Crycetus folyt. - 08.26.

Nos, igen… Vigyorgott. Egy crycetoidnak ez nem kölcsönzött éppen előnyös külsőt, lévén, hogy rágcsálófogazatuk volt, és Bretnél ez csak fokozta megjelenésének eszelősségét. Pont úgy nézett most ki, mint aki idiótaságával kivívta néhány erősebb, szőrős fickó bal és jobb horogját, melyek után csak idétlenül hosszú metszőfoga maradt meg középen, a helyén, hogy kevésbé lehessen megnyerő a mosolya a továbbiakban. Az albínó herceg gyakran képtelen volt megőrizni komolyságát, és nyilvánosan művelt bolondságaival gyakran elérte, sokak szerint szándékosan, hogy a crycetoid média szájára vegye. Ha valaki, ő biztosan nem volt alkalmas arra, hogy a trón örököse legyen, így az Onhyxok áldhatták a nagy Urnat nevét, amiért nem Bret volt az elsőszülött fiú.

Láthatólag Rey sem díjazta öccse viselkedését, amikor is mindannyiuk hátán a hideg futkosott, s égnek meredt a szőr. Kivéve persze Tadet, aki hátradőlt székén, és karba tett kézzel, halvány mosollyal figyelte, hogyan hozza ki a sodrából a trónörököst a félkegyelmű.

Rey az asztalra vágott, s elfojtani próbált indulattal sziszegte a fogai közül:

- Ez nem vicces!

- Jó, jó, csak kérdeztem… - visszakozott Bret, szintén hátradőlve, s eltűnt képéről a foghíjas vigyor. Reigina szemrehányóan sandított rá, mandula formájú fekete szeme sarkából, Rey azonban ezzel nem fejezte be öccse letorkolását:

- Hogy lehetsz ennyire hülye?!

- Oh… - nézett rám Victor, megjátszott döbbenettel – Az úri fiú kiejtett rózsaszín száján egy csúnya szót…

Rey valóban nagyon sznob volt, legalább annyira, mint Semyra hercegnő, és Victor számára már csak ezért sem volt szimpatikus, én azonban nem reagáltam gúnyosan elsuttogott megjegyzésére, mert éreztem az idegessége mögött lappangó őszinte félelmet. Ha Rey nem türtőztette magát, valami igazán komoly dolog húzódott a háttérben, és egyébként is inkább hajlamosabb voltam hinni, nem csak az Onhyx féle megérzésekben, hanem úgy általában a természetfelettiben, nem úgy, mint Victor.

- Valami… valami nagyon rossz van készülőben… - mondta Rey az asztal lapjára bámulva – Ezt vedd komolyan, Bret!

- Valami rossz?! – ismételte Reigina, aztán csak csendben meredtek Reyre, várva, hogy megszólaljon. A trónörökös lesütött szemmel ült, fülei lelapultak, és egyre gyorsabban vette a levegőt, terjedelmes mellkasa, és vállai csak úgy emelkedtek és süllyedtek, miközben ő maga, nem mozdult. Tade kitágult szemmel figyelte, és most igen szerencsétlen képet vágott. Kérdőn pillantott ránk, és ezt mormogta felénk:

- Ez még a végén rosszul lesz, annyira beleéli magát…

- Jól vagy, Rey? – kérdezte aggódva Brya.

Rey ekkor fölnézett, és csak ennyit mondott:

- A Nagy Ünnepséget el kellene halasztanunk…

- De hát… - forgolódott Reigina ijedten és tanácstalanul – Már minden meg van rendelve! Minden készen áll! Apádnak szóltál már erről?!

- Szóltam! – fakadt ki Rey – Éppen ez az, hogy szóltam neki!

- És mit mondott?!

- A Nagy Ünnepséggel kapcsolatban teljesen elvakult, azt mondja, Urnat nem fogja engedni, hogy az Ő ünnepségén bármi szerencsétlenség történjen!

Ekkor, a végszóra, döndült egyet a mechanikus ajtózár, mire mindenki összerezzenve kapta föl a fejét, és félrehúzódtak a boltíves ajtószárnyak. Marchos király lépett be az ebédlőbe, dolga végeztével, fekete palástja suhant utána. Fekete szembogarai szigorúan villantak az elcsöndesülő társaságra. Nem tudom, feltűnt-e neki, hogy mindenki mennyire feszülten tördelte ujjait, nézett maga elé, avagy egymásra, néma félelemmel a szemében. Senki sem merte folytatni az iménti beszélgetést, netalántán megemlíteni neki a felvetődött témát, minden estre láttam rajtuk, hogy egyáltalán nem nyugtatta meg őket a király véleménye, mely szerint Urnat Isten úgy is megvédelmezi a népet, bármi történjen.

A részemről, nagy ívben csináltam Urnatra, aki csupán egy réges-rég halott, egykor nagy tetteket végrehajtó, történelmi figura volt, aki köré felépítették az egész Onhyx mondavilágot, megpróbálva racionálisan megmagyarázni a királyi család tagjai között jelen lévő, és időről-időre fölbukkanó paraképességek megjelenésének okát. A Földön volt egy nagy és bölcs mondás, aminek itt nem mindig tulajdonítottak nagy jelentőséget, Marchos a jelek szerint egyáltalán nem. Én viszont nem akartam hagyni, hogy Marchos saját makacssága, és hatalmának fitogtatása miatt elbagatellizálja Rey figyelmeztetését, hiszen ha ilyet érzett, az nem volt véletlen, ezért fogtam magam, és tiszteletteljesen fölálltam az asztaltól. Ha senki sem mer fölszólalni ennek érdekében, hát megteszem én, a vendég, az ember.

Victor gyanakodva, összehúzott szemöldökkel nézett rám, mintha azt akarta volna mondani: „Meg vagy huzatva?! Mit csinálsz?!”

Marchos még nem foglalt helyet, félúton az ülőhelye felé, megtorpant, és egészen szembe fordult velem. Egyszerre kilenc hatalmas, és érdeklődéssel teli fekete szempár szegeződött rám.

- Felség! Tisztelettel kérlek, vedd figyelembe Rey megérzését – fordítógépem gyönyörűen fordította le szavaimat a crycetoidok nyelvtörőket megszégyenítő, kimondhatatlan szavakkal teli nyelvére. A trónörököst úgy sikerült meglepnem ezzel a felszólalásommal, hogy megfeledkezve magáról, még a száját sem zárta össze.

Marchos kihúzta magát, és Rey felé biccentve a fejével, kezdte:

- Sajnálatos, hogy amint kitettem innen a lábam, Rey máris ezzel a sületlenséggel hozakodott elő nektek. Fiam nevében is elnézést kérek érte, ez nem a ti gondotok, Sylvester Pelton. Megkérlek, hogy ne foglalkozz ezzel. Különben pedig – fordult a meglapult társasághoz – Biztosíthatlak titeket, hogy semmi baj sem érhet bennünket Urnat ünnepén. Hol van a hitetek?! – válasz azonban nem érkezett e költői kérdésre, és én is inkább megadóan és csendben ereszkedtem vissza a helyemre, Rey Onhyx rajtam keresztülfúródó, különös tekintetétől kísérve. Hosszan bámult rám a herceg, és nem tudtam eldönteni, hogy vajon azzal bosszantottam fel, hogy segíteni próbáltam, vagy azzal, hogy elárultam, miről fecsegett. Mindenesetre Victor szerint sem volt jó ötlet:

- Sly! Minek szólsz bele?! – suttogta – Miért kellett ezt?! Ne játszd már a hős megmentetőt! Amúgy is hülyeség az egész! Ugyan, mi történne? Nem tök mindegy, hogy miről humbukolnak, vagy miről nem?

- Ez nem humbuk! – vetettem oda, és Rey felé suhintottam a kezemmel – Nem megmondta, hogy megérkezett a parancsnok? Tudta! Szerinted honnan?

- Mit tudom én! A szagából! Talán jobb az orra, mint bármelyik másiknak.

Erre csak a fejemet csóváltam.

- Nos, tehát – ült le Marchos, palástját félre hajtva, eligazítva a széken – A mai napon, pontban, amikor a második napkorong is eléri a központi helyét, megkezdődik a lézerágyúsok kültéri gyakorlatozása. Mindennek a legsimábban kell mennie az Ünnepségen, nem ejthetünk hibát…

- Apám, engedelmeddel… - szólalt meg váratlanul Rey, aki láthatóan eddig csak vívódott, őrlődött magában.

- Tessék – nézett föl Marchos az ismételten markában szorongatott computeréből.

- Ma nem lesz semmiféle gyakorlatozás…

- Hogyan?! – egyenesedett föl Marchos, szemöldökének ezüstös szürke rajzolata magasra szökött domború homlokán, a neki pimaszul ellentmondó kijelentésen, de a többiek is levegő után kapva pislogtak Reyre. Hogy mondhatott ilyet?! Hogy volt mersze ilyet mondani?! Mi lesz most?! Ilyesmi kérdések cikázhattak az agyukban, egyedül Tade somolygott az orra alatt, aki remekül szórakozott.

- Nem lesz – ismételte Rey csöndesen és nyugodtan – Ugyanis, mire a második nap elérné a középpályáját az ég tetején, hatalmas vihar és égzengés szakad ránk. Igen – tette hozzá, mielőtt Marchos bármit mondhatott volna, ami szintén hallatlanul nagy szemtelenség volt tőle, de úgy látszott, Rey megemberelte magát, azaz, meghörcsögölte magát, vagy hogy is mondjam… és azt hiszem, mégis csak volt értelme annak, hogy ember létemre, szólásra nyitottam a szám helyette.

- Az időjárási előrejelzések nem mutatták előre – folytatta Rey magabiztosan – Mégis lesz, váratlanul és hirtelen fog lecsapni… Hiszel nekem, ugye?

Marchos összeszorított ajkakkal bólintott. Kétségtelenül érezte a fricskát, amit trónörökös fia az orra alá dörgölt utolsó jóslatával, mégsem hozta szóba a Nagy Ünnepségen történni készülő eseményeket. Csökönyösen ragaszkodott ahhoz, hogy Rey megérzései egyedül az Ünnepséget érintően csalókák, és tűzön-vízen át megrendezésre kerül majd. Mekkora fafej! De hát, többet én sem tehettem, és sem Rey, sem Reigina, sem más nem akarta tovább feszíteni a húrt, játszva Marchos türelmével, ezért mindenki igyekezett megfeledkezni az egészről, bár a levegőben szinte tapintatni lehetett a feszültséget.

Aznap délután a szokottnál jóval hamarabb sötétedett, ugyanis a főherceg jóslata, sokunk hallgatólagos elismerésére és rémületére, beigazolódott. Ugrattam is Victort, hogy mivel magyarázza meg az egybeesést, de ő, mint másik fafej, ragaszkodott ahhoz a magyarázathoz, miszerint a Cherox időjárása rendkívül szeszélyes, és semmi köze sincs Rey Onhyx mágikus szavaihoz.

Szinte a semmiből csapott le a vihar, a Cherox türkizkék egét hirtelen borították be a súlyos, toronymagas, sötét fellegek és pillanatokon belül ítéletidő kerekedett, mégpedig a rosszabbik fajtából. A feketéllő eget olyan villámrendszerek szabdalták, amilyet, mint utóbb kiderült, huszonöt éve nem láttak, és akkora robaj követte a vakító fényjelenséget, hogy a vár falai rémisztően rezonáltak belé. Vélni lehetett, hogy ebben az égi háborúban, alaposan megtépázódnak a királyi birtokot körülölelő erdő fái, nem beszélve a főtéren félig már fölhúzott sátrak ponyváiról, melyek közül nem egyet szaggatott szét, és vágott földhöz a viharos szél.

A vár emeletén, ahol a királyi lakosztályok voltak találhatóak elszállt az áramellátás és komor sötétségbe borította a folyosó teljes szakaszát. A lakosztályok mechanikus acélajtajai, melyek a bennük lakó személy tenyerének érintésével nyíltak és csukódtak, jóformán foglyul ejtették a bent tartózkodót. Percekig lapultunk sötét zárkáinkban, míg, valószínűleg az öreg, tépett fülű, fekete-fehér szőrzetet viselő mindenesnek, fénylő csővel a kezében sikerült lebotorkálnia az alagsorban lévő gépházba, hogy felkattintsa a tartalék áramgenerátort. A folyosó mennyezetét teljes egészében, végig beborító fénylemezek vibrálva éledtek újjá, valamint ezzel egy időben az egyik acélajtó szisszenve ki is nyílt. Gyta hercegnő volt az, aki majd’ kiesett rajta, nekifeszült erőlködése nyomán.

- Ó, te szar… - mormogta bosszúsan, és mert, ugyan, kit érdekelt az ékesszólás, ha nem volt Marchos hallótávolságban. Rácsapott a falon lévő, tenyérformába, hogy bezárja maga után szobájának ajtaját, majd félrehajtva fejdíszéről leomló fátylát, lopva körbepillantott, mint, amikor valaki rosszban sántikál, de az egész folyosón egyes-egyedül csak ő tartózkodott. Az alkalmat kihasználva, hangtalanul továbbsuhant a mellette kettővel arrébb lakó Tade ajtaja elé, és bekopácsolt hosszú, enyhén görbített karmaival. Szinte azonnal kinyílt előtte a szisszenő ajtó.

- Gyta! – bukott ki Tadeból – Gyere be gyorsan!

A hercegnő diadalmas vigyorral nyomakodott befelé.

Az első, ami feltűnt neki, az asztalon szanaszét heverő íróvásznak voltak, amelyek olyan célt szolgáltak, mint nálunk, odahaza, a papírlapok. Írni lehetett rájuk, de anyagukat tekintve sokkal inkább a papiruszhoz hasonlítottak, ugyanis egy Buga nevű, rostban rendkívül gazdag, erős szárú növény háncsából készítették, préselés útján. Ezek a Bugavásznak telis tele voltak firkálva tőlünk idegen hangjegyekkel és rímes szövegekkel.

A crycetoidok emberi viselkedését más is tükrözte. Mint érző és gondolkodó, értelmes lények, szerették a zenét is, és mivel erősen előrehaladott fejlettségi szinten voltak - nem csak a technika terén -, ez megmutatkozott zenei kultúrájukban is. Egész pontosan, napjainkban, olyan zeneszámok dívtak szórakozóhelyeiken, amiket hallva bármelyik földi DJ fejet hajtott volna a crycetoid „lemezlovasok” előtt. Ütemes, vad elektro hangzás, és vérlázító dalszövegek voltak az igazán menők a fiatalok körében, az olyan gettóbeli, tiltott szórakozóhelyeken, ahol már önmagában, az ilyen típusú zene imádata is lázadásnak minősült, hiszen a finomabb polgári réteg, valamint az elitebb osztályok kizárólag autentikus, füttyögős, pengetős, szolid dobszólammal kísért számokat hallgattak.

- Mik ezek? – huppant le az asztalhoz Gyta, az egyik ovális, megfelezett tojáshéj formájú, forgós székbe, és izgatottan kotorta szét a bugapapírokat – Te dalokat írsz?! – kiáltott föl elragadtatva.

- Olyasmiket – mormogta Tade zavartan. Sok mindent nem mondott el még Gytanak. Szégyenkezett korábbi, gettóban töltött életéről, melyet alvilági, szakadt fazonokkal karöltve élt, és bizony nem Mearyon volt az egyetlen kannibál, akivel összehozta szerencsétlen sorsa. Gyakran keveredett kétes üzleti ügyekbe a „sötét oldal” képviselőivel, amiket szívesen elfelejtett volna. Nem hercegnőnek való mese volt az ő múltja, de hazudni, rózsaszínebb változatban feltüntetni sosem akarta. Inkább hallgatott róla, és csak szűkszavúan válaszolgatott a kérdésekre. Nagyjából, csupán egy-egy tényből, és Marchos morgolódásiból sejtette Gyta, hogyan is élhetett azelőtt Tade. Tudott Mearyonról, mindenki tudott róla, hiszen Torh barátja meggyilkolásával nem titkolhatták tovább a kannibál nőstény kilétét, hiszen onnantól kezdve, hogy kegyeltek lettek Torh-ral, ügyük, Reigina királynőn keresztül már a királyi családot is érintette, és az országos körözés még mindig folyt a gyilkos nőstény után. Mivel nagy fájdalmat okozott Tadenak legjobb barátja elvesztése, Gyta nem akart vájkálni sajgó lelkében, ezért nem faggatta őt, az ezt érintő körülményekről, és a hozzájuk kapcsolható összefüggésekről, Tade pedig magától semmiről sem mesélt neki. Az információk csupán egyszer-egyszer elszórtan tárultak a kíváncsi hercegnő elé, mint ahogyan ezek a kottákkal telefirkált bugapapírok is, ezért Tade, ha már így esett, készségesen fűzte hozzájuk a magyarázatot:

- Tudod a srácokkal azelőtt… volt egy bandánk – kezdte szomorúan és csöndesen – A saját szórakozóhelyünkön léptünk föl, a Zaraghoz-ban…

- A Zaraghoz?! – ismételte áhítattal vegyes döbbenettel a hercegnő. Tade szerényen és fanyarul mosolygott.

A jelek szerint még Gyta is hallott a hajdani bárról. A gettó egyik legveszélyesebb és legsötétebb, de mindezzel együtt a legmenőbb éjszakai mulatóhelye volt, ahol a söpredékeken kívül kannibálok, és Arkhanyak is sűrűn megfordultak. Az utóbbiakkal élőben még sosem volt szerencsénk, csupán Marchos számítógépének órisási, plazma monitorján láthattuk ezeket a gigászi lényeket, akikkel mostanság nem volt túl jó viszonya az országnak. Az Arkhanyakat megpillantva döbbentünk rá Victorral, hogy a Cherox bolygó nem csupán hörcsögszerű élőlényeknek ad otthont, hanem másfajta, számunkra igen csak ismerős rágcsáló fajoknak is. Ugyanis Arkhanyban patkányok éltek, amelyek legalább kétszeresen túlnőtték a mi „szerény” termetű, átlagban 7-8 láb magas crycetoidjainkat.

Marchos király aktuális ellenségei (a kannibálokon kívül) tehát ezek a bizonyos patkány szerzetek voltak, akiket Victor és én rattoidoknak kereszteltünk el, és mint olyanok, állítólag durva és erőszakos népség voltak, akik a jómódorról közel sem hallottak még. A crycetoidok hozzájuk képest, külsőre, valóságos bájgombócok voltak, kerekdedebb pofájukkal. A rattoidok leginkább két lábon járó, féregfarkat viselő lovakra emlékeztettek nyújtott patkányképükkel. Nos, egy földi hölgy, aki sikító rohamot kap egy apró egérke láttán, egy rattoid látványától azonnal szívszélütést kapna. Még Victor és jómagam is elhűltünk tőlük, amikor Marchos volt szíves egy virtuális Cherox körutazás keretében megmutatni nekünk a bolygó lakóit ábrázoló képeket és videó anyagokat. Kétségkívül nyugtalanító tudna lenni egy szemtől szembe találkozás egy emberi testfelépítésű, izmos, patkánypofájú rattoiddal, akinek fekete szemeiből is csupán a hidegség és ridegség áradna, és semmi egyéb, ami biztató lehetne.

- A tiétek volt a Zaraghoz?! – susogta Gyta szája elé kapva a kezét.

Tade bólintott, miközben szórakozottan a kezébe vette az egyik bugapapírt, és hajtogatni kezdte a sarkát. Gondolatai visszakalandoztak a múltba, múltjának ama részéhez, melyre szívesen emlékezett. Amikor még Mearyon is egészséges volt, mi több, ő volt a női hang az együttesben. Akkoriban imádott élni, és mit sem bánta, hogy nem jutott ki neki elegendő a jóból. Ugyan, ki vágyódott a belvárosi úri negyedekbe? Ami akkor volt, tökéletesen elég volt: barátok, bulik, nőstények… Mearyon pofonjai, a nőstények miatt… Akkor még minden olyan egyszerű volt, és egyszerűségében tökéletes. A társaság, a közönség és a zene alkotta az életét, és nem kellett megfelelnie senkinek sem, csakis önmagának. Ez a célkitűzés pedig abból állt, hogy Elzgar legjobb hangkeverője akart lenni.

- Talán baj? – pillantott rá Tade, mert úgy tűnt, a hercegnő menten kitér a hitéből, csakhogy Gytat nem olyan tipikus Onhyx fából faragták. Meg is lepte őt a válasz:

- Mindjárt összecsinálom magam! – vigyorodott el Gyta, és a hangjában csupa ámulat és bámulat bujkált, afféle elismerés – Mit nem adnék azért, hogy egyszer láthassalak téged ott zenélni!

- Erre már sosem lesz lehetőség, Gyta. Tudod, a Zaragohz-t bezárták.

A hercegnő kiérezte szavaiból a mély keserűséget és bánatot, látta, hogyan gyűrögette elmerengve azt a bugapapírt, és fájt neki, hogy Tadet ennyire megviseli a visszaemlékezés. Felpattant az ovális székből és kedvesen hozzádörgölőzött.

- Hiányzik? – nézett föl rá.

- Persze, hogy hiányzik. Az volt az életem, Gyta.

- Én visszaadhatom neked! – mondta lelkesítően a hercegnő.

Tade sóhajtott. Jóval bonyolultabb volt ennél az egész, minthogy egy varázsütésre megnyíljanak a Zaraghoz ajtajai. Volt ott valami ugyanis, a bár sötét és poros mélyén, egy ajtón túl, amiről sem a rendfenntartóknak, sem a kannibálvadász alakulatoknak nem volt fogalma. Egy olyan ajtó, aminek a létezéséről a halott Torh kivételével már csupán, mindössze ketten tudtak: ő és Mearyon, miután a Zaraghoz előző tulajdonosát, aki Tadet apja helyett apjaként szerette, szintén meggyilkolta néhány sötét, bárdot cipelő alak, egy baljósan sötét sikátorban. Egy alagút rendszert takart a titkos ajtó, egy olyan alagutat, amit már akkor lezárva tartottak, és egy egyezség révén nem tárhattak föl, egészen addig, amíg…

- Ami múlt, elmúlt – bontakozott ki hirtelen Tade az öleléséből, és ahogy elhúzta a kezét a hercegnő szemei előtt, bal alkarján észrevette a sötét mintát az arany vörös szőrszálak között.

Gyta már korábban is látta ezt a réginek tűnő tetoválást, de nem akart rákérdezni, hogy mit ábrázol, és hogy mit jelent. Most azonban nem akarta szó nélkül hagyni, és felbátorodva kérdezett rá, mert úgy találta, Tade hajlandóságot mutat a múltjáról beszélni.

Folyt. köv.