Valami akár lehetne ebből is... (Újabb megbocsátandó tettem az írás terén:)

Gondoltam, megmutatom nektek, amit legutóbb írtam meg nagy hévvel, tele ötletekkel. Nem tudom még, hogy (ezt is) folytatom-e, de jó volt benne kiengedni a gőzt, illetve szabadjára engedni pihent agyú gondolataimat! Nagyon vallásos embereknek nem ajánlom... Az én lelki szemeim előtt úgy peregtek a jelenetek, miközben írtam, mintha vígjátékot néznék. A folytatásban titkon paródiát terveztem, nagyrészt a saját életem kifigurázására, belecsempészve olyan karaktereket, akik valóban jelen vannak az életemben. Egyszer már írtam egy ilyet, a Menage-t... Most megint eljött a paródia írás ideje... Hogyan is állhatna nagyobb "bosszút" egy író(féle) ember, minthogy jól megírja egy regényben azokat, akik megérdemlik. ;) Ez lenne tehát az első fejezet:

„Az Isten szólott hozzám vala…”

(Avagy a kispap és a nagy Gonosz csúnya találkozásának története)

1.

Az úr 2015.-ik esztendejében, én, Ábrándossy Félix, az Isten Kegyelme Papnevelő Intézet növendéke, óvatosan és sűrűn körbetekintve szobám félhomályában, megkezdem feljegyzéseimet.

Utamon és küldetésem teljesítésében, megkérem a mi Urunkat, védelmezzen meg a Sátántól és adjon annyi erőt, amennyit András atya hisz, hogy van bennem, mert szerintem csak szimplán félreértés történhetett. Jelenleg úgy érzem, mégsem én vagyok az, aki hivatott elvégezni ezt a feladatot, pedig állítólag igen. És ha András atya ezt állítja, akkor bizony el kell, hogy higgyem: az isten szólott belőle ama esős, borongós szürke napon, amikor kinovemberedett, és behívatott az irodájába…

-          Félix! – markolta meg a vállamat, ami máris nagyon ijesztő volt, mert ilyet sosem csinált, másrészről valami olyat láttam a szemében megcsillanni, amit még soha. – Álmot láttam! – mondta, szinte kiabálva az arcomba, és még nagyobbra tágult a szeme, ajkai remegtek. Már-már azt hittem transzba esik, és térdre borul előttem. Na, nem az én végtelenül egyszerű, halandó személyem előtt, hanem mondjuk a mi Urunk, Jézus Krisztus fenséges és vakító fénye előtt, amely egy villanással rögtön berobban a szobába és betölti azt teljes egészében. De nem, semmi ilyen nem történt, és András atya folytatta a mondandóját:

-          Félix fiam, hatalmas dolgok várnak rád!

-          Micsoda, atyám? – kérdeztem ijedten.

András atya elengedett végre, és magyarázni kezdett, miközben megpróbáltam kimasszírozni a vállaimból a túlzott beleélése okozta szorítás fájdalmát.

-          A héten levelet kaptam az Esztergom-Budapesti Érsekségtől, miszerint egy névtelen bárány az egyház segítségét kérte. Van ott egy régi jó barátom, akivel egykor volt néhány megtapasztalásunk… Ő azonban már öreg, és kissé gyengélkedik. Ezért ő nem vállalhatta el, hogy utána járjon a dolgoknak. Nekem továbbította hát ezt a levelet.

András atya lassan hátat fordított nekem, és a hatalmas, sötétkék bársonyfüggöny hullámaival keretezett ablakhoz sétált. Mintha ólomszürkére színezte volna az este az ablaküvegeket. Az intézet udvaráról csupán gyér fény csillogtatta meg rajta a lustán lefelé csordogáló esőcseppeket.

András atya ismét felém fordult és csendben vetett rám egy hosszú, jelentőségteljes pillantást. Már nem látszottak rajta az őrület jelei, mindinkább a mély áhítat.

Nem tetszett ez a nézés. Sem a ránk ereszkedő csend. Azt hiszem valaki odaátról máris a fülembe súgta, hogy mit is jelent ez, de én nem akartam sem meghallani, sem megérteni, így hát tovább bámultam az atyára.

-          Félix fiam – kezdte. – Azt hittem, kénytelen leszek magam utána járni a levélben leírtaknak, de az éjjel Isten közbeszólt egy álom formájában, amelyben felszólított, hogy téged jelöljelek ki a feladat elvégzésére! Isten téged akar!

-          Mit akar tőlem Isten? – kérdeztem nehezen forgó nyelvvel. Nevetségesen kicsinek, ártatlannak és tehetetlennek éreztem magam, ahhoz, hogy bármit is akarjon tőlem.

András atya felemelte a mutatóujját, hogy várjak, és szórakozottan kotorászni kezdett a hatalmas tölgyfa íróasztal fiókjában. Enyhén remegő kézzel, lassan húzta elő a feltépett borítékot, mint egyetlen fizikai formába öntött bizonyítékát az isteni akaratnak.

-          A Sátán… - suttogta András atya, ám alig ejtette ki száján a szentségtelen nevet, hatalmas dördülés rázta meg a falakat, melybe egy éles, összevissza dallam zendült bele, akár a balsors őrült és rémisztő szimfóniájának kezdő ütemei. Belerázkódtak a vastag, porlepte könyvekkel teli polcok, de még a Szűz Mária szobor imára kulcsolt kezéről lógó rózsafüzérek is belecsörrentek.

-          Isten az égben… - nyögte ki András atya rémülten villantva körbe-körbe a tekintetét, miközben én megmozdulni sem mertem, ellenben biztos voltam benne, hogy gazdagabb lettem néhány ősz hajszállal.

Egy rövidke pillanat múlva valami nagyon rondát hallottunk odakintről, a folyosóról, még pedig ezt:

-          Azt a teremtőjét neki!

És mire fölfoghattuk volna, mi történik, és miért, valaki benyitott az irodába. Egy munkaruhás, baseball sapkás srác bukkant fel az ajtóban, izzadtságtól gyöngyöző arccal, lihegve. Mögötte a folyosón egy óriási, antik zongora pihent, és egy másik munkás támaszkodott rajta hasonlóan kimerültnek tűnve. Az előbbi lazán megbiccentette a sapkája ellenzőjét, és ezt mondta:

-          Elnézést tisztelendő atyám, nem akartuk mi háborgatni ezt a mélységesen átszellemült csendet az intézetben, de rohadt nehéz ez a bestia itten, mögöttem. A társamnak kicsúszott a markából a tartószíj. De mondjuk nem is ezt akartam mondani, hanem hogy hova vigyük akkor a zongorát?

-          Öhm… Izé… - suhogtatta felé türelmetlenül a borítékot András atya, mintha el akarná legyezni a kellemetlenkedőt. – Tovább, csak egyenesen, a folyosó végén jobbra.

-          Értettem! – szalutált a munkás, és az ajtó becsukódott.

András atya mély levegőt vett, és újból nekikezdett:

-          Tehát, mint mondtam, a Sátán…

Ezúttal hangos kopogtatás fojtotta belé a szót.

-          Ki az?! – szólt ki az atya, mire én is kíváncsian hátrafordultam.

Megint a baseball sapkás szállító fiú volt az, aki besétált az ajtón, összecsapkodva porolta le a tenyerét, mint aki jól végezte dolgát.

-          No, meg is volnánk, tisztelendő atyám…

Meglepve néztünk össze az atyával. Ha jól saccoltam, alig két másodperc telt el az iménti beköszönése óta, na, jó, talán csak másfél. Szinte semmi idő ahhoz, hogy az emlegetett „rohadt nehéz bestiát” elcipeljék a kijelölt helyére.

András atya értetlenül tátogva kereste a megfelelő szót, hogy reagáljon, miközben a munkás hetykén megvetette a lábát az íróasztal előtt.

-          Ez aztán a gyors munkavégzés! – bökte ki végül András atya.

-          Sietünk, atyám. Úgy, szóval nyolcezer forintot kérnék el, ha nem bánja. Csak maguknak, csak most, húsz százalék kedvezménnyel.

András atya elővette a kis kulcsot, és kinyitotta vele az íróasztal egy másik fiókját. Némán nyújtotta oda a fiúnak a bankjegyeket. Az ismét bökött egyet a sapkáján, és egy rövid kis meghajlással így szólt:

-          Isten fizesse meg! – azzal elhagyta a szobát.

Nem kezdtük el taglalni az előbbi jelenet hogyanját és miértjét. Hallgatólagosan tudomásul vettük, András atya pedig rátenyerelt a titokzatos levélre.

-          Nos, Félix fiam… - folytatta komolyan. - Az a helyzet, hogy a Sátán…

Csörgött a telefon. Az atya máris fölkapta a kagylót.

-          Papnevelő Intézet! – hadarta bele.

Néhány pillanatig néztem, amint az atya hallgatja a hívó felet, és láttam, hogyan nyújtóztatja és sápasztja el az arcát fokozatosan a döbbenet.

-          Igen… - bólintott. – Igen, persze… Hozzák csak… Az első emelet, folyosó végén jobbra… Köszönöm…

Lassan tette vissza a telefonkagylót, és amikor fölnézett rám végre, csak ennyit mondott:

-          A Sátán környékez minket.

-          Úgy érti, itt van?! – fakadtam ki.

Az atya nem felelt, mintha meg sem hallotta volna a kérdésem. Helyette üveges tekintettel meredt előre a semmibe, majd hirtelen kifordult az íróasztal mögül, és sebes léptekkel kirohant az irodából. Én sem voltam rest, ott loholtam a nyomában. Ahogy sejtettem, a folyosó végén lévő előadóterem volt a cél. András atya szinte betörte az ajtót, annyira igyekezett, hogy a saját szemével lássa, amit már én is sejtettem: A zongora egyáltalán nem volt odabent, magyarán senki sem vitt oda semmit…

-          Atyám, hol van a zongora?! – fordultam utána, ahogy kikóválygott az előadóteremből. Bár láttam, amit láttam, mégis nehéz volt elhinni, hogy valami rendkívüli történt itt. Igazából belegondolni sem mertem, hogy csupán a Gonosz játékának áldozatai voltunk.

Visszamentünk az irodába, ahol az atya, látszólag még mindig sokkos állapotban ereszkedett le az asztal mögötti karosszékébe. Mivel még mindig nem szólalt meg, csak meredt maga elé, ismét megkérdeztem tőle:

-          Ez az ő műve volt, atyám?! – mutattam az ajtó felé.

András atya elködösült tekintetébe ekkor visszatért az élet, és rám kapta a fejét.

-          És meg is rövidített minket nyolcezer forinttal… - méltatlankodott, az asztalra csapva.

-          Szóval, úgy érti, hogy az előbb tényleg…

-          Úgy van, fiam. Hiszen te is láthattad!

-          Uramisten! – kaptam a fejemhez. Azt hiszem ekkor tudatosult bennem igazán, mi t is éltünk át.

-          Ne vedd a szádra az Úr nevét hiába! – figyelmeztetett szigorúan.

Végigtúrtam a hajam, miközben a gerincemen futkározott a hideg.

Itt járt a Gonosz. Itt volt, itt állt mellettem a szállítócég emberének adva ki magát. Egy valódi, ördögi szemfényvesztés tanúja lehettem!

-          Hogy lehet, hogy nem bántott minket? – bámultam az atyára.

-          Mert a lelkünk erős, ámbár megmutatta magát nekünk.

-          Pénzt adott a Gonosznak! – hüledeztem.

-          Ugyan, mi más választásom lett volna, amikor fogalmam sem volt róla, hogy… Azt hittem másnál jelentkeztek be telefonon! Én, én nem tudtam… De látod, fiam, ezt akár fölfoghatjuk tesztnek is, amin sikeresen átmentél! Megállt melletted a Gonosz, anélkül, hogy kárt tett volna benned. Vagy bennem. Ez is csak azt bizonyítja, hogy alkalmasnak találtattál.

Fölemelte a borítékot az asztalról és kivette belőle a levelet. Határozott mozdulattal hajtotta szét, mintha ezzel is nyomatékosítani akarná, most az egyszer senki meg nem akadályozza abban, hogy végre valahára közölje velem szent küldetésem részleteit, bár én még mindig féltem hallani, amit mondani fog nekem.

-          Félix fiam. Egy pékségből érkezett a segélykérés, mely szerint ott ütötte föl fejét a Sátán. Nem tudni biztosan, melyik személy testébe költözött, de a szokatlan jelenségek arra utalnak, hogy határozottan jelen van ott. Haladéktalanul el kell menned oda, hogy rájöjj, kiben lakozik, aztán a te feladatod lesz, hogy kiűzd belőle. Holnap reggel hat órára a Varázskemence nevű pékségbe kell menned, hogy megkezd a munkát!

-          És hogyan kezdjem? – tátottam el a számat.

-          Úgy, hogy pék leszel, fiam. – hajtogatta össze a levelet. - Addig elbocsátunk az Intézetből.