A föld alól jöttek - 3. fejezet

Valami nincs rendjén

Egy csomag sonkás chips és egy tábla csokoládé behabzsolása után Jack jóleső érzéssel a gyomrában kanyarodott le a következő sorba. Talpa alatt ragadt a mocskos padló a polcokról leborult szeszes üvegek tartalmától, és ropogott az üvegtörmelék. Lehetetlen volt kikerülni a szilánkokat, mégis keresztüllépdelt rajtuk, hogy megtöltse táskáját még konzerves kajával. A másik sorban Aaron egy erős bevásárlótáskába ásványvizes palackokat pakolt. Úgy gondolta, majd rákötik a csomagra a lepedőkötél végét, a többiek pedig felhúzzák, addig pedig csak elcipelik valahogy.

A fülledt levegő idebent még inkább elviselhetetlen volt, és az áruház hátsó területei felé haladva egyre határozottabb hullámokban csapta meg az orrukat a rothadás bűze. Jack, dolga végeztével, nagy nehezen összehúzta dagadó hátitáskájának cipzárját, aztán a polcsorok közül kilépve a feldúlt hentes pulttal találta szemben magát. Látszott, hogy össze-vissza túrták, és dobálták rajta a húsárut, a pult mögötti, nyitva hagyott, „előkészítő” felirattal ellátott ajtó sötétje további bűzforrásokat rejtett.

„Miért hagyták itt azokat a húsokat?” – töprengett el Jack. Minden részletet megfigyelő tekintete és memorizáló elméje rögtön kiszúrta, hogy hiányzik a húspult körül a legyek hada. Egy árva zizzenést sem hallott. Persze, hogy is lettek volna legyek, amikor mindenfajta élet eltűnt. Rajtuk kívül.

-          Mi az, mit állsz ott, Jack? – lépett ki lihegve, a vállára dobva Aaron az ásványvízzel megrakodott táskát. – Pakolj, aztán húzzunk el innen. Szörnyű ez a bűz.

Jack ismét az órájára nézett. Észre sem vette, hogy milyen sűrűn teszi ezt, de tudat alatt csupán azt akarta ellenőrizni, hogy nem futnak-e ki a biztonságos időből. A szorongás őt is efféle rögeszmés cselekedetekre késztette, hiszen valójában tisztában volt vele, hogy este kilencig még bőven van idejük sötétedésig.

Elégedetten nyugtázta, hogy még csak fél kettő van, aztán megfordult. Aaron másik szabad kezében egy macsétát tartott, nadrágjának övéhez pedig egy fejsze volt felcsatolva.

-          A kertészeti osztályon találtam ezeket. – mondta a néger. – A bozótvágó akciós volt. – és felé nyújtotta. – Tessék, ezt neked hoztam.

-          Kösz. Mehetünk is. Én is feltankoltam, ahogy csak bírtam.

A mosóporok sorában indultak vissza a kijárat felé. A pénztárakon túl, faltól falig érő plakáton boldog mintacsalád vigyorgott hófehér fogsorral, azt sugallva, mekkora boldogság a Becker’s-ben vásárolni. Az apródfrizurás kissrác szövegbuborékban a feje fölött azt mondta: „Holnap is eljövünk!”

-          Sziklakeménységű volt az összes kenyér – dörmögte Aaron – ezért kétszersültet pakoltam be.

-          Tök jó. Fő az egészség – ráncolta a homlokát Jack.- Ha egyszer kijutunk innen, egyenként kenterbe verjük az összes topmodellt. Amúgy láttad? A lények nem csipázzák a marhahúst, meg a baromfit. Ez hogy lehet? Olyan, mintha az utolsó gilisztát is kikaparták volna a földből, ezt meg itt hagyták.

-          Tudja a franc – vont vállat Aaron.

Jack megint az órájára pillantott. Fél kettő. Egyetlen perc sem telt el. Nagyon jó.

A kijárat küszöbén átlépve, Jack erősebben markolt rá macsétájának nyelére, és mindketten a fejüket forgatták, hogy ellenőrizzék, tiszta-e a terep.

A rekkenő hőség nem csökkent, viszont szűrtebb volt a fény, mint mielőtt bementek az épületbe. Mintha közben beborult volna, csakhogy nem tűnt felhősnek az ég. Mélyebb, szürkéskék színt öltött, de nem látszódott a nap.

-          Még a végén esőt is kapunk – pásztázta az eget Aaron.

-          Az jó lenne, rá férne a levegőre egy kis felfrissülés. – értett egyet Jack. - Ha jól számolom, két hete nem esett. Ugye, két hete vagyunk a hotelben?

-          Kábé, ja.

A buszos tömegkarambolhoz érve, Aaron először fölerőlködte az ásványvizes táskát a kocsik tetejére, aztán fölmászott ő is, majd barátjának nyújtotta a kezét. Hiába, a nagydarab négerben volt erő, úgy felrántotta Jacket maga mellé, hogy vézna kölyöknek érezte magát tőle.

-          Sietnünk kellene – jegyezte meg Aaron. – Egyre jobban beborul.

Jack gyanakodva kémlelte az eget.

-          Te – mondta összehúzva a szemöldökét. – Nem így szokott kinézni egy felhős ég. Ez kurvára fura. Szerintem nincs is felhő az égen.

-          Hát akkor mi van? Napfogyatkozás?

-          Nem hinném. Nem hallottam olyasmiről, hogy lesz.

-          Én sem.

Mire a cukrászdához értek, mintha még erőteljesebb szürkület ereszkedett volna a városra. A Rollston Hotel egykori forgalmas utcájába hosszú árnyékok kúsztak be, az ablaküvegek tompán verték vissza a sápadt fényt, a repedések elmélyültek, a romok között pedig itt-ott már megült a sötétség. Jack karórája még mindig fél kettőt mutatott, melyet meglátva, bosszankodva szóvá is tette:

-          Hallod! Nekem megállt az órám! – és egy pillanatra szöget ütött a fejében, hogy talán ki tudja, valójában mikor állt meg. Egyre inkább úgy látszott, mintha irracionálisan gyorsan alkonyodna, így Jack-et az a szörnyű gyanú fogta el, hogy talán csak nekik tűnt úgy, hogy hamar járták meg az utat. De hát ez képtelenség lenne! Lehetetlen, hogy ekkora időzavarba kerültek volna! Egyszerűen, nem létezett, hogy egy egész délután voltak odalent.

Jack teljesen összezavarodott. Kezdte úgy érezni, hogy valami neki is elpattan a fejében, és mindjárt átlendül azon a határon, ahol a józanész elválasztotta a realitást az őrülettől.

-          Baj lesz, Aaron – mondta reszketeg hangon. – Sötétedik, bazdmeg! Egyszerűen annyi, hogy sötétedik!

-          Az nem lehet – tekergette a nyakát a néger. – Csak nemrég indultunk útnak, és akkor még delelőn volt a nap.

-          Hát ez az! – suttogta Jack, egyre csak forgolódva, ide-oda villantva a tekintetét. Macsétáját készenlétben tartotta maga elé, de sehol sem látott egyelőre mocorgást. – Valami… valami történik, Aaron!

-          Nyugi. Mindjárt odaérünk a daruhoz.

És szaporábbra vették a lépéseiket.

A hotel ablakában ezúttal nem állt ott Bob, mint valami vészjelző. A negyedik emeleti ablakban nem volt más, csak a sötét űr, amely ugyanolyan csendet árasztott, mint az utcák zeg-zugai.

Mire megérkeztek a daruhoz, már alig láttak a rájuk ereszkedett homályban, jóformán csak kitapogatni tudták maguk előtt az acélszerkezetet.

-          Hogy a picsába sötétedhetett be ilyen hamar?! – hadarta Jack félhangosan.

-          Nem tudom. Menj előre! Gyorsan.

-          Hallasz valamit?! – meredt hátra a kereszteződés irányába Jack.

-          Nem, de menj már! – förmedt rá Aaron. Ekkor látta őt először igazán idegesnek.

-          Baszki! – nyögte ki Jack, amint remegő végtagokkal igyekezett feljebb kapaszkodni a darun.

-          Ha fölértél, föladom a vizeket – adta az instrukciókat Aaron – csomót kötsz rá, aztán felmászol. Felhúzod, és visszaereszted nekem a lepedőt.

-          Oké… oké… - lihegte Jack. – És hol vannak… a… többiek?!

-          Mozogj már!

-          Megyek, bazdmeg, megyek!... Bob! Rick! – szólt föl fojtott hangon. Olyan sötét volt feljebb az emeleteknél, hogy akkor se láthatták volna őket, ha ott lettek volna a padló pereménél, ám válasz sem érkezett odafentről.

-          Igyekezz! – sürgette Aaron egyre kétségbeesettebben.

-          Nem látok lófaszt se!

-          Igyekezz, baszki! Igye…

Aaron szava rémült üvöltésbe csapott át, amitől Jack lába megcsúszott ijedtében, és csak éppen hogy sikerült erősen átkulcsolnia karjával a vasat, hogy le ne essen.

-          Aaron! – ordította a sötétbe meredő szemmel, megpróbálva kivenni, mi történik alatta. – Aaron!

A néger üvöltözésébe tompa csattanások hangja vegyült gyors egymásutánban, minden bizonnyal fejszéjével igyekezett menteni magát a támadó elől, de még ezután sem hagyta abba a rikoltozást.

Jack gyűlölte magát, de annyira rettegett, hogy lebénult, miközben erősen csimpaszkodott a darun. Képtelen volt arra, hogy leugorjon, és a segítségére siessen.

-          Úristen… - tört ki belőle a zokogás határán.

-          Mi történik? Aaron! Jack! – hallotta végre odafentről Bobot, és Ricket! – Mi a fasz történik?!

Aaron üvöltése távolodni kezdett tőlük, és pillanatok alatt már a kereszteződés irányából hallották őt. Mindannyian őszinte szívből remélték, hogy azért, mert önszántából sikerült megmenekülnie, és elrohannia, illetve kinyírni legalább egyet ezek közül az undorító lények közül.

Jack csupán hosszú percek múlva volt képes arra, hogy nekirugaszkodjon a lepedőkötél megmászásának, de amikor felért, még így is reszketett keze-lába. Ha Rick és Bob nem segítenek felhúzni az utolsó méteren, talán feladta volna, és lezuhant volna. Úgy érezte, akkor hagyja el a maradék ereje is, amikor a két erős kéz megragadta, és felcibálta.

-          Mi az, mi történt?! – kérdezte rögtön Bob.

-          Úristen… - ismételgette Jack, ahelyett, hogy válaszolt volna, és a padló széle felé kóvályogva, nézegetett le a sötét semmibe. – Elkapták… Elkapták Aaront! Amíg odalent volt…

Rick rámarkolt a karjára, és visszarántotta a padló pereméről.

-          És te mit csináltál?! – kiabálta az arcába. – Csak bámultad, vagy mi?!

-          Én... Nem tudtam…! – ordította vissza Jack keserű dühvel.

-          Mi az, hogy nem tudtál?!

-          Aaron bivaly egy fickó – mondta csöndesen Bob. – Biztosan nem esett baja…

-          De hát elvitték! – mutatott rá Rick a borzalmas igazságra.

-          Talán nem! – erősködött Bob.

-          Utána kéne mennünk! – mondta Rick. – Nem hagyhatjuk cserben! Segítenünk kell neki!

-          Igen… - bólintott Jack. Most kezdte magát kicsit összeszedni. – Ezt kellene, csakhogy ezek… kurva sokan vannak. Ti is láttátok. Nincsen semmink csak ez a kibaszott macséta!

-          Szóval azt mondod, hogy Aaron haljon meg, bárhol is van? – támadta Rick.

-          Nem akarom, hogy meghaljon, te barom! – mondta Jack, és ledobta a hátáról a táskát, majd ő maga is lerogyott a fal tövébe. – De ha józanul belegondolsz, ha lemegyünk, mi is meghalunk, Chad pedig itt marad egyedül, és szintén annyi lesz neki.

Elhallgattak. Kénytelenek voltak belátni, hogy itt nem segíthet más, csak az Isten, ha egyáltalán létezik. Jack majd’ egy órát ült ott a falnál egyedül, a mélység mellett, míg Bob és Rick kelletlenül és rossz lelkiismerettel, nagy nehezen visszavonult a lakosztályba.

Persze, ha lemennének, nem valószínű, hogy túl sok esélyük lenne a lények ellen. Hárman mindenképpen kevesek lennének arra, hogy megvédjék magukat, nem hogy valaki mást. Győzködte magát, hogy ő sem tehetett volna semmit, és megpróbálta megmagyarázni magának, hogy nem egy utolsó gyáva féreg. Azt azonban szilárdan eltökélte: másnap hajnalban, amint megjelennek az első fénysugarak, elindulnak Aaronért. Ennél többet nem tehettek.