Egy rövid szösszenet

Én

Hogyan lehetnénk tisztán önmagunk? Olyanok, amilyenek igazából voltunk, amikor abban a bizonyos, mindent eldöntő időpontban erre a rideg világra megszülettünk.

Abban a sorsdöntő órában még Én voltam. Igazán Én. Szülőanyám akkor még Engem vett át karjaiba a bábaasszonytól, de mert ebben a világban öltöttem testet, hiába volt szülőotthonom, mégis kibabrált velem. Megcsúfolt. Megalázott. Meglopott. Tönkretett.

Az Idő a Világ cinkostársa volt. Múlásával egyre inkább kiszipolyozva éreztem magam, és Belőlem a végén semmi nem maradt. A Világ mindenemet elvett, és bizonyosra vettem, hogy eltökélt szándékául tűzte ki, hogy aljas módon egyé váljon Velem. Meg akart szerezni magának.

Egy ideig védtem magam. Egy ideig. Aztán megtörtem.

Minden akkor kezdődött. A legelején. Kisgyermek korom hajnalán, amikor kivették a kezemből azt a kis piros tűzoltó autót, és Én, bár könnyes szemmel néztem utána, hagytam, hogy mások játszanak vele.

Homokot szórtak a szemembe, fejbe dobtak egy labdával, de én nem adtam vissza, csak tűrtem a fájdalmat, és inkább a bokrok közé rejtőztem védelmet remélve.

A legerősebb fiú az osztályban mindig Velem szórakozott a barátaival. Körbeálltak, kigúnyoltak, leköptek és gyomorszájon vertek, de én nem szóltam vissza nekik. Egész testemben reszketve vártam, hogy ott hagyjanak.

Elvették a tízóraimat, a matematika tankönyvemre a szemetesben találtam rá. Egy szó nélkül vettem ki onnan.

Darazsat dobtak a nyakamba, és ahogy rémülten hadonásztam, az egész osztály jót nevetett rajtam.

„Nyuszi vagy!”- mondogatták, és csak tovább lökdöstek, rugdaltak végig a folyosón- „Miért nem véded magad?”- aztán ott maradtam a fal tövében, míg ők elégedetten magamra hagytak.

Minden porcikám fájt, eltört két bordám. Sajgott a testem, sajgott a lelkem.

Akkor éreztem úgy, hogy ez nem mehet így tovább. Nem hagyhattam ennyiben. Többé nem. Éreztem, hogy ha nem leszek olyan, amilyen ők, végem lesz. Így legközelebb, amikor észrevettem őket az iskola udvarán közeledni felém a fák között, szinte gondolkodás nélkül felkaptam egy követ a földről, és mintha a karom csak magától lendült volna, valami külső erő által vezérelve, elhajítottam.

Furcsa mód pont őt, a vezetőjüket találtam homlokon. Felrepedt a bőre, és orvoshoz kellett vinni őt, hogy összevarrják a sebet. Örök emléket kapott tőlem, megváltoztathatatlan döntésem lenyomatául.

Ettől kezdve soha nem hagytam magam bántani, elnyomatni, megalázni. Ettől kezdve meglepetések sorozata ért, melyeket álmomban - rémálmomban sem gondoltam volna.

Kiderült, hogy én vagyok a legerősebb srác a suliban. Kiderült, hogy az összes vagány velem akar barátkozni, azaz, ahogyan ők mondták: „spanolni”.

Számomra új lehetőségek nyíltak. Rá kellett jönnöm, hogy fenemód élvezem új szerepemet. Az új szerepet, melyet a Világ kínált fel, és én elfogadtam. S hogy ez ajándék volt?

Észre kellet vennem, hogy a banda sokkal jobban érdekelt, mint a tanulás. Leromlottam, sok gond lett velem, kicsaptak az iskolából, de a spanok mindig ott voltak mellettem, akik nem minden problémát elfeledtettek velem. Egy szippantás a „csodaszerből”, és semmi sem létezett körülöttem, csak Én, és az érzés, ahogy egyé válok a Világgal, melyben mélyen magába ölel az édes zsongás és a káprázat.

Félve tisztelt személy lettem, a barátnőmet felváltottam egy másikra, hogy aztán őt is felváltsa egy következő. Királynak éreztem magam, aki bármit megtehet. Nekem senki sem parancsolhatott.

Én voltam az iskolából a srác, aki a legerősebb és legvagányabb volt, azután én lettem a srác, aki sokáig csak alkalmi munkákból tengődött, a szülei pedig nap, mint nap vitatkoztak vele, hogy miért rontotta el az életét. Engem azonban ez már közel sem érdekelt, hiszen én voltam a környék legtekintélyesebb férfia, azt csinálhattam, amihez kedvem tartotta, s szüleimnek egy idő után már csak annyit mondtam: „Kuss!”

A spanokkal minden nap összejöttünk néhány üveg sörre, hogy megbeszéljük az elmúlt nap eseményeit, miközben egyik combomon egy szőke ült, másikon meg egy barna, és fantasztikusan jól éreztem magam.

„Ez az igazi élet!”- gondoltam- „Enyém a Világ!”- én pedig a Világé.

A feleségem egyre többet veszekedett velem az ivás miatt, és hogy kevéske keresetemet gyakran elherdáltam a „csodaszerre”. Nem tűrhettem tőle ezt a hangnemet. Megütöttem.

A gyerekek egy idő után félni kezdtek tőlem. Egy nap az asszony már be sem akart engedni a házba. Kidobott. Elhagyott, de a spanokra mindig számíthattam.

A spanok. Már csak ők maradtak nekem. Kisemmizve és kiégve csupán rájuk támaszkodhattam.

Esténként mindannyian összeültünk, söröztünk, füstöltünk, pókereztünk, és ha volt „csodaszer” is, egyenesen a mennyekben éreztem magam. Egyre komolyabb tétekben játszottunk.

Aztán egy szokásos, szeszgőzös és gyönyörteli bódult esténk után egy forgalmas aluljáró lépcsőjének legalján találtam magam. Alig emlékeztem valamire a tegnapi ivászat után, csak azt tudtam, hogy hasogató fejfájás kínoz, és egyszerre baljós sejtelmem támadt. A belső kabátzsebemből hiányzott a pénztárcám, minden iratommal és utolsó összes vagyonommal együtt, valamint a lakáskulcs is. Rá kellett döbbennem, hogy amíg részeg álmomat álmodtam, ki lettem dobva a spanom lakásából, ahol meghúzhattam magam.

A spanok. Ők is csupán egy prédát láttak bennem, pedig közülük való voltam. Akár a létfennmaradásukért küzdő kannibálok.

Átkozott élet! Nem is lehetett volna jobb az időzítés! Gonosz ez a Világ. Az ember még a barátaiban sem bízhat? A Világ ellenség.

Egész nap ott ültem magamba roskadva, magányosan. Az alatt a pár óra alatt minden átértékelődött bennem. Kisemmizve, elszegényedve azon töprengtem, hogyan juthattam el eddig? Mi történt velem valójában? Hiszen semmim sem maradt, és lelkileg ugyanilyen üresnek éreztem magam. Na de elhagyott, vagy elhagyatott voltam? Beláttam, hogy én idéztem elő elhagyatásomat. Mindenhonnan, ahol ideig-óráig megtűrtek, kitaszíttattam magam.

Vajon mi indíthatta el lelki romlásomat? A romlott világgal egyé válásomat? S vajon én tényleg ez lennék? Romlott, mint a Világ? Tudtam, a választ egyedül Én adhatom meg erre a kérdésre, és ha egy pillanatra nagyon, de nagyon erősen koncentrálok, meghallhatom azt a szűnni nem akaró segélykiáltást, amely a lelkem mélységeiből árad kifelé. Saját segélykiáltásomat. Az Enyémet. És akkor talán előlröl kezdhetnék mindent.

Hiába próbálkoztam újra és újra. A válasz rejtve maradt . A Világ valahogyan visszatartott, erős, nagy karmaival belém kapaszkodott, és nem engedte, hogy visszatérjek tiszta Önmagamhoz. Mindannyiszor visszalökött az aluljáró lépcsőjéhez, kegyetlenül eszembe juttatva sorsomat. Azt, hogy valaha életem során a Világ legyőzött, kifordított Önmagamból. Megváltoztam, és ennek csak egyre viselem következményeit.

Csak halványan derengett fel előttem, hogy milyen voltam azelőtt, mielőtt tönkrement volna az életem, de mint egy vadidegen, úgy tekintettünk egymásra az évtizedes távolságokból.

Végül mégis felderengett bennem homályosan az emlék, és egyszer csak égető vágyat éreztem arra, hogy visszarepüljek az időben, s újra ott álljak az iskola udvarán, szemben azokkal a fiúkkal. Azt az átkozott követ, isten bizony, még egyszer el nem dobtam volna akkor.

Azonban nem volt már visszaút. Mert magára formált a Világ. Most megkeseredve, gondolataim között csak egyetlen kérdés vibrál, lüktet fáradhatatlanul:

Sok hasonlóan meggyötört embertársammal mihez kezdhetnénk összezilált életünkkel, saját magunkkal? Hogyan lehetnénk újra tisztán Önmagunk?