Mesél a szellem

Mesél a szellem

(első részlet egy kisregénynek szánt írásból)

Ezen a délutánon még enyhe szellő sem rezdült. Fülledt, feszültséggel terhes, és tikkasztó levegő telepedett a dúsan zöldellő kert végébe, a vadszőlővel körbefuttatott pavilon alatt várakozó családra.

Már fél órája nem szólalt meg senki, még Ellie nagymama sem, aki pedig oly nagy hanggal ecsetelte ellenérzéseit, és megvető véleményét az egész, általa nevetséges ceremóniának tartott eseménnyel kapcsolatban. Ezúttal ő is csak legyezgette magát a megrekedt hőségben sötétkék toll legyezőjével. Lianne, a vörös haját ízléses, laza kontyban viselő hölgy az asszony menyeként, ahogy általában semmiben, most sem értett egyet az idősödő korára egyre zsörtölődőbbé váló Ellie-vel. Akárcsak férje, George szerint, neki is az volt az álláspontja, hogy szükséges lesz elvégezni William visszautaztatását, hiszen a tolószékes, idős férfi egyre zavarodottabban viselkedett. Nyolcvanhét évesen még mindig meglepően friss volt szellemileg, egészen két héttel ezelőttig, amikor is furcsa dolgokról kezdett beszélni, addig sosem hallott neveken szólította meg őket, és zavarba ejtő kijelentéseket kezdett tenni.

Lianne-t nem egyszer Fereyának hívta, míg George-ot Gravelnek. Folyton egy útról magyarázott a Godhan-i hegyvidék mellett, amely földrajzi névként sehol sem szerepelt a térképeken, és egy várról, melyet csapata bevenni és megszállni tervezett. Hadviselésről fecsegett az öreg, és egy rettegett vezérről, akit Amadeus Vandhalként emlegetett.

-          Gyere, gyere csak ide Fereya… - integetett Lianne-nek a minap az öreg William, és arrébb gurította magát hatalmas családi házuk teraszának görög oszlopai mögé. Megfogta a megszeppent nő törékeny kezét, és bizalmasan súgva ezt mondta neki: – Ugye tisztában vagy vele, hogy ha Amadeus egyszer szemet vetett rád, nem lesz más választásod?

Lianne elrántotta a kezét.

-          Will bácsi… - lehelte döbbenten, az idős ember azonban nem hagyta abba:

-          Ígérd meg! Ígérd meg, hogy nem fogsz ellenkezni!

-          Megígérem… - suttogta Lianne, majd ajkát harapdálva elhátrált, és elcsattogott magas sarkújában, mielőtt az öreg újabb zagyvaságokat hordott volna össze.

Leggyakrabban Lianne-t találta meg baljós mondanivalóival, és kéréseivel, melyekkel a nő nem tudott mit kezdeni. William dédnagypapa egész családját megrémisztette azzal, hogy egyre inkább azonosult másik személyiségével, mígnem - immár három napja -, szinte már kizárólag abban a bizonyos képzeletvilágban létezett, és kizárólag akkor figyelt rájuk, ha Zemorn néven szólították meg őt.

Lianne és George fia, Chris is ekkor már inkább félredobta gördeszkáját, és számítógépéhez ült, hogy utána nyomozzon a dédapja által emlegetett helység és személyneveknek, ám egyszerűen nem volt találat a keresett kifejezésekre.

A tizenhat éves fiú nem hagyta ennyiben. A párhuzamos világok témáján keresztül belegabalyodott és mélyen elmerült a reinkarnáció fogalmában, amelyen keresztül rengeteg anyagot elolvasott, és egyre inkább biztossá vált abban, hogy dédapja elméje nem megbomlott, mint ahogyan azt Ellie nagymama állította morgolódva, hanem idős korára hasonló élményeken ment keresztül, mint az általában öt–hat év alatti gyermekek, akik bizony még emlékeznek előző életeikre.

Chris szomorúan gondolt a tényre, hogy dédapja valószínűleg közel járhat már végső idejéhez, így a szellemvilág előszobájában, ahol az élet kezdetén minden ember megfordul kisgyermekként, élete vége felé, visszatérve, most ugyanolyan közel került az emlékezéshez.

Csak ez lehetett a magyarázat, hiszen dédapja, hajlott kora ellenére, még az orvosok szerint is meglepően jó fizikai és szellemi erőnlétnek örvendett. Mi történt volna vele hirtelenjében, ha nem csupán annyi, hogy rátört az emlékezés?

Ez azonban túlságosan megzavarta William dédnagypapát a hétköznapjaiban. Látszott az idős emberen, hogy vészesen billeg azon a bizonyos határvonalon, mintha már maga sem tudná biztosan eldönteni, hová tartozik, melyik életét éli. Nem volt helyénvaló ez az állapot. Chris azt szerette volna, ha dédapja utolsó idejét teljességben velük töltheti el, és ismét William Prescott lehet, akit annyi más ember is ismer és szeret a városban.

Chris megpróbált valami megoldást találni, és hamar rátalált egy oldalra, ahol okleveles reiki mesterek, parapszichológusok, pszichoterapeuták, és reinkarnációs utaztatók kínáltak segítségnyújtást.

Itt talált rá erre a szimpatikus indiai hölgyre is, akinek már a fotója is elnyerte a fiatal fiú szimpátiáját. Kedves mosolyával és nagy, sötét szemeivel szinte bíztatta a monitoron keresztül, hogy őt válassza.

Amikor Chris elmondta a családnak, mire jutott, és hogy megtalálta a legmegfelelőbb személyt, aki segíthet, igen csak vegyes érzelmekkel találta szemben magát. Ellie nagymama fölháborodottan csapta le a teáscsészét az asztalra, lehordta unokáját, majd gúnyosan menyének szemére vetette:

-          Mondhatom, ócska nevelést kapott ez a gyerek! Reinkarnáció, Lianne? Ennél ostobább ötletet!

Lianne nem mert szájalni sárkánytermészetű anyósával, csupán ajkának harapdálása és homlokráncolása árulta el, hogy rosszul estek neki a szavak. Ócska nevelés? Tudta, hogy burkoltan csak is őt kritizálta ezzel a férje anyja. Minden alkalmat megragadott, hogy kifejezze iránta érzett ellenszenvét. Szerencsére azonban George sosem hagyta ezt szó nélkül.

-          Anya! Hogy mondhatsz ilyet?

-          De George! Katolikus család vagyunk! Még hogy reinkarnáció…

-          Csendesebben anya, kérlek… - sandított föl George a lépcső tetejére. – Még meghallja…

-          Ugyan – legyintett Ellie. – Az öreg akkor se tudná, miről van szó, ha idelent volna. Szegény bolond feje…

-          Dédapa nem bolond! – csattant föl Chris.

-          Ó, dehogyisnem.

George fia mellé lépett, és átkarolta a vállát.

-          Márpedig egyetértek a fiammal. – közölte határozottan. – Ne keverd bele a saját személyes sérelmeidet. Mindenki tudja, hogy sosem volt valami jó viszony kettőtök között. Ne haragudj, de neked az a legkönnyebb, hogy zakkantnak könyveled el a papát. Én viszont nem elégszem meg ennyivel. Hiszem, hogy más oka van annak, hogy egy nyolcvanhét éves idős ember furcsa fantáziálásba kezd. Te is így gondolod, szívem? – nézett a kezeit tördelő Lianne-re.

-          Határozottan – bólintott a nő.

-          Ne, anya… - csitította el George a száját kinyitó asszonyt. – Tartozunk ennyivel a papának, hogy megpróbáljuk. Ő is ezt akarná.

-          George! – forgatta a szemét Lianne. – Úgy beszélsz róla, mintha már halott volna!

-          William Prescott már majdhogynem az… - mondta ki a férfi, mire a család egy emberként hördült föl. - …Csakhogy neki még nem jött el az ideje! – tette hozzá emelt hangon. – Még nem! Ez a Zemorn, vagy hogy is hívatja magát, teljesen átvette fölötte az irányítást. Ezt nem hagyhatjuk.

-          Hm. – vette Ellie ismét a kezébe a teáscsészét. – Talán inkább démonűző papot kellene hívnunk. Miért nem hívjátok fel Brandon atyát? – és belekortyolt a teába, számon kérő, szigorú tekintetét le nem véve fiáról, George-ról. Az asszony tekintetében még mindig ott bujkált a kételkedés. Akár egy meggyőzhetetlen, keményfejű királynő, ült a karosszékben, míg a család többi tagja úgy ácsorgott körülötte, mintha csak nem adott volna engedélyt nekik ahhoz, hogy leüljenek a saját otthonukban.

-          Démonűző papot?! – ismételte Chris. – Mama, neked fogalmad sincs róla, hogy néz ki az, akit megszállt a Sátán!

-          Chris!  - mondta Ellie. – Ezt a nevet ne ejtsd ki a szádon még egyszer.

-          A papát nem szállta meg semmi, mama – erősködött George. – Pusztán valamiért nem hagyják nyugodni az emlékek…

-          Mióta hiszel ilyesmiben, George Prescott? – nézett rá Ellie.

-          Nem az a lényeg, hogy mióta hiszek, hogy mit hiszek és mit nem! Én csak nem zárom ki semmi lehetőségét. Ezért úgy döntöttem, felvesszük a kapcsolatot ezzel az indiai hölggyel, és elhívjuk a papához.

-          Nos – eresztett felé egy negédes mosolyt Ellie. – Mint felnőtt embernek, tiszteletben tartom a döntésedet, és kíváncsian várom, hogy mit tud majd tenni egy pogány kuruzsló.

Már készen állt minden. Majdnem óráknak tűntek a hosszúra nyúlt percek ebben a várakozásteljes csendben. Chris türelmetlenül forgolódott a székében, egyre a ház hátsó, üveges ajtaját lesve. A titokzatos, mosolygós indiai hölgy egy kis felkészülési időt kért, melyet Ellie úgyszintén gyanakodva és rosszallóan fogadott, George és Lianne azonban készségesen ajánlották fel neki az egyik vendégszobát, míg ők elrendezték a terepet a pavilon alatt.

Dédnagyapa, aki sosem ellenkezett, csupán békés, távoli tekintettel meredt a messzeségbe, láthatatlan tájakon kalandozva, amikor éppen nem velük próbált meg oda nem illő beszélgetéseket kezdeményezni, hagyta, hogy odatolják a tolószékével. Amikor pedig a jégkockás limonádé és az üvegpoharak is odakerültek a nádasztalkára, a család többi tagja elhelyezkedett az idős emberrel szemben, akár a nézőtéren a színpad előtt.

Lianne kissé mereven, összehúzott vállakkal ücsörgött férje oldalán, mint aki retteg attól, ami perceken belül történik majd, míg George magabiztosan és könnyed testtartásban ült a helyén, olykor ellentmondást nem tűrően viszonozva szigorú anyja pillantásait. Mintha az utolsó percekben is néma vita zajlott volna le kettőjük között, melyben ezúttal Ellie került ki vesztesként.

Jött. Egyszer csak arra figyeltek föl, hogy Mynestah Menesaranga elsuhan mellettük aranyszínű szárijában, és borvörös selyemfátylában, át mellettük, a székek között, olyan puhán kerülgetve azokat mezítláb, akár egy macska. Hosszú fekete haja vastag fonatban nyugodott a vállán, fátylát arrébb libbentő kezeit tarka hennarajzok borították.

Helyet foglalt a tolószékes bácsi mellett, és rájuk emelte hatalmas fekete szemeit, melyek fölött a homlokát vörös pötty díszítette. Christ teljesen magával ragadta a távol keleti szépség, még sokkal gyönyörűbbnek találta élőben, mint az internetre feltöltött fotón. A fiatal, huszonéves indiai nőnek még inkább kiemelte bőre kellemes barnaságát ruháinak rikító színe, nem beszélve fekete szembogarairól, melyek kiragyogtak az arcából.

Megint mosolygott. Chris ennél szebb mosolyt, még soha életében nem látott.

-          Kezdhetjük? – kérdezte.

-          Kérem – bólintott George.

Lianne megfogta férje kezét és megszorította, Chris egyre csak a lányt bámulta áhítattal, míg Ellienek megfeszült az állkapcsa, és följebb szegte a fejét. Kritikus tekintete, mellyel ismét végignézett Mynestáhn, hogy végül megint csak boka körlánccal ékesített mezítlábas lábfején állapodjon meg a szeme, az érintettet a legkevésbé sem zavarta. Az indiai lány már réges rég megtanulta, hogyan zárja ki a külvilágból a negatív hatásokat, így Ellie ellenséges magatartása az első perctől kezdve nem tudta kibillenteni lelki egyensúlyából.

Mynestah figyelme az öreg, merengő tekintető William Prescott felé fordult, és megszólította őt kellemesen fuvolázó, lágy hangján…