Egy bűnbánó esdeklése

Akár behunyom a szemem, akár nem, magam előtt látom a tekinteted. Te figyelsz engem, tudom jól. Kérlek, mesélj rólam! Mit látsz bennem, ami még saját magam előtt is rejtély? Mondd el, milyen vagyok, hadd ismerjem meg önmagam. Ki az, aki nap mint nap az én nevemben beszél, jár-kel, és cselekszik? Ki ez az ember?

Te kívül-belül látsz, lelkem legrejtettebb zugait is megtölti mindentudó tekinteted fénye, míg számomra ezen sötét részeim olykor megrémisztenek, hogy jelen vannak bennem.

Tudod, hogy nem vagyok rossz ember, bármit is követtem el életemben. Nem tagadhatom le. Mégis, mostanra oly távol áll tőlem az az énem, mely felelős volt érte, mintha egy teljesen más ember volna. Az eltelt idő, amely múlásával nagy távolságokat ékel dolgok és emberek közé, vajon képes megváltoztatni a történéseket, avagy személyeket?

Nem akarom elhinni, hogy egykor az voltam én, mégis, kitörölhetetlenül a részem. El kell fogadnom, hogy a mai napig az én nevemet használja, az én számon keresztül beszél, és megcsúfol azzal, hogy engem ad ki magának…

Kérlek, ne haragudj rám! Lelkem legmélyebb rejtekében ott kuporog a bűnbánat, könnyesen és remegve, akár egy ijedt kis élőlény. Maradj egészen csendben, és figyeld meg őt… Ott van a bensőmben és úgy szenvedek tőle, mint egy bűntől teherbe ejtett nő, aki örökké csak vajúdni fog, mígnem feloldozást nem nyer általad.

Hogyan lehet az, hogy egy ember ilyen és olyan is egyszerre, fekete és fehér? S melyik az igazi énünk, az az oldalunk, amely valóban bennünket fejez ki? Te, aki egész lényemet látod, tudod-e a választ? Meg tudsz-e nyugtatni engem, hogy nem vagyok elveszve saját elmém útvesztőjében, lelkem labirintusában, melyben kétségbeesetten keresem önmagam, miután ennyire összezavarodtam? Ha tükörbe nézek majd, megtalálom, akit keresek? Mit fog mondani a tükör?

Bele nézni nem merek. Gyáva vagyok. Undorodom magamtól. Nem azonosíthatom magam azzal, aki most vagyok. Az nem lehet. Kérlek, bocsáss meg nekem! Ott, ahol most vagy, a teljes mindent tudás ragyogásában hatalmadban áll, hogy megbocsáss, és ezáltal fölemelj engem a kegyelem fényébe! Mondd, hogy nem vagyok menthetetlenül a sötétség része, amely most körülvesz!

Hallgatnom kellett volna Rád! Igen, elismerem, hogy szörnyűséges hibát követtem el, s noha már nem szenvedsz semmiféle földi nyűgtől, mégiscsak én vetettem véget az életednek.

Nem bírom tovább, értsd meg! Többször is rám kiabáltál, míg én csak fölényesen csendre intettelek, és megrántottam a vállam. Ez az este végre az enyém – gondoltam, - A jól megérdemelt lazulás mindennél előbbre való. Kit érdekel bármi és bárki? Ma este enyém a világ.

Megemeltem az üveget és ittam, újból és újból meghúztam.

„Befognád már végre?!” – förmedtem rád. – „Ura vagyok a helyzetnek, különben is mindjárt odaérünk! Nem lesz semmi baj!”

Eljátszottam, hogy jól vagyok, és hogy tényleg minden rendben van. Azt hiszem éppen előtted akartam bizonyítani a rátermettségemet, és hogy milyen laza és vagány vagyok, pedig már szédültem a kormány mögött. A nagymenők is mindig ezt tették, tudod? Buli előtt már „alapoztak” egy kicsit, hogy kellően meg legyen a hangulatuk. Én csak őket akartam utánozni. Önző módon kizárólag magamra gondolva csakis az érdekelt, hogy ne legyek majd olyan feszült a társaságban. Bevallom, nagyon izgultam. Istenem, milyen szánalmas vagyok!

És habár már csak egy saroknyira voltunk a haveroméktól, sosem értünk már oda. Az önzőségem és a gyávaságom rántott át téged a halálba.

Nem tudom, mióta bolyongok itt, az autóroncs körül, de minden este eljövök ide, az erdőszélre. Azóta nem csak ilyenkor, napnyugta után, hanem minden nappalom sötétségben telik. Egyedül vagyok nélküled. Az utcák csendesek és néptelenek, s ahogy mindig, most is a fülemben visszhangzik a mentőautó szirénája, és az emberek kiabálása. És látom a tekinteted, amely folyamatosan figyel engem. Azt a tekintetet, amely az összeroncsolt kocsiból nézett engem, amikor elsőként húztak ki az ülés alól.

Látod, nincs már titkom előtted. Ez voltam és vagyok. Azt hittem, egyszerűen csak jó ember. Te döntesz felettem, s bárhogyan ítélsz meg, elfogadom neked.