjáraton én voltam itt a nyomorék, a kolonc, de elviseltek, mert egyikük sem takarított, így történetesen csak egy megtűrt cseléd voltam, ami jól jött a háznál, ha nem akartak belefulladni a mocskukba. És már csak a lakbér miatt sem engedték volna, hogy elhúzzak, ugyanis Gery nem tudta volna egyedül fizetni, miközben Dave csak a seggét meresztette naphosszat.

Röhejes társaság voltunk, és én gyűlöltem itt lenni, de utcára sem akartam kerülni, így tűrnöm kellett. Más helyzetben, idegenként szóba sem álltam volna velük, csakhogy a sors máshogy rendelkezett. Tizenhat évesen elmenekültem otthonról az alkoholista szüleim elől, és a barátommal Max-szel beköltöztünk ebbe a lepukkant lyukba. Milyen boldog voltam akkor, és mennyire imádtam ezt a putrit!

Aztán jöttek a gondok. Előbb jött Gery, aztán Dave, hogy csak egy kis ideig húznák meg magukat nálunk. Dave-nek már akkor sem volt állása, de Max bizonygatta nekem, hogy mást se csinál a srác, csak küzd azért, hogy végre munkája legyen, és amint lesz, már cuccol is el tőlünk. Gery arra hivatkozott, hogy kirúgta a csaja, és Max, mint a legjobb haverja volt az egyetlen, akire számíthatott, hogy ne az utcán csövezzen hontalanul, de természetesen ő is arrébb áll, amint lehet.

Egy fél évre rá Max itt hagyott minket, lesittelték, aminek az okát máig sem lehetett tudni. Tizenkét évet kapott. Nekem sosem árulta el, pedig rengeteget könyörögtem neki, és faggattam, kérdezgettem őt: Ugye nem öltél meg senkit? Ugye…?  Egy idő után már beszélgetni sem tudtunk a látogatásaim során, egyre szűkszavúbb lett és titokzatosabb, ami halálra bosszantott. Egyre jobban játszotta a rejtélyest. Utolsó beszélőinken Max már meg sem szólalt, csak ült az üvegfal túloldalán és nézett engem.

„Mi történt veled, Max?”- zokogtam, és próbáltam megfejteni, mi van a szemében. Végül úgy döntöttem, legjobb lesz, ha elfelejtem őt, és soha többé nem jövök hozzá. Amikor felálltam, és közöltem vele, hogy, én ezt nem fogom tovább játszani, és most látott utoljára, egyetlen szó nélkül, ugyanazzal a furcsán meredt bámulással hagyta, hogy elmenjek.

Dave és Gery pedig ott ragadtak abban a nyomorúságos albérletünkben, és mivel nem csak én, hanem mindannyian elveszítettük Maxet, mint lélekben határozottan jelenlévő, és irányító személyt, szép apránként a fejemre nőttek. Hiszen nem volt, aki rájuk szóljon, hogy helyre tegye az agyukat, aki felszólaljon az érdekemben. Egyre többet engedtek meg maguknak velem szemben. Maxet úgysem érdekelte, mi van otthon, és mi van velem.

Nem tudom, mi történt vele. Azzal próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy a bezártság vette el az eszét.  És hogy gyilkos lett volna? Dave szerint tutira, ha ennyi évet kapott, de én, személy szerint nem tudtam elképzelni róla. Mondjuk szerintük túlságosan naiv voltam. Alig múltam tizennyolc, tehát tudatlan és éretlen csíra voltam a szemükben. Én, egy ilyen fiatal lány, aki két pasival lakott egy fedél alatt. Dave már elmúlt harminc is, Gery viszont még csak huszonöt volt, bár mit számítottak az évek ebben az esetben? Más szüleit kiverte volna a víz, ha tudták volna, hogy két férfival lakik a lányuk egy albérletben. Az enyémek azt se tudták, hol vagyok, amiért igencsak hálás voltam.

Max volt az, aki a lesittelése előtt vigyázott rám, és gondoskodott rólam, de amióta odabent volt, nem volt a világon már nekem senki, akivel őszintén elbeszélgethettem volna, akinek a társaságában szívesen időztem, aki olyan környezetet teremtett pusztán a jelenlétével, hogy a lakás minden sarka és zeg-zuga feltöltődött békével és biztonsággal. Max azelőtt egészen más volt. De azóta nem ismertem rá. Többé már nem volt Max. A kikapcsolódást pedig számomra már csak az jelentette, ha lekuporodhattam az ablakhoz, és írhattam. Egy olyan világról, amiben élni akartam, távol ettől a helytől.

De ami nekem egyenlő volt a boldogsággal, azt más szánalmasnak találta. Dave például gúnyolódódott velem, Gery pedig, aki arra volt büszke, hogy két évet elvégzett az egyetemen, mielőtt lezüllött és félbehagyta volna, elkönyvelte baromságnak, anélkül, hogy egy sort is elolvasott volna belőle. Pedig a kocsma sztoriknál, amiket minden nap hallgatott pultosként, biztosan értelmesebb volt.

Különben pedig soha, senkinek nem mutattam volna meg, mit írok. Már a suliban is kiröhögtek miatta, hogy milyen hülye vagyok, amiért gyakran elkalandoztak a gondolataim, és fantáziálni kezdtem. Azt mondták bamba vagyok, ami az osztálytársaim körében egyenlő volt azzal, hogy fogyatékos. Annyiszor éreztették ezt velem, hogy egy idő után már magam is elhittem, hogy butább vagyok náluk, ami aztán az önbizalmam gyors hanyatlásához vezetett. Egy idő után már tükörbe nézni is utáltam. Valahogy úgy láttam magam benne, mintha kiült volna az arcomra az a rengeteg bántás, amit kaptam.  Csakis Max látott át azon a maszkon. Ő is nagyon jól tudta, hogy nem azért hagytam ott a sulit, mert csökkent értelmiségű vagyok, hanem mert nem bírtam már elviselni azt a közeget. Még a tanárok is olyan furán néztek rám.

-          Hogy néz ki a konyha, Brianne? – kérdezte Dave.

-          Mindjárt elmosogatok – álltam föl, és a párnám alá tettem a füzetet.

-          Nem hiszem el, hogy ránk rohad a lakás, te meg itt írogatsz! – hőbörgött. Gyorsan kislisszoltam az ajtófélfát támasztó keze alatt, és rendszerezni kezdtem a mosatlant. Utáltam, hogy Gery állandóan kajamaradékkal együtt tette a tányérját a mosogatóba. Kiöntögettem a büdösödő vízzel teli poharakat, közben Davet hallgattam, aki nem fogta be a pofáját. Utánam fordult a konyhába, ami az előszoba is volt egyben, ebben a kicsi lakásban, és még mindig mondta a magáét:

-          Egyre több a csótány! Szerinted miért? Olyan ritkán van takarítva, hogy mi vagyunk a ház tenyésztelepe!

Összeszorult a markom a szivacson, de nem szólaltam meg. Mint ahogy mindig, inkább tartottam a számat, mert igazság szerint, féltem Dave-től. Ez a bikanyakú, tetovált állat simán meg tudott ütni egy nőt. Láttam a múltkor a ház előtti parkban. Veszekedett valami csajjal, és miután szó szót követett, egyszer csak megragadta a nőt, cibált rajta kettőt, és ellökte. Míg a csaj kócosan és megszeppenve lassan föltápászkodott a földről, Dave rántott egyet a sportzakóján, és otthagyta. Sosem értettem igazán, Max hogy barátkozhatott ilyen szar alakkal, bár Gery sem volt éppen szent.

Mellesleg nem volt igaza. Amikor volt bennem szufla és elég erő, kitakarítottam, de elvárta tőlem, hogy a napi tizenkét órás munka mellett is minden nap ragyogjon ez a trágyadomb, ami, megjegyzendő, a fekete penészfoltoktól aligha valósult volna meg.

-          Olyan bűz van, bazdmeg, mintha pöcegödörben lennénk!

És valóban. Amikor kinyitottam a mosogató alatti kisszekrényt, amiben a szemetes volt, megcsapott valami borzasztó szag, aminek egyelőre nem ismertem a forrását, ugyanis tegnap este vittem le utoljára a teli zsákot.

Dave még hőzöngött egy sort, aztán benézett a hűtőbe, amit természetesen üresen talált. Ez volt az én nagy mázlim. Pár percre rá megint elment, megkönnyebbült, megnyugtató csendet hagyva maga után.

Órákba telt, mire az utolsó üres chipses zacskót is összeszedtem Gery ágya mellől. Bármit kajáltak, a legtöbbször otthagyták a maradékot, kínai kajás, vagy pizzás dobozt, ahol épp befejezték az evést. Ebédre ettem egy almát, és egy tegnapról megmaradt, fél szendvicset, mert jobb híján nem találtam mást. Gerynek kellett este hazafelé bevásárolnia, mert nálam sem volt már egy buznyák sem.

Alig vártam, hogy leüljek a kitárt ablak mellé, ahol áradt befelé a friss levegő. Reméltem, hogy kiszellőzik közben az az elviselhetetlen bűz, ami a jövés-menésben időnként megcsapta az orromat, és ami valahonnan a mosogató környékéről eredt. Nem ma kezdett ez a szag terjengeni. Hetek óta lehetett már érezni, bár Gery szerint csatorna szag volt. Talán igaza lehetett. Biztosan a lefolyóban volt valami lerakódás, mert a víz is elég lassan folyt le.

Ölemben a spirálfüzetemmel mély levegőt vettem és lassan fújva ki, igyekeztem elterelni a gondolataimat, még arról is, hogy hol vagyok, és elkezdtem figyelni a komótosan úszó felhőket. Megpróbáltam visszazökkenni, és lélekben elszáguldani oda, messzire, ahol minden szebb és jobb volt, ahol ugyanabban a fehérségben ragyog minden, mint a felhők. A hatalmas kristályüveg ablakokkal ellátott toronyépületek fala, a szökőkúttal díszített terek kövezete, amelyeket virágos kertek és zöldellő fák tesznek még szebbé…

„A Hármak Tornyainak középső, legmagasabb épületének tetején álltam, és a felhőket figyeltem, amelyek a távolban összeértek a kéklő hegyvonulattal. Ott találkozott össze a föld és az ég, de még az sem szabott határt a birodalomnak. Amikor idefent időztem, mindig ráébresztett a látvány, mekkora hatalom is van a kezemben, és ábrándos, elmélkedős hangulatba ringatott. A kívülállóknak úgy tűnhetett, hogy a három király tartja közös kincsét, engem, a kezében, de valójában nem így volt. Én tartottam őket a kezemben. Egyetlen döntés, és felbomlaszthattam volna ezt a hármas egységet. Tőlem függött minden. Egyetlen döntés, és ez a hatalmas birodalom darabokra hullik.

Nem voltam fogoly, nem voltam bezárva a Hármak Tornyaiba, habár azt a látszatot keltette. Noha királyaim minden lépésemről tudtak, én szabadon közlekedtem, amerre csak óhajtottam. Láthatatlan láncaim olyan messzire elértek, amilyenre csak akartam. De ezeket a láncokat bármikor letéphettem magamról. Bármikor, ám nem éreztem erre késztetést. Királyaimmal harmóniában éltünk…”

Arra riadtam fel, hogy egy lány visító nevetését hallom. Az ablakpárkányra voltam dőlve, a füzetem és a tollam mellettem hevert a földön. Olyan jól sikerült „kikapcsolódnom”, hogy el is aludtam közben, és mivel odakint már nem a napfényes eget, hanem sötétséget láttam, rá kellett, hogy döbbenjek, szinte átaludtam a délutánt.

Odakint Gery hangját hallottam, tehát már elmúlt este hét, és abból az affekta vinnyogásból ítélve, megint sikerült neki valami hülye ribancot hazahoznia a kocsmából. Tudtam, mi lesz a ma esti programom. Kényszer séta az utcákon. Mennyi időt adjak nekik? Hm. Jó fej leszek és meghúzom magam valahol kilencig, fél tízig.

Pókerarccal nyitottam ki a szobából, hogy megnézzem milyen kaját hozott Gery. Jellemzően, amikor meglátott, lefagyott a képéről a bájvigyor. Csalódottságot láttam rajta. A festett szőke, cicanadrágos rüfke is csak végigmérni tudott, de köszönni nem.

-          Azt hittem, nem vagy itthon – jegyezte meg Gery, miközben rámolt kifelé a papírzacskóból. Nem volt annyira meglepő, hogy társasággal érkezett haza. A csajok imádták, mert úgy nézett ki és úgy is viselkedett, mint egy laza rosszfiú. Piercinges volt, tetkós, hosszú hajú, és állandóan kendő volt a fején. Olyan volt, mint valami kalóz, aki a kikötőben mindig felszedi az aznap esti kurváját.

-          Miért ne lettem volna itthon. Tudod, hogy pihenőnapos vagyok.

-          Figyelj, Brianne, kéne a szoba…

-          Tudom – vágtam közbe, és lehuppantam az asztalhoz, hogy szendvicset csináljak. – Mindjárt elhúzok.

-          Rendi vagy – vigyorgott a rüfke.

Nem tudtam tovább tartani a pókerarcot. Homlokráncolva dobtam a sajtszeletet a kenyeremre.

„Egyáltalán nem rátok való tekintettel vagyok rendes...”

Igyekeztem az evéssel, hogy minél kevesebbet lássak a Gery és újabb ringyója közt zajló jelenetekből, aztán hátamra kaptam a hátizsákomat, és már szaladtam is lefelé a lépcsőn